Néha magam is elcsodálkozom ezen a végtelen, szinte már-már a felelősségtől nyomasztó sokoldalúságomon.
Tessék csak belegondolni: miután a bútorstílusok csínját-bínját kisujjból kitanultam, és a barokk intarziáktól a szecessziós hajlításokon át a tölgyfa szerkezetekig mindent tisztába tettem, természetesen nem állhattam meg. Továbbléptem a lakberendezési stílusok kimeríthetetlen tárházába, hogy rendet vágjak a térszervezés, a színelmélet és az etikus minimalizmus útvesztőiben. Úgy éreztem, a környezetünk tárgyi világa végre a helyére került.
Ezen a ponton – teljesen logikus módon – felmerült bennem a kérdés: miért hagynám érintetlenül a szellemi szférát?
Így hát, egy huszárvágással és kellő alázattal (vagy legalábbis annak a jóindulatú látszatával), most elhatároztam, hogy a nyakamba veszem az irodalom megreformálását is. Elvégre a stílus az stílus, legyen szó egy gondosan megmunkált barokk komódról, egy levegős térről vagy egy feszesre húzott, fanyar mondatról. A kánon őrei persze hüledezhetnek, a gépies bírálók bólogathatnak, de a lényeg ugyanaz: az anyagot meg kell munkálni, a felesleget le kell gyalulni, a szerkezetnek pedig tartania kell.
Végtére is, ha az ember a saját két kezével úgy-ahogy kiismerte már az asztalosság csínját-bínját, sőt, a kőmívesség nehéz, porózus mesterségébe is belekóstolt és megállt a saját lábán a vakolatok meg a tölgyfagerendák között... hát könyörgöm, mi bonyolult lehet még ehhez képest néhány ártatlan betű egymás után pakolása?
Rádli Róbert