Márk és rendes családja
A konyhai digitális óra halkan váltott 06:45-re. Ebben a pillanatban a hálószobában a redőnyök halkan, szinte egyszerre zizzentek fel.
A reggeli asztalnál a helyfoglalás rítusa éppoly törhetetlen volt, mint a fizika törvényei. Adél a bal oldali székre ült, háttal a kertre néző ablaknak, így ő látta a belső teret, a rend sértetlenségét. Márk vele szemben foglalt helyet, a családfő pozíciójában, tekintete a falon függő, precízen beállított naptárra szegeződött. A három gyermek – tiszta ingben, hajukban még a fésű nyomaival – az asztal két oldalán helyezkedett el, életkoruknak megfelelő sorrendben.
Az asztal közepén a tálca pontosan a fa erezetének metszéspontjában pihent. Márk kimért mozdulattal emelte meg a kést. A vajat hajszálvékony szeletekre vágta, amelyeket mérnöki pontossággal illesztett a pirítósok közepére.
– A mai bevásárlólista harmadik tétele a tengeri só – mondta Márk, miközben a szeme sarkából figyelte, ahogy a legkisebb fiú, Marci, a kenyeréhez nyúl. – Tegnap a polcon lévő kínálat nem felelt meg a textúra-elvárásainknak. Adél, kérlek, ma a déli blokkba menj, ott a beszállítás frissebb.
– Természetesen – válaszolt Adél, és egy pillanatra Márkra emelte a tekintetét. A mosoly, ami az arcára feszült, olyan volt, mint egy tökéletesen retusált címlap: a száj sarka pont a megfelelő szögben emelkedett meg, de a szemében a fény mozdulatlan maradt. – A beszerzés a nap legfontosabb rituáléja lesz. Kiválasztom a legmegfelelőbb szemcséjű darabokat.
Marci éppen befejezte a reggelit. Felállt, és a fürdőszoba felé indult. Adél hangja lágyan, mégis ellentmondást nem tűrően követte:
– Marci, emlékezz. A kefe feje lefelé nézzen a pohárban. A sörte nem érintkezhet a levegővel feleslegesen, és a nyél száraz maradjon. Ez a higiénia és az esztétika egysége.
A kisfiú bólintott. Márk és Adél az asztalfőn egymásra néztek. A kényszeredett derű maszkja mögött mindketten tudták: amíg a fogkefék fejjel lefelé állnak, amíg a vajszeletek egyformák, és amíg mindenki a kijelölt helyén ül, addig a világuk biztonságos. Addig nem kell beszélniük arról a fojtogató űrről, ami a két szék közötti másfél méteres távolságban tátongott.
Folytassuk a történetet Márk iskolai napjával, ahol a merev otthoni rend és az elvárt történelmi narratíva találkozik a külső, zavaró valósággal.
Márk az iskolában történelmet tanít
Márk a szombathelyi gimnázium katedráján állva úgy érezte, mintha nem is diákokhoz, hanem az örökkévalósághoz beszélne. A sötétkék öltöny merev tartást adott neki, a nyakkendője pedig úgy szorította a torkát, mint egy tiszteletreméltó eskü.
– Szent István királyunk – kezdte Márk, és a hangja megtelt azzal a különös, fojtott izzással, amit csak a legfontosabb rituáléi alatt érzett –, nem csupán egy államot alapított. Ő a rendet hozta el. Felismerte, hogy a magyar lélek csak akkor maradhat fenn, ha aláveti magát az európai keresztény fegyelemnek. A pogány káosz helyére a struktúra lépett: a tized, a megye, a templom. Ez volt a mi megváltásunk: a csatlakozás egy nagyobb, tiszta és kiszámítható egészhez.
Márk szinte látta maga előtt a térképet, ahogy a fehér foltokat kitölti a szentistváni adminisztráció hálója. Számára ez a történelem legszebb pillanata volt: az a pont, ahol az ösztönös, vad burjánzást végre megnyírta a civilizáció éles ollója. Úgy beszélt az államszervezésről, mint egy tökéletesen berendezett lakásról, ahol minden tárgynak megvan a maga helye, és ahol a szabályok betartása adja meg az ember végső méltóságát. A lelkesedése őszinte volt; hitt abban, hogy a boldogság nem más, mint a határok és keretek pontos ismerete.
A hátsó padban Eszter ült, a Budapestről érkezett tanfelügyelő. Megjelenése idegen testként hatott a teremben: a rétegesen hordott, lágy esésű ruhái, a hatalmas, kerek szemüvege és a hanyagul feltűzött haja mind az improvizáció szabadságát hirdették.
Eszter némán nézte az előttem álló férfit, és egy pillanatra elszorult a szíve. Hallotta Márk szavait, de mögöttük csak a hiányt érzékelte. Azon gondolkodott, vajon miért érzi ez a tanár ekkora kényszernek, hogy ilyen végletesen egyoldalúnak láttassa a múltat. Vajon miért nem beszél a vérről? Arról a mély, sötét és ősi magyar gyökérzetről, amit Istvánnak nemcsak megnyírnia, de módszeresen irtania kellett?
Eszter gondolatban felidézte Koppány és a lázadók alakját, akik a saját szabadságukat és ősi identitásukat védték az idegen fegyelemmel szemben. Azokra gondolt, akik a vérükkel fizettek azért, mert nem akartak beleilleszkedni a patikamérlegen kimért új világba. Szerette volna megkérdezni Márktól, hogy vajon érzi-e a történelem ezen rétegeinek súlyát, vagy számára a rend valóban csak egy olyan fal, ami elrejt mindent, ami fájdalmas, szabálytalan vagy kezelhetetlen.
Ahogy nézte Márk kényszeresen egyenes tartását és a táblára írt, mérnöki pontosságú évszámokat, Eszter rájött: ez a férfi nem a történelmet tanítja. Ő a saját belső börtönét védi Szent István palástja mögé bújva.
Amikor a csengő megszólalt, Márk módszeresen, élére állítva pakolta el a jegyzeteit a táskájába. Eszter csak bólintott, egyetlen szót sem szólt. Összeszedte a színes sálait, és kiment a teremből, hagyva, hogy Márk ott maradjon a saját, tökéletesen felépített, de élettelen rendjében.
Márk és Eszter a parkban sétál
Márk a városházán túli kis parkon vágott át, a kavicsos úton, ahol a cipője talpa minden lépésnél ugyanazt a megnyugtató, száraz csikorgást hallatta. Már majdnem elérte a vaskaput, amikor egy gyors, ritmustalan léptekkel közeledő alak árnyéka vetült elé. Eszter volt az, a kordbársony táskája hanyagul lógott a vállán, a sálja pedig messze lobogott utána a szélben.
– Kolléga úr! – szólította meg, és bár a hangja lágy volt, Márk számára úgy hasított bele a délutáni csendbe, mint egy éles penge. – Gondolkoztam az óráján. Nagyon precíz volt, valóban. De nem érzi úgy, hogy azzal, hogy Istvánt szinte égi magasságokba emeli, éppen a lényeget veszi el a gyerekektől?
Márk megállt, és lassan, méltóságteljesen fordult meg. Úgy igazította meg a szemüvegét, ahogy a bástyákat szokták a sakktáblán.
– Kedves kolléganő, ne haragudjon, de én már akkor is katedrán álltam, amikor ön még az elemibe járt – kezdte, és a hangjában ott vibrált a tekintélyt parancsoló hűvösség. – A gyerekeknek példaképekre van szükségük. Szilárd erkölcsi alapokra és egy világos narratívára, amely megmutatja, hová tartozunk. Ha mindent relativizálunk, ha lebontjuk a szentjeinket, csak a bizonytalanságot és a káoszt ültetjük el a fejükben. Az én dolgom az irány mutatása, nem a kétely ébresztése.
Eszter nem hátrált meg. Megállt Márkkal szemben, és a nagy, kerek szemüvege mögött a szemei csillogtak a kíváncsiságtól.
– De miért ne bízhatnánk meg bennük? – kérdezte halkan. – Miért ne mutathatnánk meg nekik a hús-vér embert, aki politikai kényszerből vágatta négyfelé a saját rokonát? Ha csak a tényeket tenné eléjük, Márk – az adókat, a véráldozatot, a latin rítus kényszerét –, és hagyná, hogy ők maguk ítéljék meg, vajon megérte-e... akkor talán nemcsak adatokat tanulnának, hanem gondolkodni is. Az oktatás nem egy előre berendezett szoba, ahol mindennek fix helye van. Az oktatás a felfedezés szabadsága.
Márk megpróbált válaszolni. Felnyitotta a száját, hogy beszéljen a nemzet megtartó erejéről, a hagyomány szentségéről, de a szavak valahogy nem álltak össze azzá a masszív fallá, ami mögé be szokott bújni. Eszter tekintetében volt valami zavarba ejtő természetesség, ami hirtelen elavulttá tette Márk gondosan vasalt érveit. Úgy érezte magát, mint aki egy bonyolult matematikai egyenletet próbál bizonyítani valakinek, aki közben csak a napfényt élvezi.
– A gyerekek... a gyerekek még nem érettek az ilyen... – kezdte el bizonytalanul, de a mondat vége elhalt a levegőben. Eszter csak várt, türelmesen, azzal az irritálóan békés mosollyal az arcán.
Márk érezte, ahogy a torkában lüktetni kezd a feszültség. Hirtelen nem a tanfelügyelőt látta benne, hanem mindazt, amitől rettegett: a rendetlenséget, a kiszámíthatatlanságot, a kérdéseket, amikre nincs előre gyártott válasz. Elfordította a fejét, és újra a kapu felé indult.
– Meglehet... meglehet – dünnyögte az orra alatt, de a hangja már nem volt több egy száraz levél zizegésénél. – De a rend... az akkor is kell. Valakinek tartania kell a kereteket.
Eszter nem követte tovább. Ment tovább hazafelé, de a léptei már nem csikorogtak olyan ütemesen a kavicson. Belül, a gondolatai között, valahol mélyen egy apró repedés keletkezett, és ahogy az utcán haladt, azon kapta magát, hogy dühösen mormog: „Pesti okoskodás... mi tudják ők... a pohárban fejjel lefelé... igen, ott van a helye... különben minden szétfolyik.”
Márk egy pillanatra megtorpant az iskola vaskapujában, a fém hideg érintése a tenyerén valahogy nem adta meg a szokásos, megnyugtató bizonyosságot. A világ hirtelen túlságosan színessé, zajossá és Eszter-szagúvá vált; a nő nevetése, amit a háta mögül hallott, úgy visszhangzott a koponyájában, mint egy gúnyos ütemzavar egy tökéletesen hangszerelt szimfóniában. Megfordult, és a mozdulataiban már nem a tanár, hanem a sebészi precizitással működő gép dolgozott: a park felé vette az irányt, ahol a nő a padon ülve, a telefonja kékes fényébe merülve éppen a saját szabadságának apró, digitális morzsáit pörgette. Márk léptei most nem csikorogtak a kavicson, a teste emlékezett a cserkészés ősi, néma rítusára, és amikor a nő mögé ért, a táskájából előkerülő reggelizőkés pengéje úgy villant meg a délutáni napfényben, mint az isteni rend végső, tiszta eszköze. A vágás gyors volt és határozott, éppen olyan mérnöki pontosságú, mint a reggeli vajszeletek illesztése; az ütőérből felszökő vér forró, szabálytalan foltja pillanatok alatt beszennyezte Eszter lágy esésű, réteges ruháit, mígnem a nő teste elnehezedett, a nevetés pedig belefulladt a vörös némaságba. Márk állt a pad mellett, nézte az elömlő káoszt, és az agyában egyetlen, jeges gondolat vert visszhangot: a rendet helyreállította, a sörte többé nem érintkezik a levegővel.
Márk bevásárol és hazasétál
Márk a park túlsó végén lévő kis kőmedencéhez lépett, ahol egy vízköpő hal szájából egyenletes sugárban csorgott a víz. A mozdulatai mentesek voltak minden kapkodástól; úgy mosta le ujjairól a tapadós, sötétvörös folyadékot, mintha csak egy krétás tanóra után tisztítaná meg a kezét. A jéghideg víz alatt a bőre kifehéredett, de a szeme sem rebbent. Amikor végzett, a bal ingujját – amit a feltörő vér néhol pontszerűen, máshol összefüggő foltokban áztatott el – egyetlen, száraz rántással megszabadította a mandzsettától és a könyökrésztől. A megtépett anyagot a közeli hulladékgyűjtő aljára rejtette, majd az ép karját is feltűrte a könyökéig, hogy helyreállítsa a szimmetria látszatát.
Higgadtan sétált végig a főutcán, és a boltba belépve a mozdulatai visszanyerték megszokott, gépies ritmusát. A kosarába pontosan a lista szerint kerültek a tételek: a tengeri só, a teljes kiőrlésű kenyér és a kimért savanyúság. Amikor az áruház előtti zebrán egy fekete autó gumicsikorogva vágott be elé, Márk megállt, és a tekintete metszővé vált. – Micsoda fegyelmezetlenség – sziszegte maga elé, és az arcán valódi felháborodás tükröződött. Az agresszív sofőr zavarta a rendszerét, a város szövetén esett méltatlan folt volt ez a közlekedési kihágás, egy darabka ellenőrizetlen káosz, amit mélyen elítélt.
Hazaérve a konyha steril csendje fogadta. Mire Adél megérkezett a gyerekekkel, a lakást már átjárta a készülő vacsora párolt zöldségillata. A gyerekek halkan, rendben vonultak be a szobájukba, Adél pedig a konyhapulthoz lépett, és rutinszerűen arcon csókolta a férjét. Ahogy hátrépélt, a tekintete a férfi féloldalasan hiányzó ingujjára tévedt. – Márk, drágám, mi történt az ingeddel? – kérdezte, miközben a kezével ösztönösen a férje csupasz alkarja felé nyúlt. Márk nem hagyta abba a kavarást. A hangja olyan volt, mint a simára csiszolt gránit, mentes minden érzelemtől vagy bizonytalanságtól. – Letéptem – felelte kimérten, és egy pillanatra a felesége szemébe nézett. – Nem tetszett, hogy véres lett. Adél arcán a korábban látott, tökéletesen retusált mosoly jelent meg újra. Nem kérdezett tovább; a válasz logikus volt és tiszta, beleillett abba az esztétikai világrendbe, ahol a szennyeződésnek nincs helye, és ahol a hibás részeket egyszerűen el kell távolítani. – Megértem – mondta halkan, majd elindult, hogy megterítsen az asztalnál, ügyelve arra, hogy a villák hegye hajszálpontosan észak felé mutasson. Az idill helyreállt, a keretek újra szilárdan álltak.
Balázs a park távoli, vadabb sarkában, egy öreg platánfa alatti padon ébredt. A hajnal hűvös érintése ébresztette, meg az a különös, mély csend, amit csak az hall meg, aki nem akarja siettetni az időt.
Tizenöt évvel ezelőtt Balázs még fehér köpenyben, steril laborokban mérte a tizedmillimétereket az Audinál. Még az egyetemen hitt a vonalzók szentségében, az épített technológiák ember feletti megváltó erejében. Egyszer azonban egy kedd délutáni műszak ötödik órájában, amikor a futószalagok fémes csikorgásában már nem a mérnöki zsenialitást hallotta, hanem egy gigantikus ragadozó rágását, ami módszeresen darálja fel az emberi arcokat, hogy egyforma, polírozott alkatrészeket köpködjön ki helyettük, döntött, a fehér köpenyt levetette, az öltözőszekrénybe a vállfára akasztotta, és szó nélkül elhagyta munkahelyét.
Most ott ült a padon, egy kopott, de tiszta kabátban, és nézte a várost. Számára a park nem egy megművelt terület volt, hanem egy élő, lélegző katedrális. Figyelte a madarak röptét – élvezte a fecskék cikázó mozdulatait, ahogyan a zsákmány után hirtelen irányt váltottak, a jóisten színtiszta koreográfiáját látta ebben. Balázs hosszan elbámulta a hangyák várait a kis utakat, amiken töretlen akarattal, szorgalommal egész nap közlekedtek, és hálát adott a szélnek, amiért összevissza fújja a leveleket.
Egyszer, egy párás kedden, egy vásott, kiéget képű, de jól öltözött idősödő férfi sietett át a sétányon. A zsebéből kicsúszott a pénztárcája – vastag volt, tömve kártyákkal és papírpénzekkel. Balázs megtalálta. Balázs ujjai lassan értek a bőrhöz. Nem a pénz érintése vonzotta, hanem a tárgy súlya és az a sűrű energia, ami áradt belőle. Megfordította, a sötétbarna, polírozott felületen nem volt egyetlen karcolás sem, a varrások úgy futottak végig az éleken, mint a precíziós gépalkatrészek. Ahogy kinyitotta, a "Lőkös Ferenc" név díszes betűi úgy meredtek rá egy bankkártyáról, mint figyelő szempár.
Egy pillanatra eszébe jutott a régi fehér köpenye, a laboratórium steril csendje, ahol a számok uralkodtak az élet felett. Megborzongott, és a tárcát mélyen a kabátzsebébe süllyesztette.
A kapitányság épülete Szombathely szívében maga volt a megtestesült, rideg geometria. Balázs hosszú ideig ült a portán, a műanyag szék hideg érintését érezve a combja alatt. Figyelte a portás mozdulatait, aki minden belépőt gyanakvó, rutinszerű pillantással mért végig, mintha csak az emberek iktatószámokból állnának. Gondolatait igyekezett rendezni, emlékeiben ez a civilizált lét képe már csak foszlányokban élt, de itt pontosan azzal a világgal találta magát szemben, amitől korábban menekült. Gondolt arra is, hogy fogja magát, kimegy az épületből, anélkül, hogy a pénztárcát leadná, de végül mégis megvárta, míg ügyére kerül a sor.
Végül megérkezett Kesztölczy ügyeletes tiszt. A férfi egyenruhája olyan élére volt vasalva, hogy szinte vágott. Ahogy felkísérte Balázst a harmadik emeletre, a folyosókon a lépteik visszhangja pontszerű pontossággal követte egymást.
Az irodában Kesztölczy leült az íróasztal mögé, és egy fehér papírlapot helyezett maga elé. – Neve? – kérdezte, miközben a tolla hegye már a papír felett vibrált. – Balázs – felelte a férfi halkan. – Csak Balázs. A tiszt felvonta a szemöldökét, de nem vitatkozott. Elkezdte írni a jegyzőkönyvet. A toll sercegése a papíron Balázst a futószalagok zakatolására emlékeztette. Minden szó, minden adat egy-egy újabb láncszem volt, ami megpróbálta kalodába zárni a valóságot.
Amikor a jegyzőkönyv elkészült, és a tárca a benne lévő vagyonnal együtt a rendőrségi széf nehéz vasajtaja mögé került, Balázs érezte, ahogy a válla könnyebb lesz. Kilépett az épületből, és mélyet szippantott a városi levegőbe, amiben már ott bujkált az esti pára és a közeli park nedves földszaga.
Balázs visszatért a birodalmába. A park esti fényei lágyan vonták be a fákat, és a szél éppen egy adag száraz levelet kergetett át a sétányon. Leült ugyanarra a padra, ahol reggel ébredt. Nem érezte a pénz hiányát.
Két évvel később
Balázs a park minden neszét ismerte, tudta, melyik ág fog letörni a hó súlya alatt, és melyik pad lába korhadt el annyira, hogy már csak a megszokás tartja össze.
Aznap este a levegő nehéz volt, vihar előtti feszültség vibrált a platánok között. Balázs a kedvenc helye felé tartott, de valami feltűnt neki a távolabbi pad előtt.
Balázs közelebb lépett. Eszter volt az, teste gönyedve hevert a pad előtt.
– Hölgyem? Rosszul van? – kérdezte halkan, és a hangja, amihez hozzászokott a magány, rekedten tört fel a torkából.
Válasz nem érkezett. Balázs nyújtotta a kezét, hogy a nőt karjánál fogva felsegítse. Ekkor látta meg a vértócsát Eszter alatt. A sötététedő este szürke fényében nem vörös volt, hanem fekete, sűrű massza, ami átitatta a réteges ruhákat. Eszter torka egyetlen precíz, mély vágással volt felhasítva. A nő elvérzett. Halott volt.
Balázs keze, amit segíteni nyújtott, most meleg és ragacsos lett. A tenyere, a ruhája ujja felszívta a halál friss nyomait. A pánik, amit már régen nem érzett – az a régi, mérnöki agyából fakadó vészjelzés, hogy a rendszer összeomlott – most elemi erővel tört rá.
Kirohant a parkból a városi fények felé. A keze remegett, a véres ujjai között próbált kapaszkodót keresni a valóságban. Az utca sarkán megtalálta az egyetlen nyilvános fülkét, de a készülék lógott a zsinórján, a kijelzőjét valaki betörte, a pénzbedobó nyílását pedig szétzúzták. Rongálás. A civilizáció romjai.
Megállt egy járókelő előtt, egy jól öltözött férfi előtt, aki sietve húzta össze magán a kabátot. – Kérem... a telefonját! Egy nő a parkban... megölték! – hadarta Balázs, de a férfi csak a véres kezét látta meg, és rémülten hátrált. – Nincs mobilom! Hagyjon békén! – hazudta a szemébe, és szinte futva menekült el.
A második ember, egy fiatal nő, a telefonját a füléhez szorítva éppen nevetett, de amint Balázs feléje nyúlt, azonnal leeresztette a készüléket, és a táskájába rejtette. – Menjen innen, maga bolond! – kiáltotta, és átrohant az út túloldalára. A harmadik egy biciklista volt, aki lassítás nélkül kiáltott vissza: – Nincs nálam semmi, még csak egy lyukas garasom sem magának, menjen dolgozni!
Megfordult, és futni kezdett a rendőrségre.
A bírósági tárgyalóteremben ugyanolyan fojtogató volt a rend, mint Márk konyhájában. A bírónő fekete talárja lágy esésű, frissen vasalt és selymes, a tekintete pedig úgy siklott át Balázson, mintha csak egy zavaró légytetemet látna a törvénykönyv lapjain.
Kesztölczy tiszt a tanúk padjára lépett. Az egyenruhája most is makulátlan volt, a tartása pedig azt a sziklaszilárd bizonyosságot sugározta, amit csak egy állami tisztviselő tud felmutatni. – Emlékszik a vádlottra két évvel ezelőttről? – kérdezte az ügyész. – Igen – válaszolt Kesztölczy, hangja visszhangzott a teremben. – Bejött a kapitányságra. Zavarodott volt, összefüggéstelenül beszélt. Azt állította, talált valamit, de semmit nem adott le. Átnéztük a ruházatát, nem volt nála semmi. Végül távozott.
Balázs felállt, a keze remegett. – De hát odaadtam! – kiáltotta, és a hangja megtört a rideg falak között. – A barna tárca! Lőkös Ferenc neve volt benne, és annyi pénz, amennyiből egy autót lehetne venni! Ön tette be a széfbe, emlékeznie kell!
A bírónő felemelte a tekintetét. Egy pillanatra csend lett. Kesztölczy arcán egyetlen izom sem rándult. Belül, a gyomra táján érezte a régi, feszítő hálát: az a pénz mentette meg a családját, abból fizette ki a devizahitel elmaradt részleteit és az autó lízingjét, amivel most is a bíróság elé parkolt. Ha most bevallja, az élete romba dől. – A vádlott állítása valótlan – mondta Kesztölczy hidegen. – Jegyzőkönyv sem készült, mert nem volt mit jegyzőkönyvezni. A vádlott már akkor is kényszeres hazudozónak tűnt.
A bírónő bólintott. Ez volt az utolsó láncszem. Ha valaki képes hazudni a hatóságnak egy nem létező jó cselekedetről, az képes ölni is, majd letagadni azt.
– A bíróság Balázst bűnösnek találja különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés bűntettében – kezdte a bírónő, és a szavai úgy hullottak, mint a kövek. – Az elkövető társadalomra való veszélyessége, a megbánás teljes hiánya és a hatóságok félrevezetésére irányuló kísérletei miatt a bíróság 18 év fegyházbüntetésre ítéli.
Balázs nem kiabált. Csak nézte a bírónő mögött a falon lógó címert, és eszébe jutottak a hangyák a parkban. Ők is ugyanilyen szorgalommal építik a váraikat, nem tudva, hogy bármikor jöhet egy nehéz bakancs, ami szétzúzza az egészet, csak azért, mert az útjukba került.
Márk a híradót nézte aznap este. Amikor bemondták az ítéletet, elégedetten bólintott. – Látod, Adél? – mondta, miközben a konyhai órát pontosan a harangszóhoz igazította. – A tettes csak előkerült
Adél nem válaszolt. Éppen a késeket tette el a fiókba, élükkel mindet egy irányba fordítva. Csak egy pillanatra torpant meg, amikor eszébe jutott a hiányzó ingujj, de aztán gyorsan elnyomta a gondolatot. A pázsit a kertben gyönyörű volt, a gyerekek aludtak, a világ pedig – köszönhetően a rend hű őreinek – újra tökéletesen élére volt vasalva.
Rádli Róbert
Ez az írás Latinovits Zoltán tragikumán keresztül a XX. századi magyar lélek és a kádári konszolidáció fojtogató morális vákuumának állít tükröt. A szerző nem csupán egy színészóriás portréját rajzolja meg, hanem a "rend" és a "fegyelem" küzdelmeként értelmezi a magyar történelmet, ahol az izzó igazságkeresés óhatatlanul elbukik a középszerűség és a csinovnyik-lét kényelmes hazugságaival szemben. A szöveg provokatív, szakrális képekkel operáló stílusa arra kényszeríti az olvasót, hogy szembenézzen a kérdéssel: vajon miért maradt zárva a kapu az igazság előtt akkor, amikor a leginkább szükség lett volna rá?