"Az anyósülés nem utazásra való, hanem egy bíró páholy, a vádlott meg éppen a kormányt szorongatja"
Ezt jó ha tudja mindenki, van a házasságnak egy olyan békés, mondhatni stúdióbeállításhoz illő intézménye, mint a jobb első ülés. Nem a volán mögötti idegességgel teli purgatórium, de nem is a hátul lévő, méltóságteljes száműzetés, hanem az anyósülés. Az a félig szentségi, félig büntetőjogi hely, ahonnan a világot a legpontosabban lehet látni. Feltéve persze, hogy az illető soha, életében nem fogott még kezében kormányt, váltókart, a kuplungról meg annyit tud, hogy az valami olyasmi, amitől a férfiaknak néha begörcsöl a vádlija.
Lujza pontosan ezen a helyen töltötte el a házaséletének utóbbi negyven évét.
Jóska meg vezetett. Jóska egy higgadt, negyvenéves rutinnal, törelemmel megáldott sofőr volt, aki a KRESZ-t nem könyvből, hanem a saját bőrén keresztül ismerte. De Lujza mellett nem lehetett csak úgy vezetni, kérem szépen. Lujza ugyanis nem utazott; Lujza figyelt. Lujza egy élő radarképernyőként működött, amely kizárólag a katasztrófákra volt hangolva.
– Vigyázz, jobbról le akar lépni az öreg! – kiáltott fel Lujza negyven éven keresztül naponta hétszer, miközben a gyalogos még a járdától három méterre, egy pékség előtt eszegette a kakaós csigáját. – Vigyázz, jön egy biciklis a holttérben! – sikoltott, amikor a biciklis még át sem tekert a Dunán, nemhogy a hídon. – Nézd azt a piros lámpát! – rikácsolt üveghangon Jóskára, amikor a lámpában még zölden égett a tiszta remény.
Jóska meg évtizedek alatt eljutott a Zen buddhizmus azon fokára, amikor a feleség hangja ugyanolyan háttérzajjá szelídül, mint a hűtőszekrény búgása vagy a szomszéd fűnyírója. Bólintott, fékezett, kanyarodott, és közben a belső békéjét megőrizve hallgatta az örökös figyelmeztetéseket. Mert Lujza logikája kikezdhetetlen volt: ha eddig egyszer sem történt baj, az kizárólag annak volt köszönhető, hogy ő – Lujza – időben szólt.
Aztán elérkezett a negyvenedik év. Egy tavaszi délutánon, négy óra, hetvennégy perckor, amikor a fények éppen rosszul estek az úttestre, és a valóság úgy döntött, hogy egy pillanatra kilép a statisztikai valószínűségből.
Egy gyalogos – valószínűleg a fizika összes törvényét és a városi közlekedés íratlan szabályait teljesen figyelmen kívül hagyva – hirtelen, minden átmenet nélkül, szempillantás alatt lelépett az autó elé a sötétkék alkonyatban. Nem nézett jobbra, nem nézett balra. Valószerűen csak elbambult, és egyszer csak lelépett. (Ha majd a sarki fűszeresnél találkozom vele, bizony megkérdezem majd tőle, miért is, hogyan történhetett, de most inkább visszakanyarodok az eredeti gondolatmenetemhez, elégedjünk meg a szimpla ténnyel: lelépett.)
A világ egy másodperc töredékére megállt. Lujza még bele sem kezdhetett volna a szokásos mondatába, mert ez a veszély nem fokozatosan épült fel, mint a többi, hanem készen érkezett, mint a ménkű.
Jóska azonban megállt Lujza kiáltása nélkül is. A saját negyvenéves reflexétől vezérelve, határozottan, pontosan egy tizedmásodperccel az esemény észlelése után a fékre taposott, megelőzendő a katasztrófát. Az autó orra megállt tíz centiméterre az időközben Lujza által halálra ítélt gyalogos kabátjától. Csend lett. A gyalogos sanda pillantással, némán továbbsietett a járdán, egyszerűen elhúzott.
A kocsiban Jóska homlokáról lassan lefolyt egy csepp izzadság. Mély levegőt vett, leállította az autó motorját, és magába fordult: „Megvolt. A pillanat. A bizonyíték. Negyven év után egyszer tényleg ott volt.”
Lujza meg ott ült mellette. Egy pillanatra döbbent csend ült ki az arcára. Az agyában hirtelen összecsapódtak a hullámok: a valóság, amely most az egyszer valóban igazolta volna őt, és az a tény, hogy a veszély megelőzésében most nem volt ideje az első sorban a parancsszó kiadására.
De egy igazán rutinos utas soha nem veszti el a fonalat, kérem szépen.
Három év telt el az eset óta. Az autójukkal Lujza és Jóska azóta is hűségesen róják a kilométereket, baleset nélkül. Ám az esemény nyomot hagyott a kocsikázások történetén. Lujza azóta egy új, magasabb minőségű fegyvert tart a kezében. Ha bekanyarodnak egy utcába, ha sárgára vált a lámpa, vagy ha csak úgy, békésen gurulnak a fasor mellett, Lujza néha hirtelen odanéz Jóskára, megrázza a fejét, és komoly, szemrehányó hangon megjegyzi: – Vigyázz, Jóska... A múltkor is majdnem elütöttünk valakit.
És Jóska nem mond semmit. Csak fogja a kormányt, nézi az utat, és tudja: a sötét jobban állt, a világosnak esélye sem volt, de Lujza – mint mindig – megmondta.