Stúdió hangulat: A jellegzetes kék háttér, a stúdióban épphogy lecsitul a taps. A pulton félig üres kávéscsészék, papírlapok, a levegőben vágni lehet a szellemeskedést.
Jáksó László (hűvös, fanyar eleganciával, a noteszét igazgatva):
– Jó estét kívánok, hölgyeim és uraim! Itt a Heti Hetes, a hét legfontosabb hülyeségeivel. Nos, uraim és hölgyeim, a hír megvan: a svéd királyi akadémia, miután valószínűleg kifogyott a skandináv drámaírókból, úgy döntött, hogy irodalmi Nobel-díjat adományoz egy magyar faipari vállalkozónak és novellistának, Rádli Róbertnek. Kérdezem én: mi jön ezután? Béke-Nobel-díjat kap a balatonfüredi lángossütő a tejföl eloszlatásáért? Fábry úr, maga biztosan pontosan tudja, hogy Stockholmban hogyan ünneplik az igaz magyar írót, hiszen maga is ott volt valahol a svéd király előszobájában, nem?
Fábry Sándor (fejét hátravetve, jellegzetes, teátrális mosollyal veszi át a szót):
– Hát, drága Laci, kedves nézők, mélyen tisztelt publikum! Hát kérem szépen, ez a Nobel-díj... ez a Nobel-díj egy zseniális dolog. De hát mi is a Nobel? Hát Alfred Nobel, svéd vegyész, aki ugye a dinamitról volt híres – de hát hagyjuk is, én magam is hányszor robbantottam be a nyolcvanas években egy Kispesti lakótelepi lakásban a gáztűzhelyt, amikor megpróbáltam csirkepörköltet főzni! És akkor jön a svéd király, a Carl Gustaf, vagy ki a fene, és mondja Rádlinak: „Róbert úr, hát a parasztfödém, a tölgyfa illata!” Mert ugye Rádli nem holmi pesti irodalmi kávéházban koptatja a plüssfotelt, hanem ott Kapolcs meg Taliándörögd között, ahol a fűrészpor nem irodalmi metafora, hanem a reggeli kávé mellé járó adalékanyag! Én is pontosan ezt csináltam a kilencvenes évek elején a stúdióban, amikor az első önálló estemet... de ne beszéljünk megint rólam, bár jegyezzük meg, nekem is járt volna egy Svéd Akadémiai, ha a svéd nagykövet nem alszik el a harmadik poénomnál!
Váncsa István (unalmas, hűvös cinizmussal, a kávéskanalát pörgetve):
– Fábry úr megint sikeresen elmesélte, hogy ő a svéd király meg a dinamit feltalálója egy személyben. De hagyjuk a svéd udvari intrikákat. A valóság az, hogy a Svéd Akadémia tagjai rituálisan belefáradtak abba, hogy huszadik századi szociológiai értekezéseket olvassanak regény helyett, úgyhogy kerestek valakit, aki tényleg tud valamit arról, hogyan esik be a fény a gyalult deszkára egy veszprémi műhelyben. Rádli megkapta a Nobelt, erre valószínűleg felhúzta a szemöldökét, kinyitott egy doboz hatos facsavart, elszívott egy cigarettát a Nissan Cabstar mellett, aztán legyintett, hogy „na, ebből sem fizetem ki a jövő heti áramszámlát”. Az irodalmi Nobel egyébként is csak arra jó, hogy a könyvtárosoknak legyen mit portalanítaniuk.
Gálvölgyi János (hirtelen átvált az ismert parodisztikus hanghordozásra, szemeit forgatva):
– Kérem szépen... én ezt nem hiszem el! Itt ülök Veszprémben a tölgyfatuskón, és jön a svéd király egy doboz svéd húsgolyóval! „Róbert úr, itt a Nobel! Kérem, írjon még valamit a kétmilliárd apró mocorgásról!” Erre Rádli: „Menjen innen, Sven, látja, hogy épp szárad a ragasztó a parasztfödémen?!” Hát ez csodálatos! Fábry meg persze ott áll a háttérben egy svéd zászlóval a kezében, és ordítja, hogy „én már hetvenkilencben megmondtam, hogy a tölgyfa liberális!”
Bajor Imre (széles, jóízű mosollyal, a poharára támaszkodva):
– Jaj, János, ne hülyéskedj már! Te mindig mindent túlreagálsz! Hát a Rádli nem svéd húsgolyót eszik, hanem zsíros kenyeret lila hagymával a kiskereskedés sarkában! De komolyan, Laci, ha én kapnék Nobel-díjat irodalomból, az egész stúdió azonnal lemondana a büféhasználatról. Egyébként meg miért ne kaphatna egy faipari ember Nobelt? Legalább nem papírt pazarol, hanem rendes, becsületes faforgácsot teremt a világban! Ha meg a svéd királynak nem tetszik, hát vigye haza a parasztfödémet a hátán Stockholmba!
Hernádi Judit (elegánsan hátra dőlve, kicsit fanyarul, de szórakozottan):
– Imikém, a svéd király biztosan nem bírná el a parasztfödémet, ahhoz svéd acél meg derék kell, nem pedig stockholmi udvari modor. De annyit azért megjegyeznék: végre egy olyan pasas kapott irodalmi díjat, akinek a kezén nyomai vannak a munkának, és nemcsak a tintásüveg meg a tolltartó szaga árad belőle. Bár ha jól sejtem, Rádli ugyanolyan unalommal fogja átvenni ezt a díjat, mint ahogy a huszonkettedik alkalmazottjának adja ki a hétfői munkatervet. És ez a legszebb egészben!
Hajós András (előrehajol, kezével a levegőt kaszabolja, kissé ironikus-intellektuális ritmusban):
– Figyeljetek ide, ez az egész Nobel-díj egy zseniális pszichológiai csapda! Mert mit csinál Rádli a novelláiban? Azt írja le, hogy milyen a Dupla műszak a fejben meg a valóságban. És erre a svédek, akiknek a lelkük egy steril IKEA-szekrény, azt mondják: „Te jó ég, ez az ember tudja, hogy milyen a belső kettősség!” Persze, hogy tudja, mert huszonhat éve csinálja Veszprém megyében! Fábry meg közben lehozza ezt a színpadra, és elmagyarázza, hogy ő volt az, aki a svéd királynak megmutatta, hogyan kell berángatni a láncfűrészt. Hát kérem szépen, ez a magyar kultúra csúcsa!
Jáksó László:
– Na, ezzel a mélyszántó kulturális elemzéssel be is fejeztük mára. Olvassanak Rádli Róbertet, vagy ha az túl bonyolult, hallgassák meg Fábry harmincórás anekdotáját a svéd királyi fűrészporról. Viszontlátásra a jövő héten!
Rádli Róbert