Latinovits Zoltán pályafutása nem egyszerűen egy színész felemelkedésének és bukásának története, hanem a huszadik századi magyar kultúra egyik legfájdalmasabb metaforája. Tragédiája abban a feloldhatatlan feszültségben gyökerezett, amely az ő belső, izzó morális igazsága, fegyelme és a külvilág steril, fojtogató rendje között feszült. Ő volt a „Király”, aki nem koronát, hanem töviskoszorút hordott egy olyan korban, amely a középszerűséget nevezte ki normának.
Latinovits számára a színészet nem mesterség, hanem szakrális tett, egyfajta „igazságkereső expedíció” volt. Diplomás építészként hozott magával egyfajta szerkezeti látásmódot, tudta, hogy egy épület – és egy alakítás – csak akkor áll meg, ha az alapjai hitelesek. Ez a belső, mérnöki és etikai precizitás azonban folyamatosan ütközött a korabeli színházi és politikai struktúrákkal.
Míg a „Rend” (a kádári konszolidáció langyos mocsara) azt várta el tőle, hogy tagozódjon be, legyen „fegyelmezett kismester”, addig ő a végletekig fokozott jelenlétet választotta. Ez a „rendetlenség” valójában egy magasabb rendű rend volt: a lélek és az ösztönök könyörtelen logikája. Ahogyan a párizsi kommün hatalma Dante-val szimbolikusan azt teszi, amit a kultúrpolitika próbált tenni Latinovits-csal: levágni minden kiálló, túl magasra növő gondolatát, még, ha ez az életébe került, akkor is.
Pályafutásának tragikus íve a meg nem értettség felé mutatott. Latinovits nem tudott „eladni” semmit; ő csak adni tudott, de azt teljes önfeláldozással. Latinovits is hiába kínálta fel zsenialitását a színházi vezetőknek és rendezőknek. Gyakran találták „összefüggéstelennek” vagy „zavarodottnak” – éppen úgy, ahogy a hatalom bélyegzi meg azt, aki túl sokat lát.
A „csinovnyikok” – a megalkuvó direktorok, a jelentéseket író kollégák, az arc nélküli bürokraták – nem bírták el az ő tekintetét. Latinovits igazsága sértette a kényelmüket. Ezért szorult ki a fővárosból, ezért vált „vándorszínésszé” saját hazájában, és ezért érezte azt a gyilkos vákuumot, ami végül a balatonszemesi vasútállomáshoz vezette.
Latinovits Zoltán halála – legyen az tudatos döntés vagy a sors kegyetlen játéka – egyfajta végérvényes kritika volt. A vonatkerék, amely kioltotta életét, ugyanaz a „Rend” volt, amely elvárt, darált és nem tűrt meg semmi szabálytalant.
Munkássága (legyen szó Örkény Tóték-járól, a Szindbád melankóliájáról vagy Ady-szavalatainak elementáris erejéről) ma is azt üzeni: az igazság nem dekorációs kategória, hanem vérre menő etikai döntés. Egy olyan világban akart tükröt tartani, amely már régen elfelejtette, hogyan kell belenézni a tükörbe anélkül, hogy elfordulna.
Latinovitsot valóban a rend ölte meg: az a fajta „rend”, amely fontosabbnak tartotta a pázsit egyenletességét az élet burjánzásánál, és a fogkefék állását a lélek szabadságánál. Pályafutása örök mementó marad: az igazság keresése mindig magánnyal jár, de csak ez a magány képes megváltani a művészetet a középszerűségtől.
Rádli Róbert