Már vagy harminc vagy harmincöt éve történt, ki a fene emlékszik pontosan, hogy 1994. augusztus tizenegyedikén – éppen amikor a nyár a legforróbb, leglustább gőzét lehelte a Veszprém megyei aszfaltra – megkaptuk a kulcsot. Az első saját lakásunkat! Ott álltunk az Egry lakótelepen, fiatalon, pénz nélkül, de akkora hittel és ambícióval, hogy azzal akár egy gőzmozdonyt is odébb toltunk volna feleségemmel, Judittal.
A nagyszobában pedig ott vigyorgott ránk egy ütött-kopott, sokat látott, felpúposodott mozaik parketta, amelyet renoválni kellett. Kiválasztottuk a helyi sárga oldalak szakemberkeresőjéből a magát legolcsóbbnak hirdető mestert: Smirglis Jánost.
János meg is jelent pontosan, mint a halál, de gépi felszerelése nem volt. Úgyhogy nekem kellett elrobognom a Budapesti útra, a Gépudvarház nevű kölcsönzőbe egy ipari csiszológépért. János meg nekiugrott a feladatnak, mint borjú az anyjának. Csiszolt, izzadt, a gép meg fulladozott. János mérgelődött, átkozódott, és a szoba mérete a csiszolás hatására növekedésnek indult. Este hat óra lett, és a szoba alig egyötöde készült el; úgy nézett ki, mintha egy csapat vaddisznó túrta volna fel az éjszaka közepén.
– János – mondtam én –, hadd próbáljam meg én is!
Megpillantottam a gép tetején azt a kis kézzel tekerhető bizbaszt, amire ráírták, hogy "fogásmélység". Megkérdeztem a mestert, hogy ez mire való. János meg csak bámult rám. Pontosan úgy bámult, azzal a mély, filozantropipikus ürességgel, ahogy a borjú nézi az új kaput, amit most festettek át zöldre.
Én meg odanyúltam. A tizenkét milliméteres, gyilkos állásból áttekertem a tekerentyűt a két milliméteresbe.
És akkor csoda történt! A gép nem fulladozott többé; csendesen, selymesen, húsz perc alatt simán felcsiszolta alattam az egész szobát, beleértve a szántóföldszerű barázdákat is, amiket János hagyott hátra. Végeztünk. János megnézte az óráját, az előzetesen kialkudott óradíjával felszámolta a szobában eltöltött óráit meg a déli ebédidőt, a pénzt felmarkolta, és nagy buzgalommal ajánlotta magát: mert ő a tapétázáshoz is ért! Néztük a simára csiszolt parkettát, és egy cigarettával megkínáltuk Jánost, mert szegénynek ma nem volt ideje vásárolni.
Ezzel az üggyel a dolog akár le is zárulhatott volna. Ám a kilencvenes évek közepén egy amerikai űrhajózási delegáció látogatott el a Bakonyba, hogy a megkeményedett veszprémi aszfalt törési szilárdságát tanulmányozzák a leendő Mars-járók kerekeihez. Ekkor pillantották meg Jánost. Ott állt az Egry lakótelepi buszmegállóban, kezében a drótszőrű mesterecsettel, és olyan rendíthetetlen, monolitikus nyugalommal bámulta a semmit, hogy a NASA delegációvezetője azonnal felismerte benne az IGAZI keleti emberméltóságot. Rögvest felajánlották neki a washingtoni terraformálási központ főtanácsadói székét.
Így esett, hogy pár évvel később, mikor nekem már a második kisgyerek fizetését kellett kigazdálkodnom, meglátogattam Jánost a Kennedy Űrközpontban.
János ott ült a szuperszámítógépek csarnokának közepén, egy méregdrága forgószékben, pontosan ugyanazzal a birkatürelmes, üres tekintettel, amellyel egykor a zöldre festett kaput vagy a csiszológép tekerentyűjét vizsgálta. Körülötte huszonhat Nobel-díjas fizikus izzadt, és komplexfüggvény-egyenleteket firkáltak az üvegfalakra, mert a Mars felé tartó teherszállító űrkoxok pályája folyamatosan felborult.
– Látja, Rádli úr? – szívott bele a mentolos amerikai cigarettájába János, mikor odaléptem hozzá. – Ezek az észkombájnok itt három éve számolgatnak, de a gép csak fulladozik. Túl finomra vették a figurát! Mondtam nekik, hogy ide kézi erő kell meg egy kis ráhagyás, de nem hallgatnak a szakemberre.
Gyanakodva néztem a központi vezérlőpultra. Ott világított egy hatalmas, piros kar, fölé írva angolul: Orbital Tolerance – azaz pályatűrés. A mutató át volt csavarva a legszélső, legvadabb „GIGA-DEVIÁCIÓ” állásba.
– János… – kérdeztem halkan, hűségesen megismételve az Egry lakótelepi rítust. – Ugye ehhez a piros karhoz nem tetszett hozzányúlni?
János csak bámult rám a maga csodálatos, kozmikus ürességével.
– Hát… láttam, hogy ott tekergőzik, gondoltam, kicsit ráállítom a fogást, hogy haladjunk.
Mielőtt a csillagászok sikoltozni kezdtek volna, gyorsan odanyúltam. A kart visszahúztam a gyilkos tizenkét centis kilengésről a tiszta, kétmilliméteres mikronállásba.
A szuperszámítógépek hűtőventilátorai selymesen, csendesen felbúgtak. A Mars felé tartó űrhajók rángatózása egy csapásra megszűnt, s a flotta simán, mint a parkettacsiszoló a tölgyfán, végigsiklott a kijelölt pályán. Igaz, János előző beállításának köszönhetően a Naprendszer peremén hirtelen keletkezett három vadiúj, mélyen barázdált, rusztikus felszínű kisbolygó, de a lényeg elkészült.
Végeztünk is a műszakkal. János megnézte a svájci óráját, az előzetesen dollárban kialkudott óradíjával felszámolta a NASA-nál eltöltött óráit meg a déli ebédidőt, a csekket felmarkolta, mint aki jól végezte dolgát, és nagy buzgalommal ajánlotta magát az amerikai űrkutatóknak: mert ő nemcsak a röppályákhoz ért, hanem a hangtalan tapétázáshoz is!
Rádli Róbert