Róbert vagyok. Van egy huszonkét főt foglalkoztató, fakitermeléssel és faanyag-kereskedelemmel foglalkozó kisvállalkozásom. Az utóbbi időben egymást érték az új projektek, a határidők szorítottak, és észre sem vettem, mikor váltott át az életem egyetlen végtelenített műszakra. Múlt héten egyik nap hajnalban éppen arra riadt fel a család, hogy a targoncással kiabálok, amikor a kamion oldalának nekifordult a szőlőkaró raklappal.
Otthon, Veszprémben egyre jobban bebetonozódott a fagy. Judit, a feleségem, nem kiabált, csak a tekintetében gyűlt a fáradtság. Kora reggel mentem el, sötétben értem haza. A két gyereket szinte kivétel nélkül ő hordta iskolába, és amikor a múlt héten kiégett a konyhai lámpa, az az apróság ott maradt a plafonon mementóként.
Ilyenkor mit tud tenni az ember?
Ruhám van elég a szekrényben, cipőből is akad egy-két hordható pár. Így hát egy nehéz éjszakán, amikor a paplan alatt a másnapi zalai fuvart meg a veszprémi hiányaimat mérlegeltem, elhatároztam: másnap egyszerűen kettéosztódom.
Így is lett.
Reggel én magam, Róbert, a megszokottnál kicsit korábban keltem, halkan megmosakodtam, és munkásruhába bújtam. De ezzel párhuzamosan, a szoba másik felén én magam, Norbert – az osztódásom másik énje – is felkeltem, megmosakodtam, és magamra húztam a kényelmesebb, otthoni szövetnadrágomat.
Norbertként vettem át a veszprémi reggelt. A gyerekek majd kiugrottak a bőrükből, mikor meglátták, hogy én viszem őket iskolába. A kanyarokat is kicsit szélesebben vettem a kocsival, mint ahogy anyuka szokta – dőlt is belőlük a nevetés a hátsó ülésen. Miután kitettem őket a kapuban, egyenesen a függönyboltba hajtottam. Elhoztam a réges-rég megrendelt karnist, hazavittem, és fúrót ragadtam. Felszereltem a nappaliba, Judit meg csak állt az ajtóban, s bár a szeme sarkában ott bujkált valami furcsa értetlenség, a mosolya tiszta volt: ideje volt már feldobni a lakást. Utána besegítettem a bevásárlásba. Együtt válogattuk ki a hozzávalókat a milánói makarónihoz, és otthon közösen elütöttük az időt a főzéssel, a gőzölgő tészta felett beszélgetve. A délutáni iskolaidő lejártakor együtt ugrottunk el a gyerekekért. Judit vezetett, én meg a piros lámpánál és a parkolóban végre kicsit kiengedhettem. Amikor később összefutottunk István barátommal, még egy hűsítő korsó sör is belefért a napba.
Ezen nap reggelén, én, Róbert, már úton voltam Zalaszentbalázsra. Egy kis akácos törzskiválasztó gyérítését kellett ellenőriznem. Útközben megálltam egy pihenőnél, kiszálltam a kocsiból, és mélyen beleszippantottam a friss, tavaszi levegőbe. Üdítő érzés volt. A munka aztán egy kis idegeskedéssel indult, mert amikor odaértem a parcellához, kiderült, hogy József, a kis brigád vezetője elrontotta a méretezést, amit még tegnap este küldtem át neki e-mailben. Gyakorlatilag az addig kitermelt faanyagot mind újra kellett szabni. Válik a szerencsétlen, vélem elég baja van otthon – megértettem a helyzetét, nem kaptam fel a vizet, de azért finoman jelzésértékre tettem, hogy ide kell figyelni. Különben nem tudom, honnan akasztom le hó végén a huszonkét ember fizetését. Szerencsére a nap végére minden helyreállt, a gépkezelők beérték a lemaradást, a fát rendben méretre vágták.
Amikor késő este készen, kifáradva hazaértem Veszprémbe, a család már megvacsorázott. Csend volt a házban.
Lefeküdtem az ágyamba. Norbert már aludt a helyemen egyenletesen szuszogott.
Néztem a konyhából beszűrődő halvány fényt, és számvetettem a mai napom: nagyságrendekkel könnyebb volt. Holnap is pontosan így fogok eljárni. Így legalább kevésbé szakad meg az ember.
A második héten már úgy működtünk, mint egy olajozott, precíz gépezet.
A váltásokat nem bonyolítottuk túl: nem volt megbeszélés vagy menetrend, egyszerűen megérzésből csináltuk. Hétfőn én, Róbert voltam bent a telepen, és csináltam végig a zalai fuvart, míg Norbertként maradtam otthon a gyerekekkel, és festettem át a kerítést. Kedd reggel viszont automatikusan fordult a kocka: mint Róbert ébredtem a paplan alatt azzal a csendes nyugalommal, hogy ma nincs dolgom a világgal, míg Norbertként hajnalban húztam a munkavédelmi bakancsot a lábamra, és csikorgó fagyban indultam a dörögdi műhelybe a gépkezelőkhöz.
Juditnak fel sem tűnt, hogy kettéosztódtam. Miért tűnt volna fel? Pontosan ugyanazokkal a mozdulatokkal nyúltam a kávéfőzőhöz, mint korábban; ugyanúgy hümmögött, amikor a hírekben a faanyagárakról volt szó, és pontosan ugyanazt a megfakult, kék munkáskabátot akasztotta le a fogasról. A történetemen mindkét felem osztozott, ugyanazok a sebek a tenyeremen, ugyanaz a 22 ember a bérlistákon. Ha szerda este Norbertként ültem a konyhaasztalnál a gyerekek matekleckéje felett, Judit hátulról átkarolta a vállát, és megsimogatta a hajam.
A telepen a hangulat érezhetően megváltozott. Nem én voltam már az a tűzkész, állandóan feszült cégvezető, aki miatt a többiek lábujjhegyen jártak a gépcsarnok körül. A hétfői megbeszélésen, amikor a zalai tölgyrönkök szállítását egyeztettük, a szokásos kapkodás helyett nyugodtan ültem le a fiúkkal a konténertartó gépkezelői pihenőben.
– Főnök, a zalaszentgróti rönkszállító megint csúszni fog fél órát – lépett be István, a raktárosunk, és előre felkészült a feszült hangulatra. – Semmi gond, Pisti – csaptam be a mappámat mosolyogva. – A vevő megvárja, reggel egyeztettem velük. addig rakodjátok át a rönktéren a luc rönköket, rendben? Nem kapkodni ám! István meglepődve nézett rám, aztán elvigyorodott. – Hát, ha Luxi bácsira bízom, még holnap délután is azzal a négy darab rönkkel fog molyolni. Történt valami? Olyan vidámnak tűnsz. – Helyre álltak a dolgok, Pisti. Rájöttem, hogy nem kell mindent egyedül a vállamon cipelni. A telepen gyorsan terjedt a hír: a főnök végre kiengedte a gőzt. József is odaadóbban, feszültségmentesen irányította a vágást, a fiúk hatékonyabban dolgoztak, mert nem a haragomtól, hanem a munkától tartottak. A teljesítményünk nemhogy csökkent volna, de a tiszta fejjel hozott döntéseim miatt még nőtt is.
Míg a vállalkozás ügyeit egyengettem a telepen, közben otthon simítottam ki a mindennapok szövetét.
Szerda délután, míg a tészta rotyogott a konyhában, Judit odalépett hozzám a pultnál, és hozzám támaszkodott. – Tudod, – mosolyodott el halkan, – mintha csak kicseréltek volna. – Kellett egy kis átszervezés – karoltam át a vállát, és megpusziltam a haját. – Tulajdonképpen kicsit dühös is voltam magamra, ez a remek ötlet miért nem korábban jutott az eszembe. – A fiúk tegnap este arról meséltek, hogy te vagy a legmenőbb apuka az iskola előtt, mert hagytad őket a kedvenc zenéjüket bömböltetni a kocsiban – nevetett fel halk, tiszta hangon.
Este, amikor a gyerekekkel közösen társasjátékoztunk a nappaliban, a házat bejárta a nevetés.
Minden éjszaka egy magamban álmodtam, de minden nappalom két magamban éltem.
És akkor eljött egy éjszaka, amikor a fáradtság átlépett egy határon, és a valóság korábban megszokott szabályai csendben felbomlottak.
Sziámi ikrek váltam: egyetlen fejjel, amely alatt két teljes, párhuzamosan létező test létezett. Egyetlen aggyal kellett mozgatnom négy kart, négy lábat, és két teljesen eltérő életmódot.
Eleinte jól működött minden. A jobbik felemként öltözködtem a szekrényből, miközben a bal oldali testem már az autó kulcsáért nyúlt. Egy időben tudtam fogni a fúrót Veszprémben és fogni a markoló karját Zalaszentbalázson. Lenyűgöző zsonglőrmutatvány volt, a reflexeim úgy működtek, mint egy hipergépé. De valami hiba miatt a koordináció elkezdett szétcsúszni.
A két test kétfelé húzott, és a vezérlés túlontúl komplikálttá vált. Az agyamban nem csend volt, hanem egy hatalmas, zsúfolt váróterem. Az információk, ingerek és feladatok sorban álltak, és mint valami türelmetlen sürgősségi betegfelvételen, a gondolataim folyton kiabáltak velem. Hol Róbertként, hol Norbertként szólítgattak, noszogattak, áradt a zaj: – Róbert, miért állsz? Figyelj már a mozgásodra, megbicsaklik a bal bokád! – Norbert, ne lustálkodj, élvezd már az ételt, ha már egyszer megrágtad, ne csak nyeld le!
A két testem elkezdte keresztezni egymást, mintha a vezetékek összegabalyodtak volna a fejemben. Róbert felháborodva panaszkodott a koponyám belsejében, hogy amíg ő a konyhaasztalnál ülve kanalazta a forró milánóit, Norbert türelmetlenül átnyúlt a másik testből, és kikapta a kezéből a kanalat, mert sietni kellett a telepre. Norbert közben magából kikelve kiabált, hogy Róbert megint figyelmetlen volt: a durva, nehéz munkásnadrágot húzta rá az ő finomabb szövetnadrágjára, ráadásul pont abban a pillanatban, amikor ő a tükör előtt állt, éppen borotválkozott.
A jobb oldali kezem hirtelen megrándult a megszokott, éles mozdulattal, miközben a bal oldali felem épp a habot simította az államon. A penge elcsúszott. Szinte éreztem a fém hideg metszését és a meleg, sűrű vér szivárgását a bőrömön. Megvágtam magam becsülettel, az égető fájdalom pedig végighasított mindkét arcomon.
A váróteremben hirtelen elhallgatott mindenki. Két testtel álltam a tükör előtt, csurom véren és liszten, a jobb lábamon munkavédelmi bakancsal, a bal lábamon kényelmes otthoni papucsban: nem a világomat osztottam ketté, hanem saját magamat szaggattam szét.
Végignéztem magamon.
Ott álltam a veszprémi lakásunkban konyha mediterrán lapjain, a félhomályban, két testtel, egymásba gabalyodva. Láttam a jobb orcámon végigcsurgó, még meleg vérvonalat, láttam a lisztes, szürkés munkáskabátot és a puha, otthoni szövetnadrágot. Magasan a mennyezet sarkából figyeltem az egészet – teljesen kívülről, mint egy idegen, aki véletlenül benyitott egy rosszul megvilágított színházi próbára. Nem éreztem fájdalmat, nem éreztem feszültséget. Csak egy végtelen, nehéz, folytogató csendet.
Odalent, a koponyám mélyén a zsúfolt váróteremben hirtelen kihúzták a dugót.
A kiabálás, a türelmetlen sürgetés – a „Róbert, lépj már!” és a „Norbert, figyelj a gyerekre!” – nem elült, hanem egyszerűen elnémult. Az agyam, mint egy túlterhelt feszültségelosztó a zalai telepen egy nyári vihar idején, egyetlen éles kattanással lekapcsolta a főkapcsolót. Elég volt. A két külön élet, a dupla adag nevetés, a dupla adag felelősség, a huszonkét ember bérlistája, a zalaszentbalázsi fafaragás, a veszprémi karnis, a milánói tészta gőze meg a gyerekek kacagása egyszerűen túl sok volt egyetlen idegrendszernek. Az elmém megadta magát: tehetetlenségében megtagadta a szolgálatot, és visszavonult egy olyan mély, sötét, háborítatlan álomba, ahová már semmilyen külső inger nem érhetett el.
Láttam, ahogy a két testem egyszerre veszíti el a tartását.
Mint két kivágott, nehéz bükkfa a zalai erdőben, úgy dőltem el a konyhakövön. A jobb kéz kiengedte a borotvát, a bal kezem ernyedten hullott a bordáim mellé. Egyszerűen megszűnt a koordináció. A két test összegabalyodva, mozdulatlanul terült el a padlón – egyetlen fej, amely most már semelyik karos-lábas énet nem akarta többé mozgatni.
A kórházban csend volt. Mindkét testem egymás melletti ágyon feküdt a gépekre kötve, egyenletes, gépi ütemre emelkedett a mellkasuk. Az orvosok álltak a leletek felett, a műszerek normális agyhullámokat mutattak, de a tudatom mélyen aludt. Az agyam bezárta a kapukat.
Először életemben nem volt sietős. Nem volt határidő, nem volt fuvar.