HELYSZÍN: Egy félkész luxuslakás. A falak vakolatlanok, nyers szürke beton. Hatalmas ablakok, de a kilátást elzárja a szemközti építkezés daruja. A jobb sarokban egyetlen berendezési tárgy: egy aranyozott, rokokó stílusú fotel, vastagon belepve építési porral.

SZEREPLŐK:

• TAMÁS (45): Sikeres, de a végletekig hajszolt üzletember. Elegáns, de gyűrött öltönyt visel.

• ESZTER (30): Dekoratőr/lakberendező. Fekete ruhában, female fatale megjelenéssel.

• TAMÁS JÓL SZITUÁLT TELEFONJA (0,5): A legújabb, legmodernebb, legnagyobb iPhone 17 Pro Max – "Custom Forged Carbon" vagy opcionálisan "Titanium Gold" kivitelben 

TAMÁS: (Tamás figyel is meg nem is, ablakon bámul kifelé, telefonját pötyögteti.)

TAMÁS JÓL SZITUÁLT TELEFONJA: (Hangosan, tisztán érthetően youtube videót játszik le) "Az ember zsigeri vágya, hogy visszataláljon az őszinteséghez, a kőfalak hűvös érintéséhez és a természet csiszolatlan vadságához, amelyben még nincs helye a tettetésnek. Megbabonázva bámuljuk a nyers textúrákat, a repedésekben rejlő történeteket, mert ezekben a falakban saját, elfedett valónk tükörképét keressük: a biztonságot, ami nem maszk, és az erőt, ami nem dekoráció. Ám amint a lakberendezés esztétikája találkozik a társadalmi elvárások rideg logikájával, megszületik a kényszer, hogy elrejtsük a tökéletlent. Félünk a puszta anyagtól, mert félünk a saját védtelenségünktől, így végül a biztonság és a konvenciók nevében mégis felhordjuk a vakolatot"

TAMÁS: (A párkánytól elfordul, feszülten járkál fel-alá a visszhangzó teremben. Bluetooth-headset- et tesz fülére, az ujjai dobolnak a combján.)

TAMÁS JÓL SZITUÁLT TELEFONJA: (Hangosan, tisztán érthetően ötször kicsenget, majd hangos változatból lekapcsol, a hívott fél beszéde érthetetlen zümmögés.)

TAMÁS: (A telefonba üvölt, közben a szabad kezével hadonászik a semmibe) Nem, nem érdekel semmiféle kifogás! Beszállító probléma? Kérem, ne dumáljon félre! Oldják meg! Ha holnap reggelig nincsen itt a mixer, kötbért fizettetek. Igen, a nyolcas ütemnél. Nem, ne magyarázzon a fagyponthoz közeli hőmérsékletről, mi a francért vettem azokat a kibaszott drága hőlégbefújókat?! A betonozással nem várhatunk! (Megáll a poros fotel előtt. Miközben a másik fél beszél, dühében, mintegy reflexből belerúg a bútor lábába. A por felhőként száll fel. Tamás óvatosan, csak a fotel legszélére telepszik le, mint aki bármelyik pillanatban ugrásra kész.) És a márvány? Az olaszok mit mondtak? ... Jól van. Ha megérkezik, azonnal hívjon. Nem akarom, hogy a feleségem meglássa a félkész burkolatot. Tökéletesnek kell lennie. 

TAMÁS JÓL SZITUÁLT TELEFONJA: (Megpittyen a headset.)

TAMÁS: (Arca azonnal fegyelmezett maszkot ölt, hangszíne lágyabb, de mesterkélt lesz. Feláll, és egy betonpárkányon kiterített mérnöki rajzot kezd kisimítani a tenyerével.) Rendben, holnap délre ott leszek! ... Ó, hát persze, meg akartam úszni a próbát, meg abban bíztam jó lesz az öltönyöm mintának, amit otthagytam. ... Legfeljebb kicsit feszül rajtam, majd egy kicsit. (Leveszi a headsetet, a falnak dőlve motyogja maga elé) Ja, az edzéstervemen szorítani kellene, akkor beleférnék, de ki a francnak van ideje mindenre? 

TAMÁS JÓL SZITUÁLT TELEFONJA: (Tamás kezében rezegni kezd.)

TAMÁS: (A telefont majdnem kiejti, kapkodva kap utána. Hangja hirtelen elvékonyodik, mélyről jövő fáradtság érződik rajta.) ... Ó nem, még nem tudok indulni drágám, mondtam tegnap este, hogy ma hatra ígérték a lakberendezőt. ... Nem, semmi humorom hozzá, de ha nem beszélek vele, nem haladok semmit, úgy érzem egyszerűen nem bírom ki, mikor tudunk végre beköltözni.

ESZTER: (Belép. Megáll a küszöbön, kezében bőrmappát szorít. Megjelenése idegen a rideg betonfalak között. Némán figyel.)

TAMÁS: (Észreveszi a nőt. A telefonba hadarja, miközben szigorúan végigméri az érkezőt.) Visszahívlak drágám, épp most ért ide, öt perc, végzek vele, aztán rohanok, tudunk együtt vacsorázni. (Leteszi a telefont. Arca elnehezül, tekintete végigfut Eszter alakján, gúnyos félmosoly jelenik meg az arcán.) Maga az? Azt hittem, dekoratív dekoratőrt küldenek, nem egy...egy.....szürke tanárnőt! Kicsit több színt vártam volna a „vad szépségtől”, akit az irodában emlegettek. De mindegy is. Üljön le, ha talál helyet. Ért maga egyáltalán a minimál színekhez?

ESZTER: (Szoborszilárdan áll, tekintete a távolba réved, hangja monoton, szinte transzban beszél) A minimálnak nincs szüksége több színre. Tamás? Itt nincsen mit kifesteni, ha ön valódi stílusra vágyik! Magának van szüksége rám egyáltalán?

TAMÁS: (Harsány, üres nevetésben tör ki. Magabiztosan, széles gesztusokkal kezdi bejárni a teret, hadonászva mutogat.) Filozofálunk? Remek. Kezdjük a tényekkel! Ez itt lesz a nappali. Ide jön a kandalló, amannak a falnak a közepére. De előbb, előbb a festés, hozott színmintákat?

ESZTER: (Lassan elindul a szoba közepe felé, hangja elvékonyodik, mintha fogytán lenne a levegője.) Színmintákat? Miért lenne szükségünk színmintákra? Alapvetően a minimál stílushoz nincsen szükség falak dekorálására, az valami olyan, ami belőlünk fakad, mélyebbről, igényességünkből.

TAMÁS: (Hirtelen megáll, teste megfeszül, karjaival hadonászva támadja a levegőt) Nézze, kisasszony, én nem lélekbúvárért fizetek. Két tónusú szürkét és egy bézst szeretnék a nappalimba, ennyi! Miért rabolja itt az időmet?

ESZTER: (Hosszú szünet. Elindul Tamás körül, mint egy vadász a zsákmánya körül, lassú, mértéktartó léptekkel.) A szürke meg a bézs az meg nem is a maga színe!

TAMÁS: (Megmerevedik, a nyakán kidagadnak az erek, arca vörösödni kezd.) Maga... maga meg ki a csoda, hogy így beszél velem? Tudja, mennyibe kerül az időm, míg itt magával szórakozok?

ESZTER: (Megáll közvetlenül Tamás előtt, szinte az arcába hajol, kényszerítve a szemkontaktust.) Maga nem is egy otthont épít! Maga csak a pénzt talicskázza tyúkszaros életéhez! Talán azt hiszi, hogy nap süt ki seggéből?

TAMÁS: (Rekedten, torkaszakadtából ordít, ujja remegve mutat a kijárat felé.) Takarodjon innen. Elegem van mára a sok hülye idiótákból, meg a szellemi esztétákból is!

ESZTER: (A tartása összeomlik. Az arcát a tenyerébe temeti, teste rázkódik a zokogástól. Megtörten, megalázkodva hadar.) Kérem, kérem, nem akartam kioktatni, nagyon sajnálom! Kérem, a Keletitől jöttem egészen idáig, még jegyre sem volt pénzem, próbáljuk meg, tudunk biztosan együtt dolgozni, pénz nekem is kell nagyon, egyedül nevelem kislányom. Nem, nem fogok többet lelkizni a színekkel!

HELYSZÍN: Ugyanaz, mint előző jelenetben.

SZEREPLŐK:

• TAMÁS (45): Sikeres, de a végletekig felajzott ösztönember. Gyűrött öltönyt visel, ami valaha jól nézhetett ki rajta.

• ESZTER (30): Dekoratőr/lakberendező. Fekete ruhában, sexy fellépéssel.

• TAMÁS JÓL SZITUÁLT TELEFONJA (0,5): Ugyanaz a modern kacat, mint az előző jelenetben.

• CSEND: Nélkülözhetetlen dramaturgiai elem. A rendezők stratégiai kisinasa.

CSEND: (Hosszú, kínos csend. mindeközben Tamás karja, amely a kijárat felé mutatott, lassan elnehezül és lehull az oldala mellé. Eszter a sarokba húzódik, a mappáját pajzsként szorítja a mellkasához, válla rángatózik. A kínosság fojtó eluralkodása után, a szomszéd építkezés nyikorgó fémes hangjai lassan, de biztosan átveszik a dráma fonalát a csandtől, hogy átadhassák azt az élet meg nem szűnő lüktetésének.) 

TAMÁS: (A hangja már nem dörög, de a feszültség vibrál benne. Az óráját babrálja, kerüli a nő tekintetét.) Kérem, ne csinálja ezt. Utálom a jeleneteket. Én megoldásokat keresek, nem drámát. Érti? (Visszalép a szoba közepére, mintegy láthatatlan határvonalat húzva kettejük közé.) Van öt percem, aztán indulnom kell. Kérem törölje meg az arcát. Mutassa, mit hozott!

ESZTER: (Remegő kézzel kotorászik a mappájában, elővesz két kártyát, és óvatosan a poros betonpárkányra helyezi őket, mintha törékeny üvegek lennének.) Sajnálom. Csak... hosszú volt az út. Itt vannak, persze hogy itt vannak a tónusok. Azt mondta, szürke és bézs. Nézze!

TAMÁS JÓL SZITUÁLT TELEFONJA: (Felvillan.)

TAMÁS: (Tamás telefonja ismét felvillan. Gépiesen válaszol, de a tekintete már az Eszter által lerakott kártyákat pásztázza.)... Igen drágám, már végeztünk, tutti színek lesznek, ne aggódj, indulok. (Leteszi, de nem rakja el a telefont. Lázasan gépelni kezd egy üzenetet. Eszter ezalatt kiegyenesedik, megigazítja a ruháját, arca kisimul. A gyengeséget felváltja egyfajta lágy, professzionális magabiztosság.)

ESZTER: (Elrakja a kártyákat. Hangja megváltozik: mély, búgó, behízelgő lesz. Lassan közelebb lép Tamáshoz, a személyes terébe férkőzve.) Azt írtam fel jegyzetembe, hogy ön modern, magabiztos ember, aki tudja hogyan élje életét, a lakása modern, nincsen szüksége díszítésre, nincsen szüksége arra, hogy színekkel fejezze ki önmagát, valami olyan érzésem volt önnel kapcsolatban, mintha már ismertem volna régről. Ahogy itt állok, nekem semmi falszín nem jut eszembe, mert nem is igazán díszíteném, egyszerűen jó így ahogyan van, ahogy pedig a félbeszélgetéseit hallgattam magáról sem tudom elképzelni, hogy másként lássa ezt az egészet, mint ahogyan mondom.

TAMÁS: (A telefonja a kezében marad, de a tartása megroppan. A domináns üzletember eltűnik, helyét egy bizonytalan férfi veszi át. Lassan fordul a nő felé, hangja mélyről jövő, őszinte vibrálással teli.) Azt mondták... feszül rajtam majd az öltöny. Nem az öltöny feszül, Eszter. Hanem csak én feszülök. (Egy bátortalan lépést tesz felé, keze reflex-szerűen a nő irányába mozdul, majd visszahúzza.) Tudja, mióta nem szólt hozzám senki ilyen hangon? Jaj, dehogy modern vagyok, csak valaki, aki keresi maga körül a rendet meg valamiféle nyugalmat. Egész nap vagy velem üvöltenek, vagy én üvöltözök sok idiótával, nekem is elegem van néha.

ESZTER: (Alig észrevehetően kúszik közelebb. Hangja intim suttogássá válik. A bőrmappa szinte véletlenül kicsúszik a kezéből, tompa puffanással ér földet a betonon, de egyikük sem néz oda.) Hm, tudja, mi a baj még az öltönyével, Tamás? Nem csak az, hogy feszül. Hanem, hogy sosem meri levenni, mintha nem varrtak rá gombokat, nem tudja levenni.

TAMÁS: (Megbabonázva figyeli a nőt. A telefonja a földön villog, de figyelmen kívül hagyja. Válla ernyedten lóg le.) Én, én... elfelejtettem, milyen is az, amikor nem kell már öltönyt hordani, tudja olyan ez, mint az iga, nap, mint nap felveszem, aztán nap végén veszem csak észre ebben a nyüves öltönyben lapátolom együtt a többiekkel a sódert. Valahogy hiányoznak azok a gyerekkori üres órák, amikor még csak álmodozott az ember. Ó, hát meg az is, ami olyan, mint a maga göndör haja illata.

ESZTER: (Hajába túr, egyetlen karnyújtásnyira áll meg a férfitől. Tekintetével szinte fogva tartja Tamást.) Jaj Tamás, gondolja nem így vagyok én is ezzel a kosztümmel, ránk erőltetik ezt az egészet, nem csak magára, higgye el! Ráadásul itt nekem ez a tűsarkú is, egyszer még kitöröm benne a bokám. (Hirtelen, dacos mozdulattal lerúgja a cipőit. A sarkak élesen koppannak a betonon, a hang végig visszhangzik az üres lakáson.)

TAMÁS: (Megpróbálja utánozni a mozdulatot, de a szűk nadrág vagy a merev tartás miatt kibillen az egyensúlyából. Esetlen mozdulattal a földre huppan. Megáll a levegő, majd feltör belőle egy őszinte, némileg hisztérikus nevetés.) Basszus! ez nekem nem megy, pedig látja, hogy igyekeztem. (Eszter felé nyújtja a kezét, aki felsegíti. Egy pillanatra túl közel kerülnek egymáshoz. Tamás igazgatni kezdi a zakóját.)

ESZTER: (Kacér félmosollyal, alakját kihúzva figyeli a férfit.) Jaj, szerencsére nem sikerült, nem is vezetne ez semmi jóhoz! Nekem is van mit félteni, magának is lenne, aztán mézeshetek elröpülnének hamar, mi meg csak egy újabb problémával maradnánk a nyakunkon.

TAMÁS: (Még mindig liheg a fizikai megerőltetéstől és az izgalomtól. Remegő kézzel kigombolja a zakóját, majd nehézkesen leül a poros rokokó fotel szélére, mit sem törődve a ruhájával.) Maga veszélyes, Eszter. Nem, nem a színekkel, hanem azzal a... nyugalommal a szeme sarkában. Tudja, mi a legrosszabb? Hát ez az édes csepegtetés, ilyentől valami mélyről előtör belőlem, hirtelen magának esnék, aztán meg, hát fogalmam nincsen, mi hova vezet.

ESZTER: (Tamás mögé lép, és ujjait óvatosan, szinte kísértetiesen végighúzza a férfi haján.) Miért gondolja, hogy én ugyanezt nem játszom le magamban? Rám is szűk ez a szoknya, van nekem is valami kisördög beépítve. Nem tudom miért alakult úgy, hogy férfiaknak szabad nekifutni, nekünk meg szemérmeskednünk kell? Hajaj, kellett nekem a kisördögöm megidéznem!

TAMÁS: (Megszeppenve, a székbe fúródva néz maga elé. A szexuális feszültség láthatóan megrémíti.) Mit is akarhatnék magától kedves Eszter? Gyermekkel a nyakán zűrös az élete magának is, enyémet meg látta, jól nekilódultam a vetkőzésnek, cipőnél meg elakadtam.

ESZTER: (Szó nélkül Tamás elé lép. Meghúzza a férfit a vállánál fogva, és egy hosszú, fojtogatóan szoros ölelésbe zárja. Tamás karjai először bénultan lógnak, majd lassan, görcsösen ő is átkulcsolja a nőt. Hosszú másodpercekig állnak így, mozdulatlanul a szürke betonrengeteg közepén. Lassan, nehézkesen válnak el.)

TAMÁS: (Hirtelen, szinte durván magához rántja Esztert. A nő nem ellenkezik. Egymásnak esnek, vadul és kétségbeesetten, mintha az egymásba való beleveszés lenne az egyetlen menekülőút egy égő házból. Ruhadarabok hullanak a nyers betonra: egy zakó, egy sál, a nő fekete kosztümfelsője.)

CSEND: (Semmi dramaturgiai szerepe, rájaön, egy pillanat alatt elillan.)

TAMÁS: (Rekedten, két lélegzetvétel között.) Nem falat akarok festeni... semmit...igazából semmit, de semmit

CSEND: (Egyetlen rövid pillanartra visszatér, csakhogy átadja helyét az operett fináléjának.)

TAMÁS & ESZTER: (A poros, aranyozott rokokó fotelre zuhannak. A bútor díszes, hajlított lábai halkan megreccsennek a hirtelen súly alatt, a bársonyból finom porfelhő száll fel, ami megcsillan az ablakon beszűrődő kevés fényben. Tamás mozdulatai hevesek, állati vágy fűti, Eszter pedig válaszként melleit feszíti Tamásnak, körmeit a férfi vállába mélyeszti. A rokokó túlzó eleganciája groteszk kontrasztot alkot a testek kaotikus, nyers fonódásával. A mozgás egyre intenzívebb, az üres térben csak a zihálás és a fotel nyikorgása hallatszik. Aztán hirtelen, a ritmus közepén, Tamás mozdulata megtorpan. Megmerevedik. Egy láthatatlan belső áramkör szakad meg benne.)

CSEND: (Hosszú, fojtogató döbbenetes másodpercek. A reflektor a rokokó fotelre irányul, ahol tisztán, olvashatóan megcsillan a stílbútor olasz dizájnerének a neve: Armando Tuttiratti.)

TAMÁS: (Teste elnehezül, arcán a döbbenet és a szégyen keveredik. Megpróbálja folytatni, de a teste cserbenhagyja. A nemi szerve ernyedten adja meg magát. Lassan elhúzódik a nőtől, a fotel szélére csúszik, és a fejét a tenyerébe temeti.) Így van ez, pont ilyenkor, basszus! Miért pont velem.......

ESZTER: (Kábultan, tágra nyílt szemmel fekszik a poros bársonyon. Az anti-extázis mintaszobra. A haja kócos, a tekintete üres. Lassan felül, és próbálja összehúzni magán a tönkrement öltözékét. Hangja suttogás, amiben nincs szemrehányás, csak végtelen üresség.) Mi történt?

TAMÁS: (Nem néz rá, a hangja fojtott, remeg.) Azt hittem... azt hittem, legalább ezegyszer... de még....... Egyszerűen nem megy. talán a körülmények.

ESZTER: (Nem válaszol. Megvető vagy sajnálkozó pillantás helyett csak némán nézi a férfi görnyedt hátát. A szoba csendje mázsás súllyal telepedik rájuk, és az előbbi vad közelség helyén csak a kínos, húsba vágó távolság marad. A por lassan visszaül az aranyozott faragásokra.)

TAMÁS & ESZTER: (Hirtelen szétszórt ruháikért hajolgatnak, fejük egybekoccan véletlenül.)

ESZTER: (Nem dühös, hanem kiábrándult.) Auuu! Nem tudsz vigyázni? 

TAMÁS: (Távolságtartó hangon.) Vigyáztam.

CSEND: (Dermesztő, fagyos, mély csend, a drámai hatás csendje.)

ESZTER: (A levegő lehűl. Hátralép, arca egy merő maszk: távolságtartó, üzletszerű. Hangja hűvös, diplomatikus, mintha az előbbi jelenet meg sem történt volna.) A színeket még meg sem beszéltük, a RAL 7016 antracit, a RAL 7032 kavicsszürke szerintem kiváló választás lenne, a vénséges rokokó fotelhez szerintem passzolnak. Mit gondol Tamás?

TAMÁS: (Kábultan pislog, mint aki most ébredt altatásból. A hangja rekedt. Először köpni nyelni sem tud.) Nem nem fontosak, kit érdekelnek? Egyáltalán az sem érdekel, ha festetlen marad az egész. Most hogy csőbe húzott ezzel a látszat felkészületlenségével csak nem hagy így itt magamban?

ESZTER: (Módszeresen elkezdi összeszedni a holmiját a földről. Nem néz rá.) Azért küldtek engem, hogy a festendő fal színeket megbeszéljük, ha beírom a festőnek ezeket a RAL kódokat, jó lesz?

TAMÁS: (Hirtelen kijózanodva, fanyar öniróniával a hangjában.) Persze, hogyne lenne jó! Sajnálom, hogy akadékoskodtam, kérem, egy vacsorára meghívhatom? ezt a jó színválasztást megünnepelhetnénk, amolyan üzleti vacsora lenne.

ESZTER: (Már az ajtóban áll, cipői a kezében. Határozott, elutasító sziluett a fényben.) Tamás! Tudja én a város túlsó felén lakok, soha nem érnék haza.

TAMÁS: (Hangja dühösebb lesz, a tehetetlenségtől fojtogatva.) Egy kávé azért még beleférhetne?!

ESZTER: (Már félig kint van. Pont ahogy Tamás félig bent volt.) Lesz még időnk, úgyis jövök jövő héten a függönyök miatt. (Gyors léptekkel távozik.)

TAMÁS: (Tamás kattint a telefonján, a nézők feje fölött merengve bámul.)

TAMÁS JÓL SZITUÁLT TELEFONJA: "Kedves Barátom, engedje meg, hogy rávilágítsak egy modern korunkat sújtó, igencsak félreértett jelenségre: a zabolátlan spontaneitás kultuszára. Bár a pillanat megélése csábító szabadságnak tűnhet, a pszichológia mélyebb rétegeiben látjuk, hogy a keretek nélküli önmegvalósítás valójában szétzilálja társadalmi szövetünket és belső egyensúlyunkat is. Az ember ugyanis társas lény, akinek elemi, archaikus igénye a biztonságot adó struktúra és a közösséghez való tartozás. Amikor az egyén – vélt szabadságvágyától hajtva – fittyet hány az íratlan normákra és az alkalmazkodás alázatos fegyelmére, valójában saját lelki békéjét áldozza fel. A „jól felfogott érdekünk” ugyanis nem a különcködésben, hanem a harmonikus beilleszkedésben rejlik: a társadalmi rendhez való illeszkedés nem korlát, hanem egyfajta lelki védőháló, amely megóv minket az elszigetelődéstől és a belső káosztól, elvezetve minket az igazi, érett önazonossághoz."

TAMÁS: (Tamás egy pillanatig nézi a kijelzőt, majd teljes erejéből a vakolatlan falhoz vágja a készüléket. A telefon apró darabokra hullik szét.)

TAMÁS JÓL SZITUÁLT TELEFONJA: (Szörnyethal temetéséről későbbiekben maga a tulajdonos gondoskodik. A szertartás a színházunk vállalti büféjében felár ellenében megtekinthető.)

TAMÁS: A kurva büdös életbe, ezt is elbasztam!

(FÜGGÖNY)

HELYSZÍN: Egy divatos, budai kávézó terasza. Zsófi és Eszter egy eldugott sarokasztalnál ülnek. Zsófi napszemüveget visel, pedig borús az idő. Eszter egy színházi példányt lapozgat, de láthatóan csak díszletnek használja.

SZEREPLŐK:

• ESZTER (30): Színésznő, a két előző felvonás Female fatale-ja. Fekete ruhában, sexy fellépéssel, smink nélkül.

• ZSÓFI (40): Dekoratív, sminkelt külsővel, intellektuális fellépéssel. Akinek férje, az előző két felvonásban Tamás. .

IDŐPONT: Egy hónappal az esemény előtt.

ZSÓFI: (Zsófi hátradől a kávézó székében, ujjai dobolnak a márványasztalon. Tekintete végigsiklik a terasz kovácsoltvas korlátján, és egy pillanatra elégedetlenül elhúzza a száját.) Látod ezt a helyet? Mindenki elájul tőle, pedig a részletek... azok egyszerűen borzasztóak. Az a mű-vintage váza ott a sarokban? Szinte ideges is vagyok azoktól a giccsektől. Amikor mi átrendeztük a nappalit, a lakberendezőm egy hasonlóan "trendi" megoldással jött. Azt hitte, majd rám sóz egy tucat-katalógus-portékát. Tudod, valahol egyszer olvastam, valaki amerikai magyar esszéíró írhatta: „Vigyázz, hogy ne a tárgyak birtokoljanak téged”, ez annyira igaz, meg is jegyeztem, így kell berendezni egy lakást.

ESZTER: (Félszemmel a példányát figyeli, hangjában némi unalommal.) És mi történt?

ZSÓFI: (Harsány, önelégült nevetéssel.) Helyretettem. Megmondtam neki: drágám, a dekoráció művészete nem az, hogy mindent megveszel, ami divatos, nem, hanem minőségi válogatás. Kifinomult érzék kell hozzá, hogy tudd, mitől giccses és mitől lehet valami szép. Ki-dobattam vele az összes "lágy minimalista" kacatját. Én válogattam le a RAL-kódokat, én néztem át a fugák színét. Olyan ez tudod, mint egy dráma, Eszter – akár a színpadon, akár a falak között – csak akkor hiteles, ha a díszlet stílusos, a darabhoz igazodik. Tamásnak is ugyanezt mondom, de neki egyik fülén be, másikon ki. 

ESZTER: (Lassan becsukja a példányt, látszik rajta, hogy a téma egyáltalán nem érdekli, de egyenesen Zsófi szemébe néz.) Te tényleg hiszel ebben, ugye? Hogy ha szép a lakásod, ugye jobban érzed magad?

ZSÓFI: (Eszter unalmát egyáltalán nem veszi észre, kissé hadarva továbblendül előadásában.) Nem csak hiszek benne. Így is van. Amúgy Tamás is,  ...és képzeld, az a szerencsétlen dekoratőr rá akart beszélni egy függesztett gipszkarton álmennyezetre a nappaliban. De Kálmán csak ránézett a födémre, és azonnal megmondta: 'Kérem, ide ne fúrjanak semmit, ez egy feszített vasbeton szerkezet, ha eltalálják a pászmát, az egész ház megindul.' A lakberendezőnek tátva maradt a szája. Kálmán nem esztétizál, ő látja a csontvázat a hús alatt.” . Tamás imádja az igényességet, csak a figyelme néha... elkalandozik. (Hirtelen megtörik a Zsófi hangja, elkezd szipogva, magába fordulva dadogósan beszélni) El-elkalandozik, érzem.

ESZTER: (Érdeklődőn.) Miről beszélsz? Csak nem?......

ZSÓFI: (Idegesen kavargatja a kávéját.) Nem, nem bírom tovább, Eszter. Olyan, mintha egy idegennel laknék. Hazajön, és még az illata is más. Nem nőillat, hanem... beton, por, meg az a fojtogató fém íz. De a szeme! Amikor azt hiszi, nem látom, olyan messze jár, ahová én már nem tudom követni.

ESZTER: (Fürkészve nézi a barátnőjét.) Zsófi, a férfiak ilyenek, amikor építkeznek. Belebetonozzák az egójukat a falakba. Ez nem feltétlenül jelent megcsalást.

ZSÓFI: (Leveszi a napszemüveget, a szeme vörös a kialvatlanságtól.) Te nem érted. Ő nem építkezik, ő menekül. Kell egy bizonyíték. Rád gondoltam. Vagy az, hogy hűséges, és csak én vagyok paranoid, vagy az, hogy bárkinek odaadná magát, aki egy kicsit is más, mint a hétköznapi daráló. Megtennéd, hogy megpróbálod elcsábítani? Bizonyosságot szeretnék csak, ennyit kérek. (Hüppög.)

ESZTER: (Fanyar mosollyal.) És miért pont én? Tudod, hogy nem vállalok el magánnyomozói munkát. Színész vagyok, nem kém.

ZSÓFI: Pontosan ezért! Egy magánnyomozót kiszagolna ezer kilométerről. De egy nőt, aki ért a színészethez, aki művész, aki... aki képes ráhangolódni a rezdüléseire? Tamás gyengéje a stílus és a titokzatosság. Te vagy az egyetlen, aki elég jó színész ahhoz, hogy ne csak elcsábítsd, hanem teszteld a lelkét.

ESZTER: (Elgondolkozik, végighúzza az ujját az asztal peremén.) Ez veszélyes játék, Zsófi. Mi van, ha túljátszom? Mi van, ha olyat látok, amit te nem akarsz tudni?

ZSÓFI: (Megfogja Eszter kezét, szinte szorongatja.) Fizetek. Nem baráti szívességként kérem. Ez egy szerep. A "Vad Szépség" szerepe, aki lakberendezőnek adja ki magát. Adok egy listát a gyenge pontjairól. Azt a rokokó fotelt is vitessük oda a lakásba, az az anyjáé volt, mindig elérzékenyül tőle, képzeld, mit csinált azzal a fotellel! Nem hiszed el, egy olasz dizájnerrel bearanyoztatta. Lehet, nyersen fog viselkedni, de belül nagyon érzékeny.

ESZTER: (Kihúzza magát, a tekintete megkeményedik, már a szerepre próbál, torkát köszörüli.) Tehát... egy rideg üzletember, aki a betonfalak között keresi az elveszett gyerekkorát. Én pedig megérkezem, mint a megváltó esztéta, aki lát a maszkja mögé.

ZSÓFI: Pontosan. Menj el a falig. Ha megpróbál megcsókolni, vagy elhív vacsorázni... akkor tudni fogom. Akkor vége, kinyírom.

ESZTER: (Lassan bólint.) Rendben. Csak készülj egy forgatókönyvvel arra az esetre is, ha én csókolom meg!

(FÜGGÖNY)

HELYSZÍN: Zsófi és Kálmán hálószobája. Meleg, sárgás fények, selyem ágynemű. A háttérben halk jazz szól. Az idill tökéletes, már-már gyanúsan az.

SZEREPLŐK:

• ZSÓFI (40): Energikus, szerető feleség, aki mélyen jószándékú, de lételeme a környezetének irányítása. 

• KÁLMÁN (46): Tamás barátja, valójában ő Zsófi férje, nyugodt, kissé kényelmes alak.

• KERTVÁROSI IDILL (1.000): Mélyen beszivárogva az elmékbe sziklaszilárd biztonságérzetet nyújtva a házaspárnak.

IDŐPONT: Előző felvonás előtt

ZSÓFI: (az ágyban ülve krémezi a kezét. Hirtelen megáll a mozdulatban.) Eszter ma megint sírva hívott. Egy újabb rendező, egy újabb „félreértés”. Sajnálom, jégprofi a színpadon, de az életben... mint egy partra vetett hal. Mindenki csak kihasználja.

KÁLMÁN: (Leengedi az újságot, amit addig buzgón olvasott.) Eszter túl bonyolult! Nőből van, tudod, éppen, mint te drágám. Ennyi! Eljátszik mindent, amit csak elé raknak, csak egyet nem tud, önmagát adni. (két perc csend, után Kálmán felkiált) Hoppá! Leesett, Nem csak nőből van ilyen Tamás pontosan ebben a cipőben jár, szerintem olyan zsák a foltját páros lehetne!

ZSÓFI: (Felcsillan a szeme.) Pontosan! Tamás. Jóképű, sikeres, de olyan száraz, mint a sivatag. Ha összeeresztenénk őket...

KÁLMÁN: Szerintem nem jó ötlet, Eszter elijesztené az első öt percben a lenyűgöző drámáival. Amúgy teljesen felesleges, Tamás utálja a színházat az életben, egyszerű, mint az ék, hatékony, hiszen férfi.

ZSÓFI: (Közelebb hajol, a hangja izgatott suttogássá válik.) Kivéve, ha azt hiszi, hogy ő a mentőöv! Kálmán, Tamásnak egy szerep kell. Ha azt mondjuk neki, hogy Eszter egy vár, amit csak az őszinte sebezhetőséggel lehet bevenni, ha megkérjük, hogy „játssza el” a mélyen intimitásra vágyó férfit, hogy kicsalogassa Esztert a csigaházából...

KÁLMÁN: (Eltűnődik.) Tehát beadjuk neki, hogy ez egy nemes küldetés? Hogy segítsen egy megtört nőnek megnyílni? Így be kell jöjjön! Próbáljuk meg! külsőre mogorva, morcos, de annyira ismerem, hogy - na.........nem akarom mondani - de tiszta geil.

ZSÓFI: Menni fog ez, betanítjuk Tamást. Mondjuk meg neki: Eszter nehéz eset, mindent eljátszik, de ha Tamás élethűen hozza a „sebzett prédát”, Eszternek rá kell harapnia. Ez a tökéletes csali. Holnap délelőtt hívd át reggelire. Beavatjuk!

KÁLMÁN: (Eltűnődik ismét.) Eszter szerinted kíváncsi lenne egy olyan alakra, mint Tamás? Hiszen ő olyan intelektüell figurákra bukik, hiszen te is tudod, milyen.

ZSÓFI: Ne aggodalmaskodj folyton, itt vagyok, nőből én is, Eszternek majd beadom, hogy ez lesz élete fő alakítása, mert téged úgysem ismer, majd beállítom, hogy téged próbáljon meg elcsábítani.

KÁLMÁN: (Csodálkozik.) Mi van? Rajzolj most nekem erről egy folyamatábrát, mert nem értem!

ZSÓFI: (Hevesen gesztikulál.) Mit? Folyamatábrát? Tehát, beadom Eszternek, hogy így, meg úgy, hogy azt érzem, nem szeretsz..... meg lesz ilyen barátnői kis sírás, aztán Tamáshoz fogom küldeni ezzel a fedősztorival, ismerem amúgy is Esztert, ragadozó, ha tudja hogy nekem okozna valami kis fájdalmat, márt csak azért is megtenné, hogy elcsábítsa barátodat, ha meg rájönnek a turpisságra, akkor meg majd nem győznek hálálkodni. Elhiszed, tudom én ezt, bíróként úgy látok át az embereken, mint a szitán. Tessék a folyamatábrám. Megfelel mérnököm?

KÁLMÁN: (A figyelem kiül az arcára.) Akkor így már értem, két legyet ütünk egy csapásra.

KERTVÁROSI IDILL: (Tökéletesen átszövi a biedermeier drapériát.) 

(FÜGGÖNY)

HELYSZÍN: Zsófi és Kálmán napsütötte terasza. Kávéscsészék, tervrajzok az asztalon (Tamás lakásának első vázlatai).

SZEREPLŐK:

• ZSÓFI (40): Energikus, szerető feleség, aki mélyen jószándékú, de lételeme a környezetének irányítása. Személyisége az előző jelenethez képest egy fikarcnyit sem változott.

• KÁLMÁN (46): Tamás barátja, valójában ő Zsófi férje, nyugodt, kissé kényelmes alak. Személyisége az előző jelenethez képest egy fikarcnyit sem változott.

• TAMÁS: Tamás, akinek kakaskája a második felvonásban csődöt mondott. Ő az a tamás, miért is lenne más?

IDŐPONT: Előző felvonás másnapján, reggel.

TAMÁS: (Nevetve.) Tehát így kaparjam ki a gesztenyémet?, hogy „csábítsam ki” a barátnőtöket a páncélja mögül? Ráadásul el kellene játszanom valakit aki megértésre, meg intimitás nevű hókuszpókuszokra vágyik? Nem vagyok én sem pszichológus színésznek meg egyszerűen csapnivaló.

ZSÓFI: (Lágyan megérinti Tamás karját.) Nem pszichológus kell neki, Tamás, hanem egy férfi, aki mer gyenge lenni. Eszter csak akkor fog bízni benned, ha látja: te is vágysz valami mélyebbre. Ne az üzletembert hozd! Mutasd meg neki azt a kisfiút, aki fél a magánytól.

KÁLMÁN: Ó nem kell neked még rájátszanod sem! Élethű az egész, legyél magad, mint aki belefáradt a hajtásba. Ha ő látja rajtad a sebezhetőséget, fillérre megvetted. Ez szerintem kiváló stratégia. Segítünk, legalábbis itt vagyunk a háttérben, Meg segíts magadon, isten is megsegít.

TAMÁS: (Hosszú csend után, elmosolyodik.) Ok, ok, címet is adjunk a darabnak? „térdre borulok egy kis intimitásért a betonfalak között". Kiváló, ha bejön, akkor kis Oskárt remélem besöpröm.

ZSÓFI: (Diadalmasan néz Kálmánra.) Ne hogy véletlenül virágot vigyél a randira, elég lesz magadat!

(FÜGGÖNY)

HELYSZÍN: Egy konditerem öltözője. Neonfény, fémszag, a háttérben tompán dübörög a gépzene. Padok, nyitott fémszekrények. A falakon motivációs plakátok: „No Pain, No Gain”.

SZEREPLŐK:

• TAMÁS (45): Próbálja tartani a tempót a fiatalabbakkal, de a mozdulatai lassabbak. Látszik rajta, hogy az esemény energiáit teljesen felemésztette.

• GÁBOR (40): Hangos, harsány, mindenben a teljesítményt nézi.

• ROBI (38): Precíz, hideg, az önkontroll megszállottja.

• VALÓSÁG: Kortalan, minden glettelésen átüt.

IDŐPONT: Esemény nevű felvonás után egy hónappal, két nappal, három órával, tizennégy perccel.

GÁBOR: (Épp egy fehérjeturmixot ráz össze, a hangja túlharsogja a zuhanyzók zaját. Robi egy padon ülve módszeresen fűzi be a méregdrága futócipőjét.) Mondom, öcsém, a harmadik menetnél már néztem az órát. Másfél óra, és a csaj még mindig kért, brutál! Azt hitte, ki tud fektetni, de nem ismer engem. Muszáj kondiban lenni, különben elvéreztek a pályán. A szex is csak állóképesség, semmi más. Ha nincs tüdőd, ott bizony elvérzel. Múltkor még Bettivel gyűrtük egymást, de láttátok ti is Kriszti seggét? Nem megérte a csere?

ROBI: (Fel sem néz, hangja gépiesen higgadt.) Aztán elölről, vagy hátulról? Tudod az a nem mindegy! No arról  mesél már, nem ezért ejtetted Bettit? Különben is Az állóképesség kevés, Gábor. És már csak a technika miatt is... tudod, fejben kell ott lenni, itt dől el minden. (halántékát kopogtatja) Megállítod a pillanatot, és akkor nyomod le, amikor te akarod. Én ilyenkor gép vagyok, érted? Én döntöm el, mikor van vége. A test csak egy eszköz, amit programozni kell. Ha elkalandozol, vesztettél.

TAMÁS: (Egy távolabbi padon ül. Gépiesen gombolja a hófehér ingét, a mozdulatai nehézkesek, mintha az ing súlya mázsás lenne. Hosszú ideig hallgat, miközben a két barát egymásra licitál. Halkan, maga elé néz, motyog.) Persze... én is így vagyok ezzel. Irányítani kell a tempót, ezt mindenki tudja.

TAMÁS: (Megáll a mozdulatban, az egyik gombot elvéti. A keze megremeg. A hangja elhalkul, szinte csak magának motyogja, elfelejtve, hogy hol van.) De unalmasak vagytok barátaim! nekem ez olyan semmilyen! Fél óra, egy óra? Volt hogy Katával másnap reggelig nyomtuk, nekem vagy ez megy vagy megmozdul bennem az állat, akkor meg rögtön bespriccelek, ez az igazi durva! 

VALÓSÁG: (Csend támad. Gábor megállítja a turmixrázást, Robi mozdulatlanul marad a cipőfűzőjével a kezében. Egy pillanatra betör az öltözőbe a nyers valóság, a „vakolatlan kőfal” érintése. Gábor végül elneveti magát, és egy harsány mozdulattal vállon veregeti Tamást, mintha egy rossz viccet hallott volna.)

GÁBOR: Na, ne oktass, Tomi! Ne te adj sexleckét, mert még a végén elhisszük, hogy értesz hozzá. Az ilyen „baleset” csak a kezdőkkel esik meg, vagy azokkal, akik túl sokat néznek a nő szemébe. Igyál egyet, aztán gyerünk a betonozáshoz! A lakásod sem fogja magát felépíteni, ha ott is a „vadságot” keresed a statika helyett.

ROBI: (Hűvösen.) A kontroll, jegyezzed meg! Az az igazi biztonság, Tamás. A többi csak...gyerekes duma. A sex amúgyis pont olyan, mint a jó építkezés mindent idejében kell csinálni különben szétesik az ütemterved, aztán nem tudsz beköltözni.

(TAMÁS kényszeredetten elmosolyodik, és befejezi az inge gombolását. A maszk visszakerül az arcára. Felveszi a zakóját, ami érezhetően feszül a vállán.)

TAMÁS: (TAMÁS kényszeredetten elmosolyodik, és befejezi az inge gombolását. A maszk visszakerül az arcára. Felveszi a zakóját, ami érezhetően feszül a vállán.) Na és ti nem veszitek észre, hogy olyanok vagytok már mint a sexgépek!?

(FÜGGÖNY)

HELYSZÍN: Egy túlságosan stílusos, budai brunch-helyszín. Virágfal, márványasztalok, tökéletesen tálalt, ehető virágokkal díszített ételek. Minden „Instagram-kompatibilis”.

SZEREPLŐK:

• ESZTER (30): Fekete, egyszerű ruhában. Kilóg a környezetből, mint egy sötét felkiáltójel a pasztell színek között.

• KATA (32): Ápolt, harsány, minden mozdulata egy-egy drága kiegészítőt villant meg.

• RÉKA (33): Kismama, lágy színekben, a „tökéletes anyaság” maszkja mögött hideg céltudatossággal.

IDŐPONT: Esemény nevű felvonás után egy hónappal, két nappal, három órával, tizennégy perccel.

KATA: (Teátrális mozdulattal emeli meg a pezsgőspoharát, a gyémántgyűrűje szinte vakítóan veri vissza a fényt.) Eszti, ne érts félre, mi csak jót akarunk. De nézz ránk! Ez nem szerencse kérdése, hanem stratégia. Olyan vagy, mint egy félkész Hollywoodi mozi, a forgatókönyv zseniális, a producer összeszedte hozzá a pénzt, téged kijelöltek főszerepre, te meg kéjelegsz, hogy elfogadod- e.

RÉKA: (Sajnálkozva bólint, miközben a hasát simogatja.) Túl válogatós vagy, és ez a mi korunkban meg egyszerűen luxus. A férfiakat kezelni kell, drágám. Úgy kell rájuk tekinteni, mint egy jól megválasztott befektetésre vagy egy idomítható házikedvencre. Póráz és jutalomfalat. Te meg még mindig a „nagy őszinteséget” várod, meg azt a mély, mindent elsöprő kapcsolódást. Ez a filmekben van, ezt a maszlagot csak nem veszed be? Eszter, a valóságban ott a hitel, a kertváros, meg a biztonság.

KATA: Pontosan! Nézd meg Rékát: a második baba úton, a ház kész, a férje meg... nos, pontosan ott van, ahol lennie kell. A tenyeréből eszik. Te meg? Még mindig nincs vőlegényed se. Ilyen külsővel? Ez majdnem gyanús. Mintha szándékosan rontanád el.

(ESZTER ujjai begörcsölnek a kávéscsészéjén. Mélyet szippant a gőzbe, mintha ott keresne valami valódi illatot a parfümfelhőben.)

ESZTER: (Ujjai begörcsölnek a kávéscsészéjén. Mélyet szippant a gőzbe, mintha ott keresne valami valódi illatot a parfümfelhőben. Halkan, de határozottan.) Nem válogatok. Csak... félek no. Mert tudom, hogy ha valaki tényleg megtetszik, ha nem csak a „végzet asszonya” szerepet játszom neki, amit elvárnak, akkor az balul sül el. Mindig. Magam akarok lenni, no, csak még egy kicsit!

RÉKA: Mi sülhetne el balul? Csak le kell glettelni a hibákat, mosolyogni és kész.

ESZTER: Nem értitek. Amikor valaki megérint bent, elveszítem a kontrollt. Olyankor nem profi színésznő vagyok, aki tudná, hogyan kell mosolyogni. Olyankor egy kislány vagyok, aki csak azt akarja, hogy tartsák, és ne kelljen többet tettetnie. De a férfiak... ők csak a dekorációt látják. A melleimet, meg a hátsómat. És ha elkezdem magam valahogy feltárni, a félelmeimet... megijednek. Menekülnek a valódiság elől, értsétek meg végre, a csont a hússal jár!

KATA: (Rövid csend után, kínosan nevetve.) Jaj, Eszti, te olyan drámai vagy! Ezért nincs pasid. Túl sokat agyalsz ezen a „lélek-dolgon”. A pasiknak nem a lelked kell, hanem, igen jól mondod a hátsód! Jaj, vagy te talán nem élvezed, ha megmarkolnak?

RÉKA: Szerintem csak egy jó sminktetoválás kéne neked, meg egy kis önbizalom-tréning. Ne félj a „balul elsüléstől”. A házasság pont arról szól, hogy mindketten tudjuk: hazudunk, de legalább szép a díszlet. pont mint egy színdarabban.

ESZTER: (Rájön, hogy felesleges beszélnie. Leteszi a csészét. A tekintete a távolba réved.) Talán igazatok van.

(FÜGGÖNY)

HELYSZÍN: Kálmánék terasza. A naplemente narancssárgára festi a kerti bútorokat.

SZEREPLŐK:

• TAMÁS (45): Fekete, egyszerű ruhában. Kilóg a környezetből, mint egy sötét felkiáltójel a pasztell színek között.

• ZSÓFI (40): Kényelmes, otthoni ruhában, perfektre sminkelt állapotban, mintha csak színi előadásra indulna.

• KÁLMÁN (46): Munkás nadrágban. Kőműves dekoltázs kis mértékben, de megvillan.

• NAPLEMENTE (szinte kortalan, örök ífjú): Egyrészes munkás ruhában, kezében 5 literes festékes doboz narancssárag olajfestékkel.

IDŐPONT: Esemény nevű felvonás után két hónappal, egy nappal, kettő órával, tizenkét perccel. 

KÁLMÁN: (A kerti asztalon nem csak sörök vannak. Éppen egy speciális, nanotechnológiás impregnáló spray-vel fújja át a teraszburkolat fugáit, miközben Tamás érkezésére vár. Felegyenesedik, megigazítja a derekán a nadrágja övét.) Látod, Zsófi drágám, itt van a kutya elásva. A lusták megvárják, amíg a fagy szétveti a követ, aztán káromkodnak. Megelőzöm azt a a molekuláris feszültséget. Ha a kapillárisok jól lezárom, az égadta egy világon semmi gond nem történhet velük. Minden csak karbantartás kérdése. (Ránéz a stopperére) Tamás három percet késik. Nem vall rá.

ZSÓFI: (Idegileg feszült állapotban.) Kálmán, kérlek, hagyd most a fugákat! Mindjárt itt van, és el kell mondanunk neki az igazat. Meg fog őrülni.

KÁLMÁN: (Nyugodtan elteszi a spray-t, leül az asztalhoz, és egy professzionális mozdulattal, az ujjával ellenőrzi a sörhűtő hőmérsékletét.) Nyugalom. Hidd el, jó munkát végeztünk jól terveztünk. Eszter egy szuper katalizátor! Úgy nézz rá, mint egy próbanyomásra a gázcsöveknél: ha szivárog, jobb most megtudni, mint amikor már rányitottuk a rendszert. (Kinyitja a söröket, a szisszenés tökéletesen ütemes) Na, érkezik. Hallom, megint a jó öreg veteránjával jött, hallod ez valami lenyűgöző, ahogy a v8- as torka szakadtából dübörög! ez egy mese!

TAMÁS: (Megérkezik. Kicsit nyúzottabb, de a tekintete élénk. Leül az asztalhoz.)

KÁLMÁN: (Mély levegőt vesz, belekortyol a sörbe, majd szakértői szemmel végig méri Tamást.) Igyál, Tamás. épp most optimális, hét Celsius. Kell a hűtés a rendszerednek. Figyelj... nem akarjuk tovább húzni. Én szeretem a tiszta képleteket. Eszter... a lakberendező...

ZSÓFI: (Közbevág, hadarva.) Nem is igazi lakberendező! Színésznő. A barátnőm. Én kértem meg rá. Úgy éreztem, belefásultál az életedbe, hogy csak a beton meg a számok érdekelnek... akartunk neked egy kis... tüzet. Egy kis katarzist.

KÁLMÁN: (Átveszi a szót, most már magabiztosan, mint egy főmérnök az átadáson.) Úgy gondoltuk, ha egy ilyen „végzet asszonya” típusú nő kicsit megdolgozza a lelkedet, háhá, hátha újra érezni kezdesz valamit. Olyan volt ez, mint a feszített vasbeton: kellett egy kis plusz teher, hogy lássuk, meddig bírja a pászma. De esküszöm, szakmai szemmel néztük a dolgot! Csak az intimitást akartuk visszahozni a szótáradba, mint egy elfelejtett szabványt.

KÁLMÁN & ZSÓFI: (Tamás reakcióját mindketten feszülten figyelik.) 

TAMÁS: (Tamás mozdulatlanul ül. Nézi a söröskorsója falán lecsorgó vízcseppet. Lassan felnéz. Az arca először rezzenéstelen, majd a szája sarka rándulni kezd. Egy halk kuncogás tör fel belőle, ami hamarosan harsány, teli torokból jövő nevetéssé válik. Csapkodja a térdét, dől hátra a széken.) 

ZSÓFI: (Döbbenten.) Tamás? Jól vagy? 

TAMÁS: (Könnyezve a röhögéstől.) Ez... ez aztán zseniális! Mondhatom! Szóval a „szürke tanárnőt” valójában ti küldtétek? És én... istenem, én meg elhittem, hogy én vagyok a „sebzett vad”! Eljátszottam neki a nagyhalált a poros rokokó fotelen! Még egy ilyen potya menetem nem lesz az életben, az holtbiztos!

KÁLMÁN: (Bizonytalanul elmosolyodik) Szóval nem haragszol? 

TAMÁS: (Abbahagyja a nevetést, kifújja magát, de a szeme még szikrázik) Haragudni? Srácok, ez volt a legőszintébb pillanatom eddig az életemben! Amikor... hát, amikor a „gépezet” beszorult, rájöttem valamire. Hogy én nem vagyok egy modern szupersztár, meg nem vagyok sebezhető hős sem. Csak egy hulla fáradt iparos vagyok, aki meg akar gyömöszölni egy idegen nőt egy RAL-kódos nappaliba. 

ZSÓFI: (Zavarodottan) De hát Eszter azt mondta, nagyon mély volt... 

TAMÁS: Mély? (Újra elneveti magát.) Olyan mély, mint egy szappanopera, pontosan! De tudjátok, mi a vicc? Hogy Eszter is eljátszotta a saját szerepét. Úgy vigasztalt, mint egy gyereket. Ott ültem félmeztelenül, és ő a függönyökről beszélt! Az egész életünk egy elbaszott reklámfilm, amiben mi vagyunk a díszletmunkások. 

KÁLMÁN: (Megkönnyebbülten tölt még egy sört.) Szóval akkor... béke? 

TAMÁS: (Koccint velük) Béke. Sőt, köszönöm! Eszter visszarántott a valóságba. Azt hittem, kell nekem a „vadság”, meg a „minimál stílusú fényűzés”. Csak rájöttem: a legluxusabb dolog az életben nem a z nem valami, hanem az, ha nem kell semmi, nem kell magam megjátszani. Ha elbaszom, hát elbaszom. Ha lankad, hát lelankad. Legfeljebb belefér a gatyámba!. 

ZSÓFI: És a lakás? 

TAMÁS: (Fanyar mosollyal.) Marad, kész. Nincs szükségem lakberendezőre, hogy megmondja, mi esztétikus. Eszter jöhet, lakberendező, kuka, majd lefestem, ahogy tudom. De a fotelt... azt a rokokó szart, azt holnap kidobom a konténerbe. Túl sok port dögönyöztünk ki belőle. (Tamás nagyot húz a söréből, és nézi a naplementét. Már nem feszül rajta az öltöny – valójában nincs is rajta zakó. Csak egy egyszerű póló, amin látszik egy kis betonpor. De most először: nem akarja leporolni.)

(FÜGGÖNY)

HELYSZÍN: Egy ódon, nagypolgári lakás étkezője. Az asztalon nehéz ezüstnemű, hímzett terítő. A falakon sötét olajfestmények. A levegőnek állott, levendula és régi papír szaga van.

SZEREPLŐK:

• ZSÓFI (25): Fiatal jogász. Merev, gombig gombolt blúzban, szemüvege mögött fürkésző, de bizonytalan tekintet.

• KÁLMÁN (31, ha jól számoltam): Mérnök. Kissé mackós, joviális alak, aki láthatóan feszeng az öltönyében.

• BARÁTOK (4-5 fő): Értelmiségi társaság, akik fojtott hangon vitatkoznak a sarokban.

• A SZITUÁCIÓ (A pillanat mindig egy újat szül): Az organikus világ zsákszámra produkálja, míg az algoritmusok, mint bólógató kutyák egy mederbe terelik kiölve az élet spontán feltörésének minden egyes ágacskáját.

IDŐPONT: Esemény nevű felvonás előtt tizenöt évvel.

A SZITUÁCIÓ: (Zsófi egyedül ül az asztalfőn, egy pohár vizet szorongatva. Úgy néz ki, mint aki egy ítéletre vár, nem pedig egy vacsorára. A barátok lökdösik előre Kálmánt.)

ZSÓFI: (Maga elé suttogva.) Miért kell ez? A rendszerezéshez nem kell társaság. A jogtáramban nincsenek váratlan fordulatok.

KÁLMÁN: (Mellé huppan, az asztal beleremeg. Zsófi összerezzen.) Szia. Kálmán vagyok. Azt mondták, te vagy az, aki tudja, mi a különbség a törvény és az igazság között. Én csak azt tudom, mi a különbség a beton és a vas között, meg azt, mi fityeg a lábam között.

ZSÓFI: (Hosszasan végigméri a férfit. A tekintete megnyugszik Kálmán kerek arcán, az ambiciózus mosolyán.) Maga... maga nem akar tőlem semmit, ugye?

KÁLMÁN: (Hanyagtól legyint.) Jaj, dehogy. Én csak egy jó pörköltet akarok és egy nyugodt estét a tévé előtt. Szerelmet? Dehogy, a lángolástól csak meggyulladna az ember ruhája.

ZSÓFI: (Először mosolyodik el, de ez a mosoly nem meleg, hanem megkönnyebbült. Mint aki lezárt egy aktát.) Nálam nyugalom, ez a kulcsszó. Kálmán, maga olyan, mint egy jól megírt szabályzat. Kiszámítható.

A SZITUÁCIÓ: (Ugrás az időben: 14 évvel később. Zsófi már bírónő. Ugyanebben az étkezőben ülnek, de a szoba sterilebb, hidegebb.)

ZSÓFI: (Kálmánhoz beszél, aki egy újságot lapozgat békésen.) Nézd meg a Tamást, Kálmán. Folyton vibrál. Folyton épít, rombol, akar valamit. Önmagára is veszélyes ez a rendetlenség. Mintha csak egy ítélet nélkül szabadlábon hagyott bűnöző lenne a saját érzelmei között.

KÁLMÁN: (Fel sem néz.) Hagyd rá, Zsófi. Neki ilyen a természete, én sem cseszegetem a barátnőidet.

ZSÓFI: (Hangja megkeményedik, feláll és az ablakhoz lép, ahonnan a sötét várost nézi.) Nem, Kálmán. Nem cseszegetem, csak segíteni szeretnék rajta. Nézz ránk. Mi  milyen jól elvagyunk. Nem állandó lángolás az élet, mert ott a fagyos oldal is rögtön mellette. Tamás bele fog égni saját tüzébe, ha nem segítünk neki. Sokakat tudok, Jimi Hendrix, a totális önégetés, Janis Joplin, Amy Winehouse, és most csak zenészeket mondtam. Rossz előre látni, mi a következménye ezeknek a nagy fellángolásoknak!

KÁLMÁN: (Ásít, félkómásan.) Biztosan örülni majd a segítségednek.

ZSÓFI: (Gépiesen igazítja meg a blúzát, arca bírónői maszkot ölt.) Nem kell örülnie. Csak el kell fogadnia. Tudod a rend nem egy opció, az a kötelező. Látom, érdekel is téged a barátod sorsa!

(FÜGGÖNY)

HELYSZÍN: A Színművészeti Egyetem egyik próbaterme. Kopott parketta, hatalmas tükrök, amiket fekete függöny takar. A levegőben az izzadtság szaga.

SZEREPLŐK:

• ESZTER (21): Fekete, egyszerű ruhában. Kilóg a környezetből, mint egy sötét felkiáltójel a pasztell színek között.

• TANÁR (60): Karizmatikus, tekintélyt parancsoló, minden mozdulata megkomponált.

• DIÁKOK (?): Feszülten figyelnek, minden szót magukba szívnak.

• KÓDOK (örök életűek): Amiket a tanár módszeresen a diákok fejébe plántál.

IDŐPONT: Esemény nevű felvonás előtt kilenc évvel. 

SZITUÁCIÓ: (A terem közepén két diák egy drámai jelenetet próbál. A Tanár figyeli a diákok előadását. Eszter figyeli a diákokat is, a Tanárt is, és utánozza a Tanár gesztusait, ahogy a szemüvegéhez nyúl, ahogy keresztbe teszi a lábát. A jelenet végén a Tanár lassan tapsolni kezd.)

TANÁR: (Észrevette Eszter mozdulatait, amit a tudat alatti megélés folyamatának vélt) Jó. Igen, ez jó irány. Eszter, láttad, mit csinált a kezeddel? Pontosan azt a reflexet hoztad, amit múlt héten vettünk a belső feszültség ábrázolásánál. Az a kis rándítás a szád szélén... patika. Ez a szakma, kérem. Megtanultátok a kódokat. Ha ezt tudjátok, bármit beadhattok a nézőnek.

TANÁR: (Végigsétál a diákok között. Megáll Eszter előtt, és megveregeti a vállát.) Megdicsérlek benneteket. Alázatosak vagytok. Úgy másoljátok a gesztusaimat, mintha a sajátotok lenne, és ez a legfontosabb, elhitetni a közönséggel, hogy mi a lélek legmélyebb bugyraiba eljuthatunk, mert van hozzá technikánk. Most jegyezzétek meg jól, a következő tételt! (A Tanár hangja mélyebb lesz, szinte fenyegetőn zeng a teremben.) Itt, a színházban, a professzionalizmus világában nincs helye a bizonytalanságnak. Nincs helye a Latinovitsi „mellé ütök a szögnek” attitűdnek. Latinovits zseni volt, de öntörvényű és veszélyes. Mi nem akarunk görbe szögeket. Mi azt akarjuk, hogy a szög elsőre, tisztán, reccsenés nélkül menjen bele a fába. Aki melléüt, ő a díszlet gyilkosa. Tanuljátok meg, a hiba nem művészet, hanem selejt. Legyetek pontosak, mint a svájci óra. Gletteljetek simára mindent, ne maradjon rés a pajzson! Mondhatom szentimentálisabban is, csak, hogy értsétek, "Tanulj meg fiacskám komédiázni!"

ESZTER: (Bólint, de a tekintete egy pillanatra elréved a tükör sötét függönyén. A Tanár elégedetten kisétál, a diákok pedig elkezdenek nevetgélni, próbálják tovább utánozni a mester mozdulatait.)

SZITUÁCIÓ: (A Tanár megáll a terem közepén, a fények még élesebbek lesznek, a diákok – köztük a fiatal Eszter – feszült csendben várják a végső útravalót.)

TANÁR: (Lassú, kimért tempóban, mintha egy szentélyben beszélne.) Érezzétek, mi profi, jó színészek, mi nem ütjük mellé a szöget, mi az igazságot toljuk le a publikum torkán! Ha az igaz emberi természet akarjuk bemutatni, akkor tanuljuk meg, hogyan lehet akár egy talicska megjelenésének egy Shakespeare darabban jelentősége, az a talicska mindenkinek mondani fog valamit! Posztmodern, anélkül fel sem mehet, még egy díszletberendező sem a színpadra, hogy ezzel ne legyen tisztába!

TANÁR: (Közelebb hajol Eszterhez, a hangja suttogóvá, de metszővé válik.) A publikum, drágáim, fél a valóságtól. Félnek a nyers igazságtól. Ezért fizetnek nekünk: hogy mi adjunk nekik egy „mögöttes tartalmat”. Minden mozdulatnak, minden gesztusnak, minden váratlan fordulatnak olyannak kell lennie, amit a néző otthon, a jól megkeresett pénzecskéjéért kapott élményként, kényelmesen kielemezhet. Ne rágjanak meg nekik semmit, de adjanak nekik egy kódot, amivel okosítunk, mert ide a szórakozással oktatás miatt jönnek! (A Tanár kiegyenesedik, büszkén végignéz a termen.) No, ha meg valami nem sikerül, például véletlen elesnek a színpadon, gondolják azt magukban, hogy ez a „tökéletlenség esztétikája”. Emlékezzenek a wabi sabi elméleti órára! Mindig keretezzék be a hibát a színpadon, egy természetes emberi gesztussal és rögtön helyrebillenthető az eredeti rendezői vonal, így nem esnek ki soha szerepükből.

(FÜGGÖNY)

HELYSZÍN: Zsófi és Kálmán hálószobája. Egy hatalmas, falra szerelt okostévé uralja a teret, amelynek hideg, kékes fénye bevilágítja az arcokat.

SZEREPLŐK:

• ZSÓFI (40): Pizsamában, az ágyban ülve módszeresen krémezi a kezét. Arca rezzenéstelen.

• KÁLMÁN (46): Mereven bámulja a képernyőt.

IDŐPONT: Esemény nevű felvonás után egy nappal. 

SZITIÁCIÓ: (A tévében Balázs Péter Lakáscsere nevű kabarétréfája megy hosszan, monotonan.)

KÁLMÁN: (Felszabadultan felnevet.) No, ez az! Régen még tudtak igazi kabarét írni, zseniális, hogy itt mindenki mindenkit ki akart játszani! Ez a bürokratikus abszurd humor, fenomenális!, Hogy ez mennyire elsilányult, ma meg ilyen Galla- féléket tolnak az orrunkba azokat is tele reklámokkal.

ZSÓFI: (Módszeresen krémezi az ujjait, ez a védjegye) Igen, igen, mi legalább értjük a humort. Ez a titkunk, a kellemes tréfa... ez miatt nem megyek a falnak a Varga féléktől.

KÁLMÁN: Úgy van. Aki ezen nem tud nevetni, azzal baj van. Na, kapcsold ki, életem, mára elég volt, holnap korán kell kelnünk.

ZSÓFI: (Zsófi a távirányítóval határozottan lekapcsolja a tévét. A hirtelen beálló csend fojtogató. Csak a krém kenődésének halk nesze hallatszik. Zsófi úgy végzi a mozdulatot, mintha egy rituálét hajtana végre.) Na! Ma végre lezártam a Varga-féle birtokvitát. Tizenkét év, Kálmán. Tizenkét évig veszekedtek harminc centiméter kerítésen. De ma... ma végre meghúzhattam a telekhatárt. Már a végzést is megírtam. Rend lett végre abban az aktában is, most igazán öröm ránézni.

KÁLMÁN: (Lassan bólint, fel sem néz.) Harminc centi... statikailag ugyan elhanyagolható, de jogi szemmel, ez igenis komoly kérdés, amúgy is mit értetlenkedett Bálint, nem tudta, hogy nem szabad ujjat húzni az EON- nal? Hogy nem tanulnak az emberek semmi jó tanácsból, az biztos. Én meg a C25-ös beton szilárdulási görbéit elemeztem egész délután az új irodaháznál. Képzeld, a kivitelező spórolni akart az adalékanyagon. Pont az adalékanyagokon? De résen voltam, megfogtam a gazfickókat. Ha nem tartatom be az előírásokat , végén elreped, aztán én iszom meg a levét. Tudod, velem sem lehet alkudozni! Míg nálad az igazság a tét, nálam a becsület.

ZSÓFI: (Megáll a krémezéssel, a plafont nézi.) Pontosan. A határok és a szabványok. Ez tartja össze a világot. (Rövid szünet) Amúgy nem tudom, mondtam- e már? Eszter hívott este. Sírva fakadt a telefonba. Azt mondta, Tamás „elmenekült előle”, és azt hiszi ő rontotta el.

KÁLMÁN: (Fanyar mosollyal.) Nem, még nem mondtad, engem meg Tamás hívott. Alig bírtam kivenni a szavait, annyira letargikus volt, csak motyogott. Azt mondta, „elbaszta”. Meg hogy Eszter bomba nő, de valahogy mégsem jön össze. Szerintem meg egyszerűen elbénázta. Biztosan rossz technikát választott.

ZSÓFI: (Hideg elégedettséggel.) Látod? Ez történik, ha megpróbálunk segíteni. Nem is tudom, mit is tehettünk volna még. De legalább megpróbáltuk, pedig összeillettek volna.

KÁLMÁN: (Kinyújtja a lábát, nagyot ásít.) Úgy van. Igazam van életem? Már az elején kételkedtem, mikor megpróbáltuk őket összehozni. Kellett nekünk értük fáradni? Szerintem egyszerűen még nem nőttek fel. (Észrevesz egy könyvet az éjjeliszekrényen, amit Eszter hagyhatott ott legutóbb. Felolvassa a borítón lévő idézetet) Nézd már, mit írt ide valami lélekbúvár, Feldmár András... „Nem az a kérdés, hogy van-e élet a halál után, hanem az, hogy van-e élet a halál előtt.”

SZITIÁCIÓ: (Csend. Kálmán és Zsófi egymásra néznek. Egyikük arcán sem rándul meg egyetlen izom sem. Végül Zsófi halkan, mély megvetéssel felnevet.)

ZSÓFI: Élet a halál előtt? Micsoda álintellektuális ömlengés? Nem tudom én hová tart a világ, ezt az ócska dumát is ránk sózzák már úton- útfélen? Múltkor elém is került egy ilyen szentimentális baromság, valahogy így hangzott, a végén nem számít semmit a világ, csak az számít, ami a szívünkben marad.

KÁLMÁN: (Becsukja a könyvet és ledobja a földre.) Tiszta ökörség. Okoskodás az egész. Aki ilyeneket ír, annak valószínűleg a diliházban lenne a helye, de nem a gumirácsok mögött, nem a doktori szobában.

ZSÓFI: Aludjunk, Kálmán. Holnap korán kell kelnem, a Skodámat kell vinnem műszakira.

KÁLMÁN: Aludjunk. Puszi!

SZITIÁCIÓ: (Zsófi lekapcsolja az olvasólámpáját. Kálmán is az övét. A színpad teljes sötétségbe borul. Csak a távoli város gépies zaja hallatszik be, mint a szívdobogás.)

SZITIÁCIÓ: (Drámai fordulat az előadás menetében, pont, mint amikor a szoftver meghibásodik, és nem tudja lefuttatni az előre jól megírt programot.)

SZITIÁCIÓ: (Várjuk a függönyt, de csak egy fémcsikorgást hallunk. A függöny félúton megakad, rángatózik. A színpadi munkalámpák – a rideg, fehér fények – hirtelen felgyulladnak.)

ZSÓFI: (Kipattan az ágyból, már nem a bírónő, hanem egy dühös házisárkány.) Ez nem igaz! Kálmán, ne bámulj, segíts! Ez nem volt benne a jelenetben! 

KÁLMÁN: (Gatyában, vörös fejjel rángatja a zsinórt.) Mondtam, hogy spóroltak a görgőkön! Ez a sóher igazgató hibája!

SZITIÁCIÓ: (Rángatják, tépik a nehéz bársonyt, mire az egy hatalmas reccsenéssel kiszakad a sínből, és mint egy mázsás takaró, rájuk zuhan. Csend. A lábuk még kint van a függöny alól, aztán elernyed. Úgy néznek ki, mint két tetem a boncasztalon.)

SZITIÁCIÓ: (Hosszú, kínos másodpercek. Aztán Zsófi és Kálmán feje egyszerre bukkan ki a függöny alól. Röhögnek. Nem kedvesen, hanem harsányan, gúnyosan.)

ZSÓFI: (Kiköp egy szöszt, egy függönyről leszakadt szálat, a nézőtérre mutat) Még mindig itt vannak? Mit néznek? Azt hitték, ez is a darab része?

KÁLMÁN: (Feltápászkodik, leporolja a vállát.) Menjenek már haza! Nincs több műsor. Van maguknak elég bajuk otthon, nem? Ott drámázzanak a hitel felett, meg a rossz szex felett, ne itt bámulják a miénket! 

ZSÓFI: (Szigorúan.) Gyerünk, gyerünk! Ürüljön a nézőtér! A takarítók is haza akarnak menni. Ne lopják a drága időt!

SZITIÁCIÓ: (Kálmán és Zsófi elindulnak kifelé a színpadról, miközben egymást lökdösik és viccelődnek a nézők ruháján vagy arcán. A fények égve maradnak. Nincs tapsrend. Csak az üres színpad és a leszakadt függöny.)

FÜGGÖNY: (Meghibásodása miatt elszégyenli magát)

HELYSZÍN: A színpad közepén egy stilizált FIAT 500-as vázszerkezete, csak két ülés, egy kormány. A környezet absztrakt, túlvilági hátul egy hatalmas, sötét vetített felület, amin az aszfalt száguld el. A zaj elviselhetetlenül monoton, mint egy gépterem.

SZEREPLŐK:

• ZSÓFI (error): Valós személy, szinte szürreális

• KÁLMÁN (error): Valós személy, szinte szürreális

• ESZTER (error): Valós személy, szinte szürreális

• TAMÁS (error): Valós személy, szinte szürreális

• KAMIONSOFŐR (40): Valós személy, reális

IDŐPONT: Esemény nevű felvonás előtt, után, a téridő minden kis zugában.

SZITUÁCIÓ: (Tamás vezet, arca üres. Eszter az anyósülésen, egy e-book olvasót lapozgat.)

TAMÁS: (bágyadtan, a kormányt alig fogva.) Mennyi maradt?

ESZTER: (Fel sem néz.) Hát... csak az adósság. Ezt te is pontosan tudod, Tomikám, felesleges is kérdezned. 

SZITUÁCIÓ: (Hirtelen éles, elnyújtott fékcsikorgás. aminek oka, hogy Tamás a védett útra egy kamion elé kihajtott. A vetített háttér megáll. A színpad elárasztja a kamion füstölő gumi szaga. Csend.)

TAMÁS: (meg sem mozdul, nem néz az útra) Hát... elég meredek ötlet volt a lankadó kakaskámat színpadra vinni.

ESZTER: (lecsukja az olvasót, sóhajt.) Nem ebben bíztunk. Nem kicsit, de bebukott. Shelby- ért, azért kicsit az én szívem is fáj.

TAMÁS: Mi? Eddig meg azt mondtad, csak, hogy brutális, ahogy dübörög!? A Bali nyaralás előlegét visszautalták?

ESZTER: Vissza. Itt van a számlámon. Kétszáznegyvenezer.

TAMÁS: (A szeme felcsillan, az arca életre kel.) Az jó. Balira nem megyünk, elmegyünk belőle a Balatonra, Kempinszkizni. A sátrat, azt még fel tudom állítani, ha valahol találunk egy zugot.

ESZTER: (Jót nevet, természetesen, mintha mi sem történt volna.) Benne vagyok. Majd megdumáljuk ott az új drámatémánkat. Vagy visszamegyek a cérnagyárba havi kétszázért.

TAMÁS: (Jó kedéllyel, szinte lelkesen.) Csak most lankadó pöcs helyett a témánk a duzzadó, nagy Fasz lesz! Igazi Hollywoodi sztori! Amúgy jól ellennénk, a te havi kétszázaddal is! 

ESZTER: (Nevet egyet, miközben elindulnak, és a kamion reflektora lassan elhalványul.) Helyes ötlet. Egy Chippendale show-ra én is befizetek, csak most ne dumáljuk ki a darabban az összes szomszédunkat. A havi kétszázzal, meg csak ne viccelj, nekem legalább volt egy biztos állásom.

TAMÁS: (Kacagva, gázt ad.) Az én állásom, az nem tetszett? Igaz fél percig sem állt, de addig, mint egy kőszikla. Nem, nem, dehogy írjuk bele csak a Lajost. És kész.

ESZTER: (Megsimogatja Tamás farkát.) Ha nem ment volna el idő előtt kakaskád, akkor a Mustáng sem ugrott volna, ugye mondtam már az elején!

TAMÁS: (Kacag.) Ha nem azt a nyüves feszülő tanárnős rucidat veszed fel, akkor én meg tudtam volna jobban vigyázni!

ESZTER: Mint a főpróbán? 

TAMÁS: Így jártam, a jóisten engem megáldott, nekem elég, ha rád nézek, mégcsak hozzám sem nyúlsz, aztán kész vagyok.

SZITUÁCIÓ: (A színpadon egy új elektromos Mercedes az út szélén feltűnik, Kálmán, Zsófi az autó mellett stoppol, Tamás megáll.)

KÁLMÁN: (Szitkozódva.) Francba ezzel a sok elektromos kütyüvel!

TAMÁS: Megint elütötted a kódot? (Mosolyog.) 

KÁLMÁN: Ráadásul háromszor, ezt a dögöt már csak a szervízben tudják megcsinálni.

TAMÁS: Na irány, lányok, szálljatok be hátra! (Mutogat a hátsó ülés felé.)

SZITUÁCIÓ: (Mind a négyen bepréselik magukat a kocsiba, feszengenek, fészkelődnek, mert kis hely marad mindenkinek.)

ZSÓFI: Nyomjad Tamás, nyomjad, le ne késsünk, hétre legalább oda kell érnünk!

ESZTER: Már megint a gázsi miatt remegsz?

TAMÁS: Nyomom- e? Persze hogy nyomom! Eszter, kérlek szólj már rá barátnődre! A Zsófi szereppel ő fogta meg a dolgok könnyebb végét!

KÁLMÁN: Csereberéljünk szerepeket! Nekünk már tele a hócipőnk, a szürke hátérszerepekkel, ugye Zsófi édes?

TAMÁS: (Rendre utasítóan.) Rövidebbet húztátok, ennyi, megbeszéltük!

ZSÓFI: Édesem! Te belesülnél a darabba, mint Tamás, csak a ló másik végére huppannál!

KÁLMÁN: Mire célozgatsz?

ZSÓFI: Te nem korán mennél el, hanem még másnap délben is csak köszörülnél, aztán a nézők meg ráunnának a monoton nyögdécselésedre.

SZITUÁCIÓ: (Hirtelen éles, elnyújtott fékcsikorgás. aminek oka, hogy Tamás fékezett, hogy egy kóbor kutyát az úttesten elkerüljön. A színpad elárasztja a kamion füstölő gumi szaga. Hatalmas csattanás, csend.)

KAMIONOS: A kurva büdös életbe, ezt elbasztam!