Jegyzőkönyv-kivonat a Kossuth-díj Bizottság zárt üléséről
A bizottság egyhangúlag megállapította, hogy bár az „Elhagyom a várost” elementárisan megváltoztatta a magyar rockzenét, de a nemzet igazi kötőanyaga mégiscsak a műszálas baboskendő és a stúdióban sárgán villogó fényfüzér. A méltatás legfőbb pontja nem a miskolci acélművek pora, hanem a Dáridó 1998-as szilveszteri adása, ahol Pataky művész úr olyan átéléssel énekelte a mulatós slágereket, hogy abba még a budai várszínház falai is belepirultak a gyönyörűségtől. Igen, itt a pont, ugyanis a Kossuth díj adományozásának "a kivételesen magas színvonalú, példaértékű művészeti alkotómunka" kritériumának mi is felelhetett volna meg jobban?
Az indoklás legfontosabb, „nem hivatalos” tartópillérét azonban mégsem a fentebb említett koherens alkotómunka jelentette, hanem egy sorsfordító rádióhallgatási élmény. Történt ugyanis, hogy „Miviktorunk”, két fontos állami döntés és egy jól irányzott gólpassz között, véletlenül a Dankó Rádióra tekerte a folcvágenjének sávválasztó gombját. Épp abban a pillanatban csendült fel a „Hosszú jegenyesor” Pataky-féle, némileg rockosított, de ízig-vérig lakodalmas interpretációja.
Igen! A hatás - minden kétséget kizáróan - elementáris volt. A Dankó Rádió hullámain érkező nosztalgia és a népi-urbánus-mulatós szintézis láttán a döntéshozó szeme felcsillant. „Ez az!” – kiáltott fel a sorsdöntő pillanatban. „Hiszen ez az igazi etikus minimalizmus! Semmi felesleges hangszerelés, csak a színtiszta érzelem és a baboskendő! Érzem már magamban, a nemzetemben azt a borzongató bizsergést, amit csak kevés, kivételesen magas színvonalú előadó képes bennem, az én nemzetemben kiváltani.”
A bizottság előtt elhangzott a legsúlyosabb érv is, aki képes a bakancsos rockot ilyen eleganciával becsomagolni egy Dáridó-szignálba, az nem csupán zenész, hanem a nemzeti kohézió miskolci mágusa. Mert valljuk be, egy Kossuth-díjhoz nem elég jól énekelni – ahhoz tudni kell úgy mulatni a Dankó Rádió hullámhosszán, hogy még a legkeményebb rockerek is titokban elkezdjék keresni a sublótban a dédi régi kendőjét. És ami még ennél is több, tudni kell a békemeneten a nemzetvezető fülébe suttogni igaz, mély valóságot, "Kölyköd voltam". Ugyanis ez a momentum abszolute de rezonál a Kossuth díj oda ítélésének legfontosabb szempontjára, nevezetesen a "mi kutyánk kölyke" nevű etikus iránytűre. Kérem elvtársak! Kérem gondolják át! Mégis hova vezetne az? Ha mindenféle mondvacsinált Bródyk kívánnák a mi drága kultúránk hajóját kormányozni? "ha én szél lehetnék?" Egyszerűen felháborító, még a gondolat is.
A díj tehát végre jó helyre került: a „kivételesen magas színvonal” valójában a gulyásleves-metál és a lakodalmas-rock közti arany metszésvonal eltalálásának zsenialitását jelenti, amit csak a legkiválóbbak hallhatnak meg a rezsicsökkentés fáradtságos munkája közben.
Lássuk be, a magyar kultúrpolitika alkímiája szerint az EDDA-dalok esztétikai nemesfém-tartalma csak akkor éri el a kossuthi tisztaságot, ha a rekedtes rock-vibrátót kellő mennyiségű Békemenet-kilométerrel és a molinószél magabiztos szorongatásával ötvözik. Ha Attila az utóbbi évtizedet politikai némasági fogadalomban vagy – urambocsá' – kritikus felhangokkal tölti, a szakmai zsűri valószínűleg hirtelen ráébredt volna, hogy a „bakancsos rock” valójában túl zajos az Országház neogótikus boltíveihez. Így viszont a lojalitás aranyfüstje alatt a mulatós-metál is nemzeti imádsággá nemesült, hiszen mi sem bizonyítja jobban a „kivételesen magas színvonalat”, mint a tény, hogy a művész úr hangja és politikai iránytűje évtizedek óta ugyanarra a központi frekvenciára van kalibrálva.
Rádli Róbert
A dolog engem nem hagyott nyugodni, ezért Latinovits Zoltánhoz fordultam, véleményét kérdeztem a mai kossuth díjakról, arról, hogy ő életében miért nem kaphatta meg. A beszélgetésre Budapestre kellett utaznom, de megérte, most mélyebben látom az összefüggéseket.
(A helyszín egy félhomályos budapesti kávéház szeglete. Latinovits Zoltán lassan, szinte szertartásosan gyújt rá egy mezítlábas cigarettára. A hamutartó peremén kopogtat, ujjai fehérednek a szorítástól. Hangja mély, fojtott bariton, amelyben ott vibrál a jól ismert, feszült indulat.)
„Kossuth-díj? Ebben az országban? Nézzék, uraim... ne sértegessük a kultúrát! A kitüntetés nem arra való, hogy a mocsár felszínén lavírozó lufikat dekorálják vele.
Tudják, mi a különbség a súly és a térfogat között? A lufi nagyot mutat, harsány színekben pompázik, és mivel nincs benne semmi, csak a kor éppen aktuális, bűzös lehelete, vígan lebeg a mocsár tetején. Ott ringatózik a sárban, és azt hiszi, ő a horizont ura, mert a láp nem húzza le. De a sors iróniája, hogy pont a súlytalansága teszi alkalmassá arra, hogy a mocsár az egekbe emelje. Aki üres, az nem süllyed el – az kiszolgálja a hordalékot.
Az én tragédiám éppen ebben mutatkozik meg, én nem tudok, nem is akarok könnyű lenni. Az én igazságomnak, a szavaimnak, minden egyes színpadi mozdulatomnak jelenléte, súlya van. És ez a nehézkedés, ez a meg nem alkuvó tömeg az, amit a mocsár hatalma soha nem bocsát meg. Az iszap nem tűri a mélységet, mert a mélységben ott az ítélet. Aki súlyos, az szükségszerűen alámerül, mert nem hajlandó a felszíni mocsokkal együtt sodródni. Egyszerűen elnyelnek, mert nem tudtak velem mit kezdeni a sekélyes túcsájukban.
Ma pedig? Nézzék csak ezeket a »lovagokat«. A »nemzet csövese« meg a »bakancsos«... hát persze. Aki elég ideig rázza a rongyot a sárban, azt végül arannyal bevonják, hogy ne látszódjon rajta a sár, amocsok. De ne tévesszen meg senkit a csillogás, akit a mocsár emelt fel, az maga is csak a mocsár része marad. Inkább választom az elmerülést, a tiszta, nehéz csendet, mint ezt a szánalmas, felfújt diadalmenetet.
Mert a lufi előbb-utóbb kidurran, a mocsár egyszer kiszárad – és akkor csak az marad meg a földben, aminek volt annyi súlya, hogy lenyomatot hagyjon az örökkévalóságnak.”