láthatatlanság pro és kontra

Van az önvédelemnek egy finom, mondhatni polgári formája, amelyről sem a társadalmi lélektan, sem a hivatali káték nem emlékezik meg. Nem nyílt dac, nem lázadás, s még csak nem is megfutamodás. A bölcs ember, amikor a világ harsányan és neveletlenül dörömböl az ajtaján, nem kiált segítségért, és nem is szegül szembe. Egyszerűen megtanul nem látszani.

A gyermek még ösztönösen tudja ezt. Ha a lekvárosüveg körül elkövetett gyarlóságára fény derül, nem érvel, nem tagad. Lehajtja a fejét, a tekintetét a padlóra szegezi, és várja, hogy a felnőttek figyelme másfelé forduljon. Egy idő után már nem kell a kredenc alá bújnia. Elég, ha nem szól, nem kérdez, nem kíván semmit. A szobában van, de a szobának nincs többé szüksége rá.

A felnőtt ember ezt a képességet tökéletesíti. Ötvenhét esztendő tapasztalata megtanítja neki, hogy a világ nem változik meg a kedvéért. A hivatal továbbra is leveleket küld, az adóellenőr továbbra is becsönget, a család továbbra is elvárja, hogy az embernek legyen véleménye, terve és lehetőleg megfelelő jövedelme. Mindez elkerülhető, ha az ember idejében leszoktatja környezetét arról, hogy számoljon vele.

Először csak a véleményét tartja meg magának. Később a kérdéseit is. Nem vitatkozik a családi ebédnél, nem javítja ki a tévedéseket, nem teszi szóvá, ha valami igazságtalan. Ha megkérdezik, mit gondol, azt feleli, hogy mindegy. Ezt eleinte udvariasságnak nevezik. Később belátásnak. Végül már nem kérdezik meg.

A láthatatlanság polgári művészetének vannak apró technikai fogásai. Az ember nem foglalja el a helyet, amelyre más is igényt tarthatna. Nem beszél tovább a kelleténél, nem marad a küszöbben, ha útban van, és nem ragaszkodik ahhoz, hogy észrevegyék, ha megérkezett. A társaságban a fal mellé ül, a családi fényképen a szélére áll, a munkahelyen pedig úgy végzi el a feladatait, hogy a sikernek legyen gazdája, a hibának pedig lehetőleg ne.

Az adóellenőrrel szemben különösen hasznos ez a tulajdonság. Aki nem mutatkozik, arra nehezebb kérdéseket feltenni. Aki nem kérdez, annak nem kell választ kapnia. Aki pedig nem vár semmit, azt csalódás sem érheti.

Egy ideig mindez valóban működik. Az ember nyugodtabban alszik, ritkábban veszekszik, és egyre kevesebb kellemetlenség találja meg. A postás még bedobja a leveleket, de a címzett lassan már csak a borítékokon létezik. A szomszéd köszön neki, aztán egy idő után csak a kilincset fogja meg, mert nem biztos benne, hogy valaki lakik a lakásban.

Az ember ilyenkor elégedetten állapítja meg, hogy sikerült megteremtenie a nyugalmat.

Csakhogy a láthatatlanságnak van egy kellemetlen mellékhatása: a világ előbb-utóbb komolyan veszi.

Egy vasárnapi ebédnél a felesége egyszer csak körülnéz.

– János nincs itthon?

A fia felnéz a telefonjából.

– De hát itt ül.

János leteszi a villáját. Mondana valamit. Elmagyarázná, hogy egész életében itt ült, hogy ő fizette a számlákat, ő javította meg a csöpögő csapot, ő vitte le a szemetet, és ő hallgatta végig azokat a beszélgetéseket, amelyekben senki sem volt kíváncsi a véleményére.

De aztán eszébe jut, hogy mindezt csak azért mondaná el, hogy észrevegyék.

Így hát inkább eszik tovább.

A felesége közben megkérdezi a fiától, kér-e még levest.

János nem haragszik. A harag is a jelenlét egyik formája, s ő már régen lemondott róla. Mindössze azt sajnálja egy kicsit, hogy annak idején nem tudta: a láthatatlanságot könnyebb megtanulni, mint elfelejteni.

Este a fürdőszobai tükör előtt megáll. Megnézi az arcát, a homlokán a ráncokat, az őszülő halántékot. Még felismeri magát. Ez megnyugtatja.

Másnap reggel a felesége megkérdezi, hová tette a szemüvegét.

János ott áll mellette, a kezében a szemüveggel.

– Nem láttad? – kérdezi az asszony.

János kinyújtja a kezét.

Az asszony elveszi a szemüveget, megköszöni, és már megy is tovább.

János még egy pillanatig a folyosón marad.

Aztán félreáll, hogy elférjenek mellette.

Rádli Róbert