Előzmény: Latinovits kontra rend
A szocialista korszak és a jelenkor igazságainak kivégzésének közötti különbség egyfajta „halálnemek” közötti különbségként is felfogható: a XX. század második felében az igazság a megfojtástól, ma pedig a feloldódástól nem talál utat hozzánk.
Mérnöki logikájával és Latinovits Zoltán morális szemüvegén keresztül vizsgálva a két korszakot, a következő folyamat rajzolódik ki:
A szocializmus alatt az igazságvesztés oka a külső kényszer volt. A rendszer egy steril, mesterséges rendet kényszerített a valóságra, amelyben az igazság „rendzavarásnak” minősült.
A cenzúra mint fal: Akkoriban az igazság azért nem jutott be, mert a kapukat fizikai és politikai értelemben is zárva tartották. Például Latinovits azért volt tragikus hős, mert ő a szerkezeti igazságot képviselte a díszletek világában. A nézők tudták, hogy a fal mögött ott a kő, az igazság, csak nem férnek hozzá.
A hiány tisztasága: Paradox módon a szocialista hiánygazdaság és az információ visszatartása segített megőrizni az igazság kontúrjait. Mivel kevés volt a valódi gondolat, az ember megtanult a sorok között olvasni. Az igazság értékes volt, mert ritka.
Ezzel szemben ma az igazság végzetének oka nem a hiány, hanem a túltöltés, és a dezinformáció. A kapuk tárva-nyitva állnak, de a beömlő szemétáradat láthatatlanná teszi magát a bejáratot.
A zaj mint cenzúra: Ma már nincs szükség állami cenzorokra. Ha bármilyen állítást tízezer ellentmondó véleménnyel, álhírrel és banalitással veszünk körül, az igazság megszűnik létezni, mert elveszíti a súlyát. A mindent elborító digitális és vizuális zajban az igazság nem elnyomva van, hanem szétporlad, más szóval, ha elégséges módon ködösítünk az igazság köve előtt, azt csak akkor vesszük észre, ha belebotlunk.
A "vampirikus" bőség: A modern kor nem elzárja az embert az igazságtól, hanem lefoglalja a figyelmét. A választás kényszere, a végtelen görgetés annyi energiát szív el tőlünk, hogy nem marad belső erőnk a hiteles alapok megkeresésére.
Kádár idejében az igazságvesztés elleni küzdelem a fegyelem volt: kitartani az elveid mellett a hatalommal szemben. Ma az igazságvesztés elleni küzdelem a minimalizmus: elutasítani a zajt, elengedni a felesleget, hogy észrevegyük a lényeget.
A múltban az igazságvesztést a félelem okozta: az emberek nem mertek ránézni a valóságra.
Ma az igazságvesztést a kényelem és az identitás-szorongás okozza: annyira félünk az ürességtől (attól a csendtől, amiben az igazság megszólalhatna), hogy inkább teletömjük az életünket „zajos” tárgyakkal és impulzusokkal.
A szocialista korszakban az igazság elvesztése egy kollektív sorscsapás volt. Ma viszont ez egy egyéni mulasztás. Míg Latinovitsot a „Rend” ölte meg, a mai embert a „Zaj” altatja el. Az igazság ma nem „lopózik” be a kapun, mert a tornác tele van felesleges lommal, a lakók pedig olyan hangosan hallgatják a világot, hogy meg sem hallják a kopogtatást.
Az igazság ma már nem egy kinyilatkoztatás, hanem egy takarítási folyamat végeredménye. Csak akkor bukkan elő, ha minden felesleges dekorációt eltávolítunk, és csak a maximális odafigyeléssel elkészített szerkezetet hagyjuk meg.
Így is fogalmazhatjuk egyszerűbben, tömörebben: Régen az volt a baj, hogy nem volt lámpa a sötétben. Ma az a baj, hogy annyi reflektor világít az arcunkba, hogy attól megvakulunk.
Rádli Róbert