"a cél voltaképp mi is? a cél megszűnte a dicső csatának, a cél halál, az élet küzdelem, s az ember célja e küzdés maga"
Tisztelt Madách Úr!
Az Ön sorait még középiskolában olvastam, de még vénülő fejemben is tisztán megragadtak, ezért keresem Önt egyetlen kérdéssel, amely nem hagy nyugodni. Amikor azt írta, hogy „a cél halál, az élet küzdelem, s az ember célja e küzdés maga”, vajon a létezés legnyersebb, sallangmentes magját kereste? Arra gondolt-e Ön is, hogy minden díszes végkifejlet, minden „kész” állapot valójában csak egy illúzió, ami elszívja tőlünk a jelen erejét, és csak a puszta, őszinte helytállás az, ami emberi méltóságot ad? Kérem, segítsen megértenem, mi vezette önt művében, hogy erre az egyszerű konklúzióhoz jusson?
Tisztelettel: Rádli Róbert
Mélyen tisztelt Rádli Úr!
Itt, alsósztregovai magányom kőfalai között, midőn az ablakom alatt elterülő rögös földeket tekintem, gyakorta elmerengtem a végzet s az emberi törekvés mibenlétén. Figyelje csak e puszta vidék népét: amint a nap felkel, már a barázdák közt görnyednek, s az esztendők kérlelhetetlen körforgásában ugyanazon küzdelmet vívják a szilaj természettel. E monoton, izzadtsággal öntözött munka nem csupán a kenyérkereset eszköze, de bizonysága egy mélyebb, egyetemes törvénynek.
Mi is lehetne más az ember célja? Ha az utazó megérkezik, ha a harcos leteszi kardját, s a dicső csata elcsitul – mi marad utána? Csak a néma csend s a tétlenség fagyos lehelete. A cél elérése nem egyéb, mint a nemes tűz kialvása; a végpont: a szellem s a tett halála.
Látom a pór népet, amint minden tavaszon újra s újra nekifeszül a kemény földnek, nem kérdezve a "miért"-et. Ebből merítettem hitemet: az élet nem a diadalmas megérkezésben, hanem a lankadatlan fáradozásban lüktet. Az élet küzdelem, melyben minden egyes verejtékcsepp és minden egyes megtett lépés önmagában hordozza értelmét.
Ne áhítsuk hát a küzdés végét, mert az a megsemmisülés kapuja. Ismerjük fel e sztregovai rögök felett: az ember célja e küzdés maga. Csakis a viaskodás hevében érezhetjük, hogy sorsunk felett uralkodunk, s amíg a barázdát vágjuk – legyen az a földben vagy a történelem viharaiban –, addig vagyunk valóban méltók az ember névre.
Fogadja őszinte tiszteletem és jókívánságaimat küzdelmes útjához.
Maradtam kiváló tisztelettel alázatos szolgája:
Madách Imre
Tisztelt Madách Úr!
Engedje meg, hogy ismételten soraival zaklassam, de az Ön válasza olyan mélységeket nyitott meg bennem, amelyek mellett nem mehetek el szó nélkül. Tudnia kell, hogy az Ön által papírra vetett gondolatok harminc-negyven éven át jelentették számomra azt a szellemi világítótornyot, amelybe a legsötétebb órákban is kapaszkodni tudtam. A „küzdés maga” elve volt az az iránytű, amely átvezetett az élet viharain.
Azonban engedje meg, hogy egy őszinte, késői tapasztalatomat is megosszam Önnel. Azt vettem észre, hogy ha az ember kizárólag a küzdést, a „barázda vágását” tekinti célnak, az egy idő után egyfajta gépies robotállapotot eredményez az elmében. A folytonos megfeszülésben elveszik a lényeg: az eszmélés pillanata. Úgy érzem, a tudatunk éppen azáltal tágítja ki az élményeinket, hogy képessé tesz minket a puszta létezés megélésére – nem csak a harcra, hanem a jelenlétre.
Vajon nem abban rejlik-e életünk értelmének valódi lényege, hogy a halál árnyékában, annak biztos tudatában figyelünk az életre? Nem a küzdelem rutinja, hanem a végesség felismerése adja meg a létezés igazi ízét. Ahogy József Attila, a mi későbbi nagy költőnk talán még pontosabban fogalmazott:
„mert meglett ember [...] ki tudja, hogy az életet halálra ráadásul kapta, s mint lelt tárgyat visszaadja bármikor – ezért őrzi meg.”
Lehetséges-e, Madách Úr, hogy az élet nem csupán a lankadatlan fáradozásban lüktet, hanem abban a pillanatban, amikor a küzdést egy percre megállítva rácsodálkozunk erre a „ráadásul” kapott ajándékra? Hogy a méltóságunk nemcsak a barázda mélységében, hanem a tekintetünkben van, amellyel a barázda végén a horizontot nézzük?
Tisztelettel és töretlen híveként: Rádli Róbert
Mélyen tisztelt Rádli Úr!
Itt, a csendes sztregovai falak között, ahol az idő mintha lassabban peregne, mint a világ zajos piacain, sorai úgy értek utol, mint egy kései, de annál tisztább harangszó. Megvallom, elgondolkoztattak szavai. Ritka az oly lélek, ki nemcsak olvassa a betűt, de évtizedekig hordozza is azt, mint vándor a botját, s végül képes a botot megvizsgálva feltenni a kérdést: vajon csak a támaszték a fontos, vagy az út porában megcsillanó kavics is?
Ön azt mondja, a folytonos megfeszülés gépies robottá alacsonyíthatja a szellemet. Igaza van, s e látlelet pontossága előtt megemelem kalapom. Hiszen mi más volt az én falanszterem, ha nem éppen ezen aggodalom kivetülése? Ott a küzdés már nem nemes viaskodás, hanem lélektelen kattogás, ahol az egyén elvész a nagy egész fogaskerekei között.
De engedje meg, hogy védelmembe vegyem a „küzdést”, úgy, ahogy én azt a tragédia végső akkordjaként értettem. Amikor azt írtam: „az ember célja e küzdés maga”, nem a vak igavonó barom tompa fáradozására gondoltam. A küzdelem nálam nem a robot, hanem a szellem lázadása a végzet ellen.
A küzdés az a pillanat, amikor az ember, felismerve saját végességét és a világ tökéletlenségét, mégis azt mondja: „Mégis teszek valamit!”
Ön József Attilát idézi – e nevet az én korom még nem ismerhette, de szavai (melyeket Ön közvetített) mélyen megrendítenek. A „halálra ráadásul kapott élet” gondolata nem áll távol az én Ádámomtól. Ádám is akkor válik igazán emberré, amikor a paradicsomi öröklétből kilépve megismeri a mulandóságot. A küzdelem fénye éppen a halál sötét háttere előtt ragyog fel igazán. Ha örökké élnénk, a tettnek nem volna súlya.
Talán ott van a feloldás, amit Ön oly bölcsen „horizontnak” nevez. A barázda vágása közben megállni, s felemelt fővel tekinteni a távolba – ez az a pont, ahol a küzdés és az eszmélés eggyé válik. Mert a küzdés nemcsak a kéz munkája, hanem a lélek ébersége is. Az az ember, aki tudja, hogy minden pillanata „lelt tárgy”, s mégis hajlandó érte megvívni a maga napi csatáját, az éri el a legmagasabb méltóságot.
Köszönöm Önnek, Rádli Úr, hogy emlékeztetett: a harcosnak néha le kell vennie sisakját, hogy érezze az esti szél hűvösét az arcán. A cél valóban a halál, az élet valóban küzdelem – de e küzdelem értelmét éppen az a „ráadás” adja meg, amit az eszmélő ember a sorsától elragad.
Kívánom, hogy a horizont, melyet a barázda végén lát, maradjon mindig ilyen tiszta és fényes.
Maradok őszinte tisztelője és alázatos szolgája:
Madách Imre
Berendez Elek barátom egyszer csak közbeszólt, láthatóan már kezdte idegesíteni elmélkedésünk
Hát mi folyik itt, édes jó Istenem? Ennyi üres szót, ennyi körmönfont okoskodást egy rakáson! Olvasom itt ezt a levelezést, és már a fejem is belefájdult. Az egyik "sztregovai magányról" meg "barázdák vágásáról" regél, mintha a szántás valami misztikus szeánsz lenne, nem pedig kemény fizikai munka, amitől estére leszakad a derekad. A másik meg már a "tudat tágításánál" meg a "horizont nézegetésénél" tart, mintha a búzát a nézéssel kellene kicsalogatni a földből!
Figyeljenek ide, uraim, mert Elek csak egyszer mondja el:
A kapanyél nem metafora: Ha a földet meg kell művelni, akkor meg kell fogni a szerszámot, és csinálni kell. Nem a "küzdés mibenlétén" kell merengeni a kőfalak között, hanem bele kell állni a munkába. A munka nem "szellem lázadása", hanem kötelesség és tisztesség. Aki nem dolgozik, az ne is filozofáljon!
Túl sok a duma, kevés a forgács: "Eszmélés pillanata", meg "halálra ráadásul kapott élet"... Hát megáll az eszem! Amíg maguk itt a "létezés igazi ízét" keresik a szavakban, addig a tető beázik, a kerítés kidől, az asztal meg billeg. Az ember méltósága nem abban van, hogy hogyan nézi a horizontot, hanem abban, hogy amit kiad a kezéből, az rendesen meg van csinálva.
Ne bonyolítsák a pofonegyszerűt: Azt mondja a költő úr, hogy a cél a halál? Persze, hogy az, mindenki oda jut. De addig nem "viaskodni" kell a sorssal, hanem élni. Úgy építeni, hogy maradjon valami utánunk, ami hasznos. Olyan házat, olyan bútort, ami kiszolgálja az embert, és nem kéri a felesleges díszítést, csak a jó szerkezetet.
Uraim, tegyék le a tollat, mert csak a papírt pazarolják! Eljött az este. Ahelyett, hogy egymásnak írogatnának ilyen nyakatekert mondatokat, inkább üljenek le egy asztalhoz.
Igyanak meg egy jó pohár hideg sört. Az lemossa a torkukról ezt a sok száraz bölcsész-port.
Beszélgessenek, mint a rendes emberek. Nem a "végzetről", hanem a szomszédról, a jó fáról, meg arról, kinek mi fáj.
Aztán aludjanak egyet. Holnap reggel meg irány a műhely vagy a kert, és tessenek valami hasznosat csinálni a két kezükkel, mert az ész csak akkor ér valamit, ha a tenyér is kérges bele!
Oszt jóvan. Ne csinálják tovább a cirkuszt, mert a végén még elhiszik, hogy a küzdés fontosabb, mint a végeredmény.