Székesfehérvár ekkor már a délutáni bágyadtságban pihent, mint egy tál langyos leves. Másodikos gimnazista voltam, s a táskámban cipelt latin szótárak súlya alatt a vállam valahogy kisebbnek tűnt a valóságosnál. A júniusi hőség, ez a láthatatlan, fojtogató dunszt, ott ült a háztetőkön, s én a buszpályaudvar füstös udvarán álltam, várva a kék Ikarust, mely száz kilométernyi távolságra, az otthoni hűvös falak közé repít.
Szerencsém volt. A tömeg, ez a lihegő, tülekedő ember-massza, szinte bepasszírozott az autóbuszba. Leültem. Az ülés műbőrje még őrizte az előttem lévő utas testmelegét, de a nyitott ablakon beáramló huzat ígérete némi vigaszt nyújtott. Fáradt voltam, az a fajta kamaszkori fáradtság volt ez, amely nem a csontokban, hanem a lélekben lakik, s minden mozdulatot ólomsúlyúvá tesz.
Aztán, mikor a motor már hörögve készült az indulásra, az ajtóban megjelent egy öregasszony. Fekete kendője alatt az arca olyan volt, mint egy aszalt gyümölcs, kezei pedig göcsörtösek, akár a téli gallyak. Ott állt mellettem, kapaszkodott a rúdba, s minden zökkenőnél megremegett az egész lénye.
Hosszasan vívódtam. Néztem a tájat, a suhanó akácokat, s próbáltam elhitetni magammal, hogy nem látom őt. „Fáradt vagyok” – súgta az önzés. „De ő öreg” – felelte a lelkiismeret, az a kényelmetlen belső házmester. Végül a szégyen győzött. Megérintettem a könyökét, s halkan, szinte bocsánatkérően ennyit mondtam: – Tessék parancsolni, néni, üljön le.
Már emelkedtem is, a mozdulatom félig volt udvarias, félig a megkönnyebbülésé, hogy túl vagyok a döntésen. Ám abban a pillanatban, a másodpercnek azon a töredékén, amikor az ülés és a testem között rés nyílt, egy sötét árnyék vetődött a helyre. Egy harmincas éveiben járó férfi, arcán valami tompa, állati közönnyel, szó nélkül levágódott a székre.
Ott álltam felette, a néni pedig mellettem, s a levegő hirtelen elfogyott. A férfi nem nézett ránk. Elővett egy újságot, vagy talán csak a semmibe bámult, s arcvonásai olyan mozdulatlanok voltak, mint a kő. Nem volt benne düh, nem volt benne diadal, csak az a végtelen, sötét faragatlanság, amely nem is tud a saját bűnéről.
Az egész úton álltam. Száz kilométeren át figyeltem a tarkóját, a zsíros hajszálait, s azon tűnődtem: mi lakhat egy ilyen emberben? Milyen gyerekkor, milyen sötét esték és milyen néma vacsorák kellettek ahhoz, hogy valaki így tudjon létezni a világban? A haragom lassan átadta helyét valami mély, undorral vegyes kíváncsiságnak. Mert a gonoszság néha nem látványos és véres, hanem ilyen: egyszerűen csak leül oda, ahová nem kérték, és nem néz senki szemébe.
A busz kerekei már az út szélét nyaldosták, s a fékek fáradt, fémes sikollyal jelezték a megállót. A torkomban ott lüktetett a latin szótárak minden keserűsége és a tehetetlen düh fojtogató gombóca. Gondolataimban lassan megfogalmazódott, hogy valamit tennem kell a bunkó férfivel szemben, mert ha most szó nélkül lépek ki a buszból, ez a sötét faragatlanság örökre ott marad a vállamon, súlyosabban, mint a gimnáziumi évek. Megálltunk. A kocsi váza még megremegett egyszer, mint egy agyonhajszolt pára, én pedig megkapaszkodtam a rúdba, s az arcomat egészen közel vittem az újságja mögé bújó, vaskos közönyhöz. Aztán, mielőtt leszálltam, hangosan, olyasféle ünnepélyes kegyetlenséggel, hogy a buszon többen is megütközve felkapják a fejüket, mondtam a férfinak szó szerint:
– Uram, ön egy tetű.
Aztán leszálltam gyorsan, s a peronon állva éreztem csak azt a gyerekes, inakat rángató félelmet, hogy ez a hatalmas, néma ember talán utánam veti magát a lépcsőn, és ott ver meg az igazamért.
Rádli Róbert