A modern ember egyetlen dologtól fél jobban, mint a hitelkamattól: hogy a konyhájában megmerészel illatozni a vacsora.
Mert ma ugye az a divat, hogy legyen egy „szagmentes” konyhánk. Ami egyébként nem más, mint a gyávaság emlékműve, egy fényesre polírozott hazugság a nappali közepén. Az ember kifizet harmincmilliót egy dizájnerlakásért, ahol a konyha olyan steril, mintha valami űrkutatási laboratórium steril szobájába csöppentünk volna, ahol a legfőbb cél az, hogy véletlenül se emlékeztessen arra az apróságra, hogy mi itt történetesen táplálkozni szoktunk.
Régen nem volt ez így! A parasztházban a konyha nem egy eldugott „helyiség” volt, hanem a ház közepe. Ott dőltek el a sorsok a gőzölgő leves felett. Aztán jött a nemes, aki túl finomnak hitte magát a valósághoz, és száműzte a konyhát a cselédek közé. A kispolgár meg, ahelyett, hogy a saját feje után ment volna, majmolni kezdte a grófot: eldugta a fazekat, nehogy a vendég megérezze a lakásban, hogy az ingatlan tulajdonosa történetesen időnként eszik is valamit.
Ma meg ott tartunk, hogy büszkén hirdetjük az „amerikai konyhát” – ami ugye azt jelenti, hogy a hűtő meg a kanapé egy légtérben van –, de az első dolgunk, hogy felszereltessünk egy olyan ipari elszívót, ami még a gondolatainkat is kiszippantja a fejünkből. Miért félünk az illatoktól, kérem szépen?
Mert ha valaki elzárja a szagokat, az valójában a dopamin-oxitocin ciklust vágja el! Ez így van, tudományosan bizonyított. A steril konyhában elmarad a várakozás öröme, elmarad a közös nyálcsorgatás élménye. Marad a funkcionális evés, ami pont olyan, mint amikor a beteget infúzión keresztül táplálják: se íze, se bűze. Nem irigylem.
Gondolkodtam ezen. Lehet, hogy ez az elszívó-mánia valójában egy finomított, társadalmilag elfogadott hormonális öngyilkosság? Vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy romlott húst tetszenek sütni, és annyira rejtegetni kell a szomszéd elől? Mert ugye a szag az kíméletlen: nem lehet archiválni, nem lehet „greige” (az a fojtogatóan divatos, szürkésbarna) színűre festeni. A sülő hús, a piruló hagyma, vagy a frissen sült kenyér illata behatol a pórusokba, és azt mondja: itt vagy, élsz, ez az otthonod.
Aki meg elzárja az illatokat, az valójában az intimitástól menekül. Egy steril, szagmentes lakásban nem lakni kell, hanem reprezentálni! Az nem fészek, hanem egy elegáns hűtőkamra, ahol a Fibonacci-szekvencia meg a tervezett enteriőr fontosabb, mint a konyhaasztalon koppanó söröskorsó.
Úgyhogy én azt mondom: merjük érezni a konyhát! Ne steril showroom-okat építsünk, hanem valódi „vegykonyhákat”, ahol a gőz és az illat nem hiba a rendszerben, hanem az otthonunk szívverése.
Mert aki fél a konyha szagától... az valójában az élettől fél. Vagy tényleg romlott az a hús a fagyasztó aljában, csak senki nem meri felnyitni a fedelet.
Rádli Róbert