Kedves lakberendező fiatalok, kollégák, ma itt, e katedrán a lakberendezés halálos fegyveréről: a biofil designról beszélek.
Mert ugye a magazinnak író dizájner urak úgy beszélnek erről, mintha most találták volna fel a spanyolviaszt – vagy hát, pardon, a fotoszintézist. Azt mondják, hogy vigyük be a természetet a lakásba! Legyen zöld, legyen élményszerű, teremtsük meg mindezt a szobában!
Hát, próbáld meg ezt kivitelezni a Kárpát-medence szívében, egyenesen a tizedik emeleti panelben, ahol a természet utáni vágyakozás frontális ütközésbe kerül a gravitációval, a gépészettel meg a szomszédokkal!
Mert mi van a képen? A képen nem holmi Pinterest-kompatibilis, napfényben úszó loft látszik, ahol a méregdrága páfrány kecsesen hajlik a dizájnerbeton fölé. A képen a magyar biofil valóság van. A bal oldali falat egy gigantikus, zúgó vízesést ábrázoló fotótapéta uralja. Ez nem holmi olcsó dekoráció, kérem szépen, ez egy ablak egy másik dimenzióba! Egy olyan világba, ahol a víz tiszta, a levegő párás, és a rezsiszámla még nyomokban sem létezik. Igaz, a trópusi illúziót némileg megtöri a tény, hogy a tapéta széle a panelhézagoknál már úgy kunkorodik, mint a háromnapos bejgli, és a fenséges vízesés hangját a felette lakó klímájának monoton, idegölő zúgása helyettesíti. Hunyorítva persze majdnem olyan, mintha ott lennénk – bár lehet, hogy csak a szomszédból átjövő töltött káposzta gőze csapja meg az orrunkat. De ez a tapéta a fenntarthatóság csúcsa: sosem szárad ki, és garantáltan nem költözik bele tarantula.
És akkor ott van a szoba valódi sztárja: a jobboldalon trónoló Könnyezőpálma, a Monstera, ami úgy néz ki, mintha épp most kapcsolták volna le egy lélegeztetőgépről, vagy legalábbis egy komplex dialízisre várna a megyei kórházban. Hősünk – egy frottír köntösbe burkolózott Panel-Tarzan – persze nem bízta a véletlenre a dolgot. Minek locsolni, nem igaz? Ha kiépíthetsz egy olyan komplex csőrendszert a szobában, ami simán vetekszik a Paksi Atomerőmű hűtőkörével! A növény körül tekergő átlátszó műanyag csövek, a kis szurcsölő szivattyú meg a drótok erdeje azt a hamisítatlan „természetközeli” élményt nyújtja, mintha egy rosszul sikerült agyvelőműtéten ébrednénk. Ez a smart home kertészet magyar módra: okosabb, mint a gazdája, és kétszer annyi áramot fogyaszt, mint a hűtőszekrény.
De a korona, kérem szépen, az a panoráma. Az ablak, ami nem a tengerre néz, de nem is egy unalmas, békés erdőre. Nem. Ez az ablak a kíméletlen valóságra néz. A szemközti panel erkélyén könyöklő szomszéd Béla, atlétatrikóban, a maga pőre valójában testesíti meg a bérházi biodiverzitást! Ő a mi faunánk része. Míg te a mesterséges csobogód zen-jét hallgatod, Béla a vizuális inger, aki emlékeztet: nem vagy egyedül. Béla nemcsak bejön a lakásba, de konkrétan farkasszemet néz veled, miközben te a kanapén ülve a telefonodat nyomkodod. Ez az igazi, interaktív ökószisztéma!
És az egész installáció előtt ott árválkodik egy tányér kovászos uborka. Pontosan ilyen ez az egész biofil álom: kicsit savanyú, kicsit fonnyadt, tipikusan magyar, de a miénk. Ha elég sokáig nézzük a tapéta-vízesést, miközben a gumicsövek halkan szörcsögnek a sarokban, és Béla épp rágyújt a túloldalon... nos, talán egy pillanatra tényleg elhisszük, hogy a természet lágy ölén pihenünk. Aztán megjön a huzat az ablakréseken, és máris visszaránt a kőkemény valóságba.