A Svéd Akadémia októberben irodalmi Nobel-díjat adományozott Rádli Róbert magyar írónak, aki egyébként faipari vállalkozó is.
A hírre a Magyar Írószövetség közleményben gratulált, és reményét fejezte ki, hogy a díjazott a jövőben is megőrzi kapcsolatát az irodalommal. A Faipari Vállalkozók Országos Szövetsége egyelőre nem nyilatkozott.
A Heti Hetes szerkesztője másnap telefonált.
– Róbert, gratulálok! Szeretnénk meghívni a műsorba. Díszvendégként. Tudja, Nobel-díj, asztalos, irodalom, ez most nagyon megy.
Rádli megköszönte, és megígérte, hogy elgondolkodik rajta.
Tizenegy hét múlva újra telefonáltak. Addigra már annyi mindent elmondtak róla a televízióban, hogy úgy érezte, ideje volna személyesen is megjelennie.
Beült a Jumperbe, és elindult Veszprémből Budapestre.
A parkolással meggyűlt a baja. Mire talált egy helyet, úgy érezte, a műsor érdemi része nélküle is elkezdődhetett volna.
A portán nem ismerték fel. Elmagyarázta, ki ő, miért jött, és kit keres. Végül felkísérték a sminkszobába, ahol egy fiatal hölgy szemügyre vette a norvég mintás gyapjúpulóverét.
– Ezt nem gondolja komolyan?
– Mármint mit?
– Ezt a pulóvert. A képernyőn ezek a színek nem működnek.
Rádli közölte, hogy a pulóver a képernyő nélkül is egészen jól működik. Évek óta hordja, és eddig nem érkezett rá panasz.
A hölgy szerint a televízió más világ.
Rádli ezt nem vitatta. Csak azt nem értette, akkor miért őt hívták meg.
A felvétel előtt a rendező félrevonta.
– Róbert, néhány dolgot szeretnék tisztázni. Fábry szavába ne vágjon bele. Váncsával legyen óvatos, ő más ritmusban dolgozik. A többiekkel lehet poénpárbajozni, de figyelje a jelzéseket. Ha a közönség nevet, hagyjon időt. Ha nem nevet, akkor se erőltesse. Majd mi segítünk.
Rádli bólintott.
– A belépőt is megbeszéljük, a tapsot vezényeljük, a vágásnál pedig majd meglátjuk, mi marad. Van egy kialakult rendünk, ezt kellene követni.
Rádli egy darabig nézte a rendezőt.
– Így szoktátok, úgy szoktátok, akkor most jól megszoptátok.
A rendező nem válaszolt. Talán azt hitte, ez is egy poén, amelynek még nincs vége.
Rádli elindult kifelé.
Nem jött utána senki.
A Lajos utcában talált egy sörözőt. Leült, kért egy csapolt sört, és élvezte a hely sötét, barátságos csendjét. Odabent nem igazították meg a pulóverét, nem jelezték, mikor kell megszólalnia, és a nevetést sem vezényelte senki.
Megitta a sörét, aztán felhívta Attilát.
– Szervusz. Tudnál nekem szállást adni ma éjszakára?
– Persze. Mi történt?
– Semmi különös. Kissé megszédített a felkapottságom. Így nem akarok hazavezetni.
Rendben, mondta Attila, és megbeszélték, hol találkoznak.
Rádli rendelt még egy sört.
Közben a stúdióban már javában tartott a műsor.
Jáksó a papírjai fölé hajolt.
– Hölgyeim és uraim, a Svéd Akadémia idén irodalmi Nobel-díjat adományozott Rádli Róbert magyar írónak. A díj indoklása szerint műveiben az emberi létezés apró, sokszor észrevétlen mozzanataiban tárja fel a világ egészét. Rádli úr azonban nem kívánt részt venni a mai felvételen.
– Pedig végre egy ember, aki nemcsak papíron dolgozik! – csapott az asztalra Fábry. – Az író papírra ír, az asztalos meg fából csinálja a papírt. Illetve nem ő csinálja, de értik, mire gondolok. Én egyszer egy egész könyvet írtam volna a fáról, csak közben elfogyott a fa, és lett belőle egy önálló estem. Hatalmas siker volt.
– Maga egyszer egy egész estét tartott arról, hogy miért nem lett belőle könyv – jegyezte meg Váncsa.
– István, maga mindig a részletekbe kapaszkodik! Az irodalom nagy egész. Nobel-díj, Stockholm, svéd király, pezsgő, szmoking. Aztán bejön egy ember munkásnadrágban, a körme alatt fűrészporral.
– És ha a svéd király körme alatt is fűrészpor van? – kérdezte Bajor Imre.
Nevettek.
Jáksó folytatta:
– Rádli azt nyilatkozta korábban, hogy a díj átvétele után sem kívánja abbahagyni a munkát. Hétfőn ugyanúgy bemegy a műhelybe.
– Ez már önmagában botrány – mondta Hajós András. – Kap egy Nobel-díjat, és nem változtat az életén. Nincs új lakás Stockholmban, nincs életműinterjú-sorozat, nincs Nobel-díjas gondolatok című könyv. Csak bemegy a műhelybe.
– És gyalul – tette hozzá Hernádi Judit.
– Igen. És gyalul. Mi meg itt ülünk, és azon gondolkodunk, hogyan kellene viselkednie egy Nobel-díjasnak. Ha szmokingot vesz fel, már nem hiteles asztalos. Ha munkásruhában megy, nem elég emelkedett. Ha beszél, hivalkodik. Ha hallgat, nem tud nyilatkozni.
– Ha dolgozik, biztos adóoptimalizál – mondta Bajor.
– Ez jó! – kiáltotta Fábry. – Ezt én is elmondhattam volna!
– Tudjuk, Sándor – mondta Váncsa. – Maga általában utólag mondja el, amit más már elmondott.
A társaság nevetett.
– Én azért a könyveit is elolvastam – mondta Fábry sértődötten.
– Mindet?
– A címeket.
Váncsa letette a kávéskanalat.
– Tudják, mi a különös? A díjat odaítélő bizottság valószínűleg többet tud Rádli írásairól, mint mi. Ők elolvasták a könyveit. Mi meg már húsz perce arról beszélünk, hogy mit csinál a fával.
Egy pillanatra csend lett.
– De hát ez egy szórakoztató műsor – mondta Jáksó.
– Tudom – felelte Hajós. – Éppen erről beszélek.
A rendező az üvegfal mögött a következő kamerára mutatott. A piros lámpa égett.
– Nekem azért volna egy kérdésem – szólalt meg Hernádi. – Ha Rádli itt ülne, vajon mit mondana?
– Először is megkérdezné, megérkezett-e a hatos facsavar – mondta Gálvölgyi ünnepélyesen. – Aztán közölné a svéd királlyal, hogy a beszállító megint nem tartotta a határidőt.
Nevettek.
Váncsa nem.
– Mi mindent a saját foglalkozásunkra fordítunk le. A humorista a munkát is poénnak látja, a kritikus szövegnek, a műsorvezető témának, a színész jelenetnek. Az asztalos meg valószínűleg csak azt nézi, egyenes-e a deszka.
– És ha nem egyenes? – kérdezte Gálvölgyi.
– Akkor kigyalulja.
– És ha a világ nem egyenes?
Váncsa vállat vont.
– Akkor abból nehezebb lesz bútort csinálni.
A rendező intett. Reklám következett.
A pultnál egy fiatal technikus összeszedte a poharakat. A papírok közül kiesett egy lap. Felvette. A tetején ez állt: Rádli Róbert – Nobel-díj, hivatalos ünnepi beszéd.
– Ezt ki írta? – kérdezte.
Senki nem válaszolt.
Másnap Rádli tizenegy óra negyvenkor ért be a műhelybe. Az egyik alkalmazott odalépett hozzá.
– Főnök, gratulálok a Nobel-díjhoz.
– Köszönöm.
– És most mi lesz?
Rádli felakasztotta a kabátját, bekapcsolta a gépet, aztán a munkadarab fölé hajolt.
– Káposztás cvekedli, Józsikám, miután a negyedcsapot illesztetted.
Józsi bólintott, és munkához látott.
A gép elindult.
A Nobel-díj ott feküdt Rádli irodájában, egy polcon, két régi katalógus között. A műhelyben senki sem beszélt róla.
Délben Józsi odaszólt:
– Főnök, látta a tegnapi Heti Hetest?
– Nem.
– Magáról beszéltek.
Rádli megigazította a munkadarabot.
– Akkor biztosan jól sikerült.