Az egész egy budapesti aluljáróban kezdődött, azon a fülledt, zivatar előtti augusztusi délutánon, amikor a villamos kerekei úgy csikorogtak a síneken, mintha egy részeg szimfonikus zenekar próbálná éppen megjátszani a Titanic legutolsó perceit. Éva állt ott a neonfényben, a haja még a kora délutáni zápor szagát árasztotta, Ádám meg, kezében egy olvadó jégkrémmel, úgy bámult rá, mintha a lány mögött nem a csempés-plakátos betonfal lenne, hanem a teremtés első napja. Egymásba habarodtak, de nem ám olyan csendes, skandináv módon, hanem mindent elsöprő, barokk lendülettel. Pesti éjszakák sűrű füstje, romkocsmák mélye, eldobott söröskupakok ritmusa – azt hitték, hogy ezt a bolygót az ő szerelmük statikája tartja össze, nem pedig a rozsdás vasszerkezetek.
Negyedik hónapja voltak együtt, amikor elhatározták, hogy elutaznak nyaralni Ibizára. Hát, az ibizai valóság meg úgy fogadta őket, mint a prospektusok: tenger azúrja, pálmafák, meg a minimalista, vakítóan fehér kockaszállodák, ahol minden szeglet azt hirdette, hogy itt az örök paradicsom, csak fizesd ki a szezont.
Aztán a harmadik nap reggelén az idillt egy előző este benyelt, romlott tojás váratlanul fenekestül felforgatta. Éva sápadtan simult a hófehér párnára, mert a gyomrában lüktető hideg görcs nem ismeri a bürokráciát. Ádám meg elindult a patikába. És ekkor a spanyol idő átváltott egy vérszívó, ragadós mocsárrá. A gyógyszertárban a szieszta és az adminisztráció fullasztó tangót járt: a patikus monoton hangon magyarázta a receptek spanyol rendjét, a percek órákká nyúltak, a hőség meg rátelepedett a számítógépre. Mire Ádám megkapta a dobozt, a délután már rég a horizont felé hajlott.
Rohanás vissza. A szoba üres. A fürdőszobában csak egy nedves törölköző.
Éva közben a parton volt. A görcs elmúlt, a tenger hívta, de amikor megfordult, hogy visszamenjen, a világ arcot cserélt. A vakító fehér kockák, a króm korlátok mind egyformák voltak! Elindult az egyik sétányon, de a recepció üvegfala mögött idegen arcok ültek. Átment a másikhoz, de a medence partján ugyanazok a névtelen, napolajos testek feküdtek, mint egy klóntelepen. Nem volt egyetlen görbe vonal, egyetlen kopott, szaros tégla, ami útba igazította volna.
Ádám gyomrában meg ketyegni kezdett az időzített bomba. Eszét vesztve rohant a tűző napon a fehér betonfalak között, a szíve a torkában vert, a pólója a hátára tapadt, és üvöltötte, hogy Éva, Éva – de a hangot elnyelte a tenger meg a Beach Clubokból dübörgő, lélektelen house zene. Éva a parton kapkodta a levegőt, a homok beszippantotta a lábát, a pánik meg, mint a fizikai nehézkedés, húzta le a földre. A világ egyetlen hatalmas, fehér, lüktető labirintussá változott.
És ekkor, a part szélén, a nap utolsó, haldokló sugara kettévágta az eget. A horizonton a tenger hullámzó arannyá vált, a lemenő nap nehéz, vérvörös fénnyel árasztotta el a vizet. Két sziluett megállt a lángoló háttér előtt. Meglátták egymást.
A világ hirtelen elnémult. A dübörgő zene, a szállodák rideg geometriája, a spanyol délután minden pora egy másodperc alatt hullott le róluk. Elindultak a filmek könnyed lépteivel, majd egyre gyorsabban rohantak egymás felé. Karok kinyíltak, lélegzet elmélyült...
És akkor a sors – vagy mondjuk úgy, a fizika – behajtotta a számlát.
Ádám orra esett. A helyszíni szemle adatai alapján a közeledés a célegyenestől pontosan öt lépésre szakadt meg. Ádám ugyanis futás közben későn észlelte a homokban otthagyott, sárga színű, kacsa formájú PVC úszógumit. A jobb lábfeje elakadt a plasztikperemben, a testegyensúlya felborult, és arccal előre, nagy erôvel a talajra zuhant. A becsapódás zónájában a homokból függőlegesen kiálló, éles kagylóhéj a jobb orrcimpát meg a porcszerkezetet végzetesen szétroncsolta. A vérzést a kiérkező mentők csillapították, de halkan jegyzem meg: spanyol mentőautó hátuljában zötykölődni nem az a fajta kulturális program, amire az ember befizetne a TUI-nál.
A klinikai rehabilitáció során végrehajtott plasztikai műtétek meg nem hozták meg a várt esztétikai eredményt. A hegszövetek burjánzása meg a porchiány miatt az arcberendezés finoman szólva is aszimmetrikussá vált, a fiú kinézete véglegesen átalakult egy Picasso-festménnyé.
És hát mi lett a szerelem vége? Hát az, hogy a fizikai deformáció közvetlen következményeként a párkapcsolati dinamika visszafordíthatatlanul megváltozott. Éva érzelmi kötődése megszűnt; Ádám vizuális jelenléte a lánynál visszatérő jelleggel fizikai rosszullétet és hányingert váltott ki. Úgyhogy az ígéretesnek induló történetnek vége szakadt, a napfényes ibizai homok meg elnyelte a románcot.