Volt egyszer egy falu, valahol a Dunántúl egy kis szegletében ahol a kis Túr a Tiszába szalad, ahol a kerítések vonalzóval voltak meghúzva, és még a madarak is ütemre csiripeltek. Ebben a faluban élt Márk, akinek a veteményese nem is kert volt, hanem egy jó példa arra, milyennek is kell lennie fegyelmező tábornak.
A sárgarépák katonás rendben, pontosan öt centiméterre nőttek egymástól, a paradicsomkarók pedig úgy álltak, mint a díszőrség a palota előtt. Márk minden hajnalban kiment, és egy mérnöki csipesszel szedte ki a legkisebb fűszálat is, ami „engedély nélkül” merészelt kibújni a földből. Ilyenkor kicsit morgolódott magában, mert ezek a fűszálak, gizek- gazok, nem ismerték az előzőleg kiszórt gyomirtók ígéreteit, miszerint nekik nem is szabadott volna megszületniük.
Számára minden, ami nem szerepelt a vetési tervben, ellenség volt. Egy pitypang sárga feje nála nem a tavaszt jelentette, hanem a káoszt. Egy kanyargósabb inda nem az élet erejét hirdette, hanem a lázadást. Ha egy palánta nem a kijelölt irányba nőtt, Márk könyörtelenül visszanyírta vagy kitépte, mert hitt benne: a rend fontosabb, mint a termés. Az ő kertje gyönyörű volt, csodájára jártak nemcsak a szomszéd faluból, de még túristabuszokat is szerveztek, hogy mindenki csodálhassa azt a katonás rendet, ami Márk alkotása volt. Az emberek zöme pedig áhítattal adózott a látványért, pedig az egész nem volt más, mint egy szépen feldíszített ravatalozó; sem méh, sem pillangó nem merésztelt berepülni oda, mert nem találtak egyetlen kócos virágot sem.
Közvetlenül a patikamérlegen kimért kerítés túloldalán élt Balázs. Az ő udvara messziről egy zöld tengernek tűnt. Itt a csalán büszkén nyújtózott az ég felé, a tyúkhúr pedig puha szőnyegként fonta körbe a fák törzsét.
Balázs nem gyomlált. Ő beszélgetett a kerttel. Tudta, hogy a csalánból erősítő teát ihat, a tyúkhúr pedig édesebb bármelyik bolti salátánál. Nála a vadmenta a kerítés tövében nőtt, és a bodza ott terebélyesedett, ahol kedve tartotta. Balázs kertje zsongott, dongott és illatozott. Nem volt benne egyenes vonal, de minden négyzetcentimétere élelem volt – igaz, olyan élelem, amit csak a szabad szívűek ismertek fel.
Egy napon megjelent a faluban Kesztölczy, a Főkertészeti Felügyelő. Az egyenruhája olyan merev volt, mintha bádogból öntötték volna, a tekintete pedig csak a szabálykönyv paragrafusait látta.
Márk kertje előtt elismerően bólintott. – Ez igen, kolléga! – mondta. – Ez a fegyelem a jövő záloga. Sehol egy felesleges gaz nem nő, sehol egy zavaró hajtás.
Amikor azonban Balázs portájához ért, Kesztölczy arca elvörösödött. Elővette az Aranyozott Mérőszalagot és a Büntetési Naplót. – Káosz! Fertő! Szabálytalan burjánzás! – kiáltotta. – Ez a kert sérti a falu esztétikai egységét. Ezek a növények itt... ezek gyomok! – Nem gyomok – mondta Balázs halkan. – Ez a vacsorám. Ez a szabadságom. De Kesztölczyt nem érdekelték a szavak. Ő a papírok embere volt. Egy hatalmas, vörös pecséttel olyan pénzbüntetést rótt ki Balázsra, amit az soha nem tudott volna kifizetni. A felügyelő tudta, hogy a büntetésből befolyó pénz az ő hivatalának fényét emeli – sőt, titokban már látta is lelki szemeivel az új, bőrkötéses aktatartóját, amit ebből vesz majd.
Balázst végül elvitték, két év letöltendőre ítélték, mert nem tudott fizetni a „rendetlenségért”. A háza elnéptelenedett, a kertjét pedig Márk „társadalmi munkában” letarolta. Beszántotta a csalánt, kiirtotta a tyúkhúrt, és elsimította a földet, hogy az is pont olyan néma és élettelen legyen, mint az övé.
Aznap este Márk elégedetten ült ki a teraszára. Nézte a két, tökéletesen egyforma, steril földdarabot. Minden mozdulatlan volt. Sehol egy zümmögés, sehol egy kanyargós inda. A rend helyreállt.
Ez a lélekbe gázoló esszé a modern esztétika „nagy glettelése” ellen emeli fel szavát, kíméletlen őszinteséggel leplezve le a dekoratív szépség mögött húzódó ürességet. A szerző a nemesített nyárfák steril ültetvényeitől a műgyantával tapasztalt laminált bútorokig vezeti végig az olvasót azon a folyamaton, amely során a kényelem és a gyorsaság oltárán feláldozzuk a tárgyak és az emberek méltóságát, múltját és tartását. Az írás központi gondolata, hogy a tökéletesre retusált felszín valójában egy „digitális maszk”, amely elhiteti velünk, hogy a katarzis nélküli csillogás pótolhatja az igazságot és a természetes körforgást. Ez a naplórészlet nem csupán technológiai kritika, hanem egy mély ontológiai figyelmeztetés: ha megelégszünk a pusztulást elfedő mázzal, végül mi magunk is olyan gyökértelenné és „vágáséretté” válunk, mint az ültetvények néma fái.