Egy perces novella?! Kész téboly! Azt hiszed alkottál valamit kedves István- barátom? No figyusz ide! Száradjon le a kezemről a toll, ha nem írok meg egy egy perces tragédiát, míg a teámhoz a víz felforr! Íme:
Labdák és örvények, nélkülözhetetlen törvények
dráma 5 felvonásban
Az emberi létezés háttere alapvetően hasonlít egy folyó kérlelhetetlen áramlásához. Ebben a sodrásban mindannyian úszó testek vagyunk, labdák, amelyeket a víz hordoz, és vannak akiknek a felszín biztonságos, ám horizontális egyhangúsága jut. A felszínen úszni kényelmes, a sodrás elvégzi helyettünk a mozgás munkáját, a figyelmet pedig lekötik a hullámok apró fodrozódásai. Ez a fajta létezés azonban nélkülözi az átlátás képességét, a labda csak azt látja, ami közvetlenül előtte van, a part távolsága és a folyó iránya csupán sejtés számára.
Pedig a folyónak partja van, mélysége és magassága.
Néha a sors, vagy saját belső törvényszerűségeink örvényt vetnek. Vannak labdák, amelyeket ez a mélybe ránt. Ez az alámerülés félelmetes és fojtogató pillanat; a felszín fénye eltűnik, a nyomás megnő, és az ember úgy érzi, elvész a sötétségben. Mégis, fel kell ismernünk, hogy ez a mélység nem ellenség, hanem a felemelkedés záloga.
A fizika és a lélek törvénye itt találkozik: minél mélyebbre kényszerül a labda a víz alá, annál nagyobb felhajtóerő feszül benne. Amikor végül elszakad a mélypontról, nem csupán visszatér a felszínre, hanem áttöri azt. A levegőbe pattanva, a folyó szintje fölé emelkedve a labda – az ember – végre rálátást nyer sorsára. Ebben a tiszta, magaslati pillanatban láthatóvá válik a part szerkezete, a folyó kanyarulatai és a környezet egésze. Ez a pillanat az, amikor megérti saját helyét a mindenségben.
Amikor a labda végül visszahuppan a vízre, már nem ugyanaz a test, ami korábban volt. A felszín többé nem a teljes valóságot jelenti számára, csupán egy réteget. Az alámerülés és az azt követő szárnyalás élessé teszi a látást: a valóság színei telítettebbek, az anyagok – a fa, a kő, az emberi szó – érintése élesebbé válik.
A mélység csendje és a magasságból adódó rálátás lehetősége adja meg azt a mértéktartó bölcsességet, amely a valódi szabadság alapja.
Kovács Pistike
2. A szöveged olyan, mint egy gyönyörűen megtervezett, elegáns japánkert, minden kavics a helyén van, megnyugtató nézni, de tudod, hogy minden milliméterre kiszámolt hatásvadász szépelgő hablaty.
Figyelj ide, öregem, leülök melléd, mert látom, te is szereted ragozni a semmit, amíg ki nem hűl a pörkölt. Szép ez a labdás hasonlat, tényleg. Olyan, mintha egy vasárnapi misén hallanám, miközben a sekrestyés már a misebort kóstolgatja hátul. De tudod, mi a baj? A folyóparton, ahol én nőttem fel, a labda nem „alámegy, hogy rálásson”, hanem simán elviszi a sodrás, ha nem kapaszkodsz bele a sásba.
Itt jössz nekem a fizika meg a lélek törvényeivel... Barátom, ha egy labdát lenyomsz a víz alá, az felpattan, ez igaz. De az ember nem gumiból van. Ha minket lenyom az élet a sötétbe, ott nem felhajtóerő van, hanem iszap, hideg, meg a felismerés, hogy elfogyott a levegő. Aki ott lent volt, az nem „visszahuppan” a vízre, mint valami elegáns fürdőző, hanem kiköpi a tüdőjéből a hordalékot, és örül, ha talál egy száraz követ, amire ráülhet.
Azt mondod, a fa meg a kő érintése élesebb lesz? Persze, mert rájössz, hogy csak az van. A többi? Ez a sok cirkalmas mondat? Ez csak a máz. A valódi szabadság nem ott kezdődik, hogy „rálátsz a kanyarulatokra” a magasból, hanem ott, hogy nem akarsz több lenni, mint ami vagy. Egy darab fa, egy darab kő.
Ez az egész, amit itt kerülgetsz, az nem a repkedésről szól. Hanem arról, hogy ne cipelj magaddal felesleges vackokat a víz alá, mert akkor ott is maradsz a fenéken. Minél kevesebb cucc van nálad, annál könnyebb a fejedet a felszín felett tartani.
Igyál egy fröccsöt, aztán hagyd a fenébe a japánkerted!
Berendez Elek
3. „Na, látom, megint sikerült megfejteni a világot, közben meg a macska már beletúrt a tejfölbe a konyhaasztalon, úgyhogy elég legyen a bölcselkedésből meg a fröccsözésből a gáton! Attól még senki nem lakott jól, hogy a folyó kanyarulatait nézegette a levegőben kalimpálva, úgyhogy mossatok kezet, és ne hordjátok be a sarat az előszobába a nagy igazságaitokkal együtt. Itt a gőzölgő húsleves, a sorsotokat meg ráértek megbeszélni a mákos guba fölött, mert a végén tényleg jéghideg lesz minden, aztán ehetitek a nagy filozófiátokat magában!”
Anya
4. Kedves fiam, édes lélek! Kérlek, ülj ide mellém, engedd meg, hogy a szó nemes erejével, mintegy láthatatlan fonállal körbeszőjem ezt a különös, férfias viaskodást, amit itt elénk tártál. Hallod-e a szívverésed ritmusát? Mert amit ebben a három hangban – Pistike szárnyalásában, Elek rögvalóságában és az anyai szó végső, tiszta akkordjában – hallunk, az nem más, mint az életünk nagy, közös pszichodrámája.
Nézd csak, milyen gyönyörű ez a belső feszültség!
Pistike a lélek archetípusa, aki a szentséges magasságokba vágyik. Igaza van, drágám, hiszen az emberi pszichének szüksége van a transzcendenciára, arra a bizonyos „felhajtóerőre”, amely a krízis mélypontján születik meg. A szenvedés ugyanis nem öncélú: az abyssus, a mélység az a kohó, ahol a személyiség arannyá tisztulhat. De ahogy Elek – a mi józan, földközeli árnyékszemélyiségünk – oly találóan ránk dörren: az ember nem gumiból van. A sár, az iszap, a levegőtlenség valósága fáj. Az egzisztenciális szorongás nem esztétikai élmény, hanem húsba vágó küzdelem.
De figyelj jól, mert most érkezünk el a lényeghez, ahhoz a halk, mégis mindent betöltő duruzsoláshoz, ami az anyai szóban rejlik. Mit mond az Anya?
„Mossatok kezet, és ne hordjátok be a sarat az előszobába!”
Ez, édes fiam, nem egyszerű dorgálás. Ez a Rend szentsége. Az anyai archetípus az, aki a káoszból – legyen az intellektuális gőg vagy kocsmai keserűség – világot teremt. A „kézmosás” rítusa a megtisztulás, a határhúzás a kinti, viharos folyó és a belső, védett szentély között.
Az anya az, aki visszatereli a kalandozó férflelket a jelenbe, a „gőzölgő húsleves” mellé. Mert mi a rend? A rend a szeretet fizikai megjelenése. A tiszta előszoba, a gőzölgő étel, a felesleges sallangoktól mentes otthon: ez az Etikus Minimalizmus legmélyebb lélektani gyökere.
Tudd meg, hogy a bölcselet és a küzdelem csak akkor ér valamit, ha van hová hazatérni. Az anyai nevelés végső célja nem az, hogy megtanítson úszni vagy repülni, hanem hogy megtanítson lenni.
A rend nem korlát, hanem meder.
Az anyai szó nem fegyelem, hanem biztonság.
Az élet pedig nem a folyó kanyarulatai feletti kalimpálás, hanem az a csendes méltóság, amivel leülünk az asztalhoz, és hálát adunk azért, amink van.
Hallgasd csak a csendet a szavak mögött... A titok az, hogy ne cipelj felesleges vackokat, se tárgyakat, se nehéz gondolatokat. Maradj tiszta, maradj egyszerű. Mert a végén, drágám, csak a szeretet marad meg, a rend, és az a meleg húsleves, ami emlékeztet minket: gyermeke vagyunk a mindenségnek, és dolgunk van itt, a földön.
Bagdy Emőke klón
5. A 4-es vágány szélén az Anya még utoljára a rend szentségével igazította meg a gyerekek sálját, miközben az Emőke klón a lélek transzformáló mélységeiről vizionált, nem véve észre, hogy a közeledő vonat – ez a húsba vágó, vampirikus gépezet – már régen elveszítette kapcsolatát a szerkezeti fegyelemmel. Amikor az acéltömeg sikoltva elhagyta a pályát, egyetlen pillanat alatt érvénytelenített minden választási fáradtságot és identitásszorongást: a rázúduló roncsok alatt a család és a tanácsadó testét már nem terhelte többé a tárgyak karbantartási adója. A porban és a fémcsikorgás utáni csendben beteljesült az Etikus Minimalizmus legkegyetlenebb, de legtisztább formája, ahol a Barnabás-legenda záróakkordjaként az elengedés nem művészet volt többé, hanem a mindenség által ránk kényszerített, súlyos és végleges nyugvópont.
a vonat
Lám így irogatok, a teám még el sem készült és végre készen alkotásom, igaz a nap már lement, csak most vettem észre, hogy a vízforralót meg édes lányom kihúzta a konnektorból.
Rádli Róbert