Fábry Sándor karriertörténete
Fábry Sándor valamikor régen rájött valamire, amire az emberiség nagyobbik része csak akkor szokott rájönni, amikor már késő: az embereknek nem feltétlenül arra van szükségük, hogy mondjanak nekik valamit. Elég, ha úgy érzik, hogy valamit hallanak.
A felismerés nem egyetlen pillanatban történt. Nem csapott le rá az égből, mint Newtonra az alma, már csak azért sem, mert egy alma leesésében meglehetősen kevés humor rejlik, hacsak nem egy tekintélyes ember fejére esik, és az illető nem kezd el emiatt váratlanul beszélni.
Fábry inkább lassan, tapasztalati úton jutott el a felismerésig. Figyelte az embereket, a társaságokat, a kávéházi beszélgetéseket, és mindenekelőtt azt a különös pillanatot, amikor egy történet végén valaki felnevetett.
A nevetésnek ugyanis volt egy nagy előnye a megértéssel szemben: nem kellett hozzá magyarázat. Aki megértett valamit, az esetleg vitatkozni kezdett. Aki viszont nevetett, az elégedetten hátradőlt, és várta a következőt.
Fábry megfigyelte, hogy a jó történet olyan, mint a pénz. Ha az ember ügyesen bánik vele, kamatozik. El lehet mondani egyszer a barátoknak, másodszor egy társaságban, harmadszor a színpadon, aztán újra elővenni, ha a közönség összetétele kellően megváltozott. A történet nem öregszik, legfeljebb a hallgatóság cserélődik körülötte.
Egy idő után már nemcsak azt figyelte, min nevetnek az emberek, hanem azt is, mikor.
A lehetőségből foglalkozás lett, a foglalkozásból hivatás, a hivatásból pedig egyre felismerhetőbb jelenség. Fábry megtanulta, hogy a közönség nemcsak a poénra vágyik, hanem arra is, hogy tudja, kitől várhatja. A név idővel fontosabbá válik a mondatnál. A mondatot elfelejtik, a nevet megjegyzik, és a név hallatán már előre mosolyognak.
Ez a szórakoztatóipar egyik legszebb találmánya: az embernek akkor is lehet sikere, amikor még meg sem szólalt.
Persze ehhez meg kellett dolgozni.
Fábry dolgozott is. Figyelte a közönséget, megtanulta a szünetek hosszát, a hangsúlyok erejét, a megfelelő pillanatot, amikor a történet már majdnem kifulladt, de még vissza lehetett rántani egy újabb fordulattal. Tudta, mikor kell egy nagybácsit, egy vendéglőst vagy egy félreértett hivatalnokot állítani a történet közepébe. A hétköznapi életben ezek az emberek rendszerint csak kellemetlenséget okoznak. A színpadon azonban, megfelelő megvilágítás mellett, mindegyikükből lehet valaki.
A siker fokozatosan megváltoztatta a történetek természetét. Kezdetben a történetből lett előadás. Később az előadásból lett történet. Végül már nem lehetett pontosan tudni, hogy egy emlék azért maradt-e meg, mert megtörtént, vagy azért, mert jól lehetett előadni.
De talán nem is volt szükség a különbségtételre. A közönség nem levéltárba járt.
A közönség nevetni járt.
A televízió aztán kitárta a kapukat. Ami korábban egy szobában vagy egy színpadon hangzott el, egyszerre beköltözhetett az ország nappalijaiba. A siker már azoké is lett, akik nem voltak jelen, de másnap elmondhatták, hogy látták. A történet kilépett a maga idejéből, és ismételhetővé vált.
Fábry neve egyre többek számára jelentett egy bizonyos fajta estét, egy bizonyos hangot, egy bizonyos várakozást. Az emberek tudták, mire számíthatnak. Ez a biztonság sokszor többet ért, mint maga az előadás.
A világ odakint közben nem lett egyszerűbb. A hivatalok továbbra is hivatalok maradtak, az emberek továbbra is mondtak és tettek furcsa dolgokat, a történelem pedig nem szűnt meg újabb képtelenségeket előállítani. Fábry számára mindez kifogyhatatlan nyersanyagnak bizonyult. Az élet ugyanis nem tudott olyan abszurd lenni, hogy egy jó előadó ne találjon benne még egy fokozatot.
A közönség pedig hálás volt. Ha egy estén nevetni lehetett a világon, akkor arra az estére úgy tűnt, mintha a világ is valamivel elviselhetőbbé vált volna. Hogy másnap ugyanazok a dolgok várnak az emberre, az már nem tartozott az előadás hatáskörébe.
Egy este Fábry talán éppen egy olyan történetbe kezdett, amelyet már sokszor elmondott. Még alig jutott túl a bevezetésen, amikor a nézőtéren felhangzott az első nevetés. Nem a poénnál. Előtte.
Az előadó ilyenkor két dolgot tehet. Megáll, és megpróbálja kideríteni, min nevetnek, vagy folytatja, hiszen a közönség láthatóan jól érzi magát.
Fábry folytatta.
A nevetés megérkezett a megfelelő helyeken, a történet végére taps következett. Az este sikeres volt. Talán csak egy apró különbség maradt észrevétlen: ezúttal nem a történet bizonyította, hogy az előadó jó, hanem a közönség előlegezte meg neki a sikert.
Ez a bizalom a pálya egyik legnagyobb elismerése. És az egyik legveszélyesebb csapdája.
Mert ha az ember elég sokáig szórakoztat másokat, előbb-utóbb felmerül a kérdés: vajon azért hallgatják-e, amit mond, vagy azért, mert ő mondja?
A kérdésre nem kellett feltétlenül válaszolni. A jegyek elfogytak, az előadások megteltek, a nevetés a megfelelő helyeken megszólalt. A sikernek megvolt a maga bizonyító ereje, és nem szívesen tűrt meg maga mellett fölösleges filozófiai vizsgálódást.
A közönség sem panaszkodott. Megkapta, amiért jött. A történetek szaporodtak, a nevetések visszatértek, az este véget ért, és másnap mindenki mehetett tovább a maga dolgára.
Így lett egy emberből előadó, az előadóból intézmény, az intézményből pedig olyan név, amelynek már nem kellett minden alkalommal igazolnia önmagát. A korábbi sikerek kamatoztak, a kamatok újabb sikereket termeltek, és egy idő után már nehéz lett volna megmondani, hol ér véget a teljesítmény, és hol kezdődik a bizalom hozama.
A történetnek ezen a pontján talán illendő volna megállni, és mérleget készíteni. Megszámolni a poénokat, különválasztani a tartalmat a formától, megállapítani, hogy a siker mekkora része volt tehetség, mennyi szorgalom, és mennyi annak az egyszerű emberi igénynek a felismerése, hogy néha jólesik nevetni.
De a mérlegeléshez csendre volna szükség.
Márpedig az este végén, amikor a közönség hazament, Fábry még mindig tudott volna mesélni.
A pincér összeszedte a poharakat. Az egyik asztalnál valaki felidézett egy poént. A mellette ülő már a történet vége előtt elmosolyodott, aztán mindketten felnevettek.
A pincér nem kérdezte meg, min nevetnek. Neki is megvolt a maga dolga.
Egy pillanattal később elhallgattak.
Nem történt semmi különös. A nevetés elmúlt, de a történet megmaradt. Valahol már készülődött a következő alkalomra, amikor valaki újra elmondja, mások pedig már azelőtt mosolyogni kezdenek, hogy megtudnák, miért.
A többit majd legközelebb.
Rádli Róbert