Jegyzőkönyv-kivonat a Kossuth-díj Bizottság zárt üléséről
A bizottság egyhangúlag megállapította, hogy bár az „Elhagyom a várost” elementárisan megváltoztatta a magyar rockzenét, de a nemzet igazi kötőanyaga mégiscsak a műszálas baboskendő és a stúdióban sárgán villogó fényfüzér. A méltatás legfőbb pontja nem a miskolci acélművek pora, hanem a Dáridó 1998-as szilveszteri adása, ahol Pataky művész úr olyan átéléssel énekelte a mulatós slágereket, hogy abba még a budai várszínház falai is belepirultak a gyönyörűségtől. Igen, itt a pont, ugyanis a Kossuth díj adományozásának "a kivételesen magas színvonalú, példaértékű művészeti alkotómunka" kritériumának mi is felelhetett volna meg jobban?
Az indoklás legfontosabb, „nem hivatalos” tartópillérét azonban mégsem a fentebb említett koherens alkotómunka jelentette, hanem egy sorsfordító rádióhallgatási élmény. Történt ugyanis, hogy „Miviktorunk”, két fontos állami döntés és egy jól irányzott gólpassz között, véletlenül a Dankó Rádióra tekerte a folcvágenjének sávválasztó gombját. Épp abban a pillanatban csendült fel a „Hosszú jegenyesor” Pataky-féle, némileg rockosított, de ízig-vérig lakodalmas interpretációja.
Igen! A hatás - minden kétséget kizáróan - elementáris volt. A Dankó Rádió hullámain érkező nosztalgia és a népi-urbánus-mulatós szintézis láttán a döntéshozó szeme felcsillant. „Ez az!” – kiáltott fel a sorsdöntő pillanatban. „Hiszen ez az igazi etikus minimalizmus! Semmi felesleges hangszerelés, csak a színtiszta érzelem és a baboskendő! Érzem már magamban, a nemzetemben azt a borzongató bizsergést, amit csak kevés, kivételesen magas színvonalú előadó képes bennem, az én nemzetemben kiváltani.”
A bizottság előtt elhangzott a legsúlyosabb érv is, aki képes a bakancsos rockot ilyen eleganciával becsomagolni egy Dáridó-szignálba, az nem csupán zenész, hanem a nemzeti kohézió miskolci mágusa. Mert valljuk be, egy Kossuth-díjhoz nem elég jól énekelni – ahhoz tudni kell úgy mulatni a Dankó Rádió hullámhosszán, hogy még a legkeményebb rockerek is titokban elkezdjék keresni a sublótban a dédi régi kendőjét. És ami még ennél is több, tudni kell a békemeneten a nemzetvezető fülébe suttogni igaz, mély valóságot, "Kölyköd voltam". Ugyanis ez a momentum abszolute de rezonál a Kossuth díj oda ítélésének legfontosabb szempontjára, nevezetesen a "mi kutyánk kölyke" nevű etikus iránytűre. Kérem elvtársak! Kérem gondolják át! Mégis hova vezetne az? Ha mindenféle mondvacsinált Bródyk kívánnák a mi drága kultúránk hajóját kormányozni? "ha én szél lehetnék?" Egyszerűen felháborító, még a gondolat is.
A díj tehát végre jó helyre került: a „kivételesen magas színvonal” valójában a gulyásleves-metál és a lakodalmas-rock közti arany metszésvonal eltalálásának zsenialitását jelenti, amit csak a legkiválóbbak hallhatnak meg a rezsicsökkentés fáradtságos munkája közben.
Lássuk be, a magyar kultúrpolitika alkímiája szerint az EDDA-dalok esztétikai nemesfém-tartalma csak akkor éri el a kossuthi tisztaságot, ha a rekedtes rock-vibrátót kellő mennyiségű Békemenet-kilométerrel és a molinószél magabiztos szorongatásával ötvözik. Ha Attila az utóbbi évtizedet politikai némasági fogadalomban vagy – urambocsá' – kritikus felhangokkal tölti, a szakmai zsűri valószínűleg hirtelen ráébredt volna, hogy a „bakancsos rock” valójában túl zajos az Országház neogótikus boltíveihez. Így viszont a lojalitás aranyfüstje alatt a mulatós-metál is nemzeti imádsággá nemesült, hiszen mi sem bizonyítja jobban a „kivételesen magas színvonalat”, mint a tény, hogy a művész úr hangja és politikai iránytűje évtizedek óta ugyanarra a központi frekvenciára van kalibrálva.
Rádli Róbert
A dolog engem nem hagyott nyugodni, ezért Latinovits Zoltánhoz fordultam, véleményét kérdeztem a mai kossuth díjakról, arról, hogy ő életében miért nem kaphatta meg. A beszélgetésre Budapestre kellett utaznom, de megérte, most mélyebben látom az összefüggéseket.
(A helyszín egy félhomályos budapesti kávéház szeglete. Latinovits Zoltán lassan, szinte szertartásosan gyújt rá egy mezítlábas cigarettára. A hamutartó peremén kopogtat, ujjai fehérednek a szorítástól. Hangja mély, fojtott bariton, amelyben ott vibrál a jól ismert, feszült indulat.)
"Nézzed Róbert, megértem, hogy így kifakadsz és bűnbakot keresel a Kossuth díj elsilányítása miatt, de kérlek, ez nem aktuálpolitikai kérdés, ez éppen úgy már az én mellkasomat is szorította."
Megkértem hát a Művész Urat intézzen pár mondatot olvasóim felé
„Kossuth-díj? Ebben az országban? Nézzék, uraim... ne sértegessük a kultúrát! A kitüntetés nem arra való, hogy a mocsár felszínén lavírozó lufikat dekorálják vele.
Tudják, mi a különbség a súly és a térfogat között? A lufi nagyot mutat, harsány színekben pompázik, és mivel nincs benne semmi, csak a kor éppen aktuális, bűzös lehelete, vígan lebeg a mocsár tetején. Ott ringatózik a sárban, és azt hiszi, ő a horizont ura, mert a láp nem húzza le. De a sors iróniája, hogy pont a súlytalansága teszi alkalmassá arra, hogy a mocsár az egekbe emelje. Aki üres, az nem süllyed el – az kiszolgálja a hordalékot.
Az én tragédiám éppen ebben mutatkozik meg, én nem tudok, nem is akarok könnyű lenni. Az én igazságomnak, a szavaimnak, minden egyes színpadi mozdulatomnak jelenléte, súlya van. És ez a nehézkedés, ez a meg nem alkuvó tömeg az, amit a mocsár hatalma soha nem bocsát meg. Az iszap nem tűri a mélységet, mert a mélységben ott az ítélet. Aki súlyos, az szükségszerűen alámerül, mert nem hajlandó a felszíni mocsokkal együtt sodródni. Egyszerűen elnyelnek, mert nem tudtak velem mit kezdeni a sekélyes túcsájukban.
Ma pedig? Nézzék csak ezeket a »lovagokat«. A »nemzet csövese« meg a »bakancsos«... hát persze. Aki elég ideig rázza a rongyot a sárban, azt végül arannyal bevonják, hogy ne látszódjon rajta a sár, amocsok. De ne tévesszen meg senkit a csillogás, akit a mocsár emelt fel, az maga is csak a mocsár része marad. Inkább választom az elmerülést, a tiszta, nehéz csendet, mint ezt a szánalmas, felfújt diadalmenetet.
Mert a lufi előbb-utóbb kidurran, a mocsár egyszer kiszárad – és akkor csak az marad meg a földben, aminek volt annyi súlya, hogy lenyomatot hagyjon az örökkévalóságnak.”
Berendez Elek kollégám is hozzászólt a témához, a betonkeverés közben nem bírta megállni:
„Fiam, ez a jegyzőkönyv többet ér, mint maga a díj, ami mondjuk meg pestiesen már kész röhej! Te leírtad, hogyan lesz a rozsdás bádogból nemzeti arany a politikai alkímia műhelyében. Pataky művész úr és a baboskendő, mondhatom... hát, ez olyan, mintha a C25-ös betont lecserélnénk vattacukorra, mert az jobban néz ki azokban a mézes mázas duruzsolásokban, amit a művész úr a kutyakölyök szerepében duruzsol. Hogyne lenne igaza Zoltánnak! A súlyos ember elsüllyed a sárban, de ki az a bolond, aki házát nem egy kőkemény súlyos alapra rakja, hanem óriási, de üres lufikra. Te csak írj tovább, Róbert! De ne ám hogy te is sóvárogj majd ilyen díj után, neked túl nehéz a tollad, hogy a mocsár a felszínen tartson. De tudod mit? Inkább nézzed meg mi van a Várban, vajon azt hogyan alapozták!”