Ez az írás Latinovits Zoltán tragikumán keresztül a XX. századi magyar lélek és a kádári konszolidáció fojtogató morális vákuumának állít tükröt. A szerző nem csupán egy színészóriás portréját rajzolja meg, hanem a "rend" és a "fegyelem" küzdelmeként értelmezi a magyar történelmet, ahol az izzó igazságkeresés óhatatlanul elbukik a középszerűség és a csinovnyik-lét kényelmes hazugságaival szemben. A szöveg provokatív, szakrális képekkel operáló stílusa arra kényszeríti az olvasót, hogy szembenézzen a kérdéssel: vajon miért maradt zárva a kapu az igazság előtt akkor, amikor a leginkább szükség lett volna rá?