Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy végtelen birodalom, amelynek határait nem látta be sem az emberi szem, de még egy szirti sas éles tekintete sem a magasból. Ebben az országban élt egy király, kinek kincstárai roskadoztak az aranytól, de lelke mégis nehéz volt az unalomtól. A királyt Medvelovas Vas Sakk Nagy Mesternek hívták, mert rendkívüli szigorral irányította országát és mert messze földön híres volt kiváló politikai rutinjáról, valamint a világon királyként egyedülálló módon az udvari dísz szemlékre nem lóháton, hanem medveháton vonult be.
Nagymester országa anyagiakban kimeríthetetlen ország volt, sokkal több földi kinccsel rendelkezett, mint azt bárki köztünk el tudná képzelni. Országa mégis kettészakadt világ volt, az egyik oldalon a gazdagok éltek palotáikban, selyembe öltözve, de szemükben már nem csillant semmi fény, mert mindenük megvolt, amit csak kívánhattak. A másik oldalon a szegények küzdöttek a mindennapi kenyérért, tiszta, de kopott hajlékaikban.
A király egy napon a palota legmagasabb erkélyéről nézte népét, és látta a jómódúak üres tekintetét. Azt gondolta magában:
„Ezek az emberek belefáradtak a bőségbe, az unalomba. Új cél kell nekik, valami, ami felrázza a vért és eltereli a figyelmet a jólét szürkeségéről.”
A határon túl feküdt egy aprócska állam. Ott nem voltak hatalmas paloták, sem végtelen kincstárak, de az emberek házai szilárdak voltak, minden gerenda a helyén pihent, és a kertekben csak annyi termett, amennyire szükség volt. A király, hogy népének „szórakozást” és dicsőséget adjon, elrendelte a támadást. A támadást, csakhogy az ország törvényeibe ne ütközhessen nagyon bölcsen nem háborúnak, hanem védelmi hadműveletnek nevezte el.
A hadművelet megindításakor Medvelovas Vas Sakk Nagy Mester összehívta legfőbb tanácsadóit a gránitfalú tanácsterembe. A király, miközben ujjaival egy súlyos, vasból öntött gyalogot tologatott a térképen, így szólt:
— Híveim, a világ túlsó felén, az Atalanti Óceánokon is túl, létezik egy birodalom, amely féltékeny a mi végtelen kincseinkre. Kémjeim jelentették, hogy hatalmas, tűzköpő vasrudakat építettek, interkontinentális ballisztikus rakétákat, amelyek képesek a fellegek fölé emelkedni, és onnan alázúdulva porrá rombolni palotáinkat.
A gazdagok a teremben összerezzentek, féltve selymeiket és aranyozott étkészleteiket. A király pedig folytatta:
— Ahhoz, hogy ezek a gyilkos fémes nyílvesszők ne érhessék el szívünket, egy hatalmas, félmillió kilométernyi demilitarizált övezetet kell létrehoznunk a határaink mentén. Ez a biztonsági sáv lesz a pajzsunk. Aki ezen a sávon belül él, annak a földje mostantól a mi védelmi övezetünk része lesz, hogy senki ne merészeljen a közelünkbe férkőzni.
Így történt, hogy a Nagy Mester medveháton, páncélos seregei élén megindult a kicsiny szomszéd állam felé. A népnek azt hirdették: ez nem hódítás, hanem a jövő biztonságának megteremtése.
A hatalmas sereg elárasztotta az apró országot. A katonák, akiket otthon már megölt az unalom, most lázas sietséggel kezdték el kimérni a mérhetetlen távolságokat. A gazdagok, hogy elűzzék belső ürességüket, térképeket rajzoltak és bonyolult védműveket terveztek, a szegények pedig, akiket a király a frontvonalba vezényelt, robotoltak a sáncok mélyítésén.
Azonban ahogy haladtak előre, a király egyre különösebb dolgot tapasztalt. A félmillió kilométeres terv olyan hatalmas volt, hogy a birodalom minden erejét felemésztette. A végtelennek hitt kutak elapadni látszottak.
A gazdagok aranya kezdett elolvadni a fegyverkezés kohóiban.
A szegények pedig egyre gyakrabban kérdezték: „Milyen biztonság az, amelyhez előbb le kell rombolnunk a szomszédunk békés kertjét?”
Egy este, amikor a király egy elfoglalt kis falu főterén pihentette meg medvéjét, egy helyi asztalosmester állt elé. Nem volt nála fegyver, csak egy szúette kézi gyalu, amit épp kimentett az égő műhelyéből.
— Nagy Mester — mondta az asztalos nyugodtan —, te félmillió kilométernyi ürességet akarsz építeni magad köré, hogy ne érjen el a távoli ellenség haragja. De nem veszed észre, hogy miközben a távolságot növeled, a saját népedtől távolodsz el a legjobban?
A király összevonta szemöldökét: — A biztonságnak ára van, öreg. A rakéták nem ismernek irgalmat.
— Amiket te védelmezel, vámpírként szívják a véredet — felelte az asztalos. — Ez a hatalmas védelmi sáv nem a rakétáktól véd meg, hanem egy börtön, amit magad köré építesz. Ha nem lennének ezek a mérhetetlen, felesleges kincseid, nem lenne mitől félned, és nem kellene mások földjét pusztasággá tenned a „védelem” nevében.
Medvelovas Vas Sakk Nagy Mester ekkor a térképére nézett. A félmillió kilométeres vonal olyan messzire nyúlt, hogy már ő maga sem látta a végét. Rájött, hogy a hadművelet, amit az unalom és a félelem szült, valójában egy végtelen játszma, amiben nincsen győztes, csak felőrölt életek és elpazarolt idő. A felismerés súlyos volt, mint a gránit. Medvelovas érezte, ahogy a medvéje is nyugtalanul morran alatta, mintha az állat is megérezte volna gazdája belső bizonytalanságát. A király felemelte a kezét, hogy kiadja a parancsot: „Elég! Forduljatok vissza!”
Ám a szavak megakadtak a torkán.
Amint szétnézett a táborban, látta, hogy a sereg már nem az ő parancsára vár. A gazdagok, akik eddig unatkoztak, most vad lázban égtek, újabb és újabb páncélokat rendeltek, önjáró szoftveres hadigépeket terveztek, és a háborús profit ígérete úgy csillogott a szemükben, mint korábban soha semmi. Számukra a „védelmi hadművelet” egy óriási társasjátékká vált, ahol végre nem csak a selyem tapintása, hanem a hatalom mámora is elszórakoztatta őket.
A szegények pedig, akiket a sáncok mélyére kényszerítettek, már nem a békét keresték. A szívüket átjárta a keserűség és a gyűlölet, amit a propaganda ültetett el bennük. Elhitték, hogy a félmillió kilométernyi pusztaság az egyetlen esélyük az életre, és mindenkit, aki az útjukba állt, a távoli „rakétás ellenség” ügynökének láttak.
A király odalépett a legfőbb hadvezéréhez, és halkan így szólt: — Szüntessétek be a tüzelést. Vonuljunk vissza a határaink mögé. Ez a hadművelet értelmetlen.
A hadvezér, akinek mellkasát már tucatnyi új, csillogó érdemrend díszítette, hideg mosollyal nézett az uralkodóra: — Felség, a nép már nem akarja a békét. A gyárak éjjel-nappal ontják a vasat, a kereskedők már eladták a jövő évi termést is a seregnek. Ha most megállunk, a gazdagok fellázadnak az elmaradt haszon miatt, a szegények pedig széttépnek minket, mert azt hiszik, elárultuk a biztonságukat. A sakkjátszma elindult, Nagy Mester, és már a bábuk tolják a kezedet, nem te a bábukat.
A király ekkor értette meg, hogy mit teremtett. Az „unalom elleni orvosság” egy olyan öntörvényű szörnyeteggé vált, amelynek saját akarata van. A hadigépezet fogaskerekei közé beszorult az ország becsülete, és a kerekek akkor is forogtak, ha már nem volt, aki hajtsa őket.
Medvelovas Vas Sakk Nagy Mester ott ült a hatalmas állat hátán a porfelhő közepén, és nézte, ahogy a félmillió kilométeres demilitarizált övezet tervét üvöltve élteti a tömeg. A távoli, láthatatlan rakéták elleni félelem fontosabbá vált, mint a valódi élet.
A hadművelet folytatódott, a birodalom pedig egyre mélyebbre ásta magát a saját maga által ásott védművekbe, miközben a király némán nézett a távolba, ahol az interkontinentális rakéták talán nem is léteztek – csak az emberek fejében, akiket elvakított a felesleges bőség és a céltalan unalom.