Egyszer volt, hol nem volt, a végtelen puszta közepén állt egy Öreg Tölgy. Olyan hatalmas volt, hogy a vándorok már háromnapi járóföldről látták a koronáját. Vastag, barázdált kérge sötét páncélként borult a törzsére, s a tölgy fennen hirdette a fűszálaknak és a bokroknak, hogy az idő s a viharok felett ő az egyetlen úr. Lombardjából olyan nehéz, sötét köpenyt szőtt, amely teljesen eltakarta a napot: maga körül minden aljnövényzetet letarolt, elszívott minden talajmenti forrást, utolsó csepp vizet és fénysugarat, hogy saját gigantikus testét táplálja. A liget apró lakói pedig hozzászoktak a fojtogató, mozdulatlan biztonságához. Úgy hitték, ez az erdőlakó óriás örökké él, s dicsősége a csillagokig ér.
Ám a természetnek megvannak a maga csendes, láthatatlan törvényei.
A tölgyfa veszte nem egy égből csapó villámmal kezdődött, és nem is a favágók fejszéjének csattogásával. Odabent indult el, a sötétben, a törzs legmélyebb, legtitkosabb szívében. A nehézkes, hatalmas test az évek során elveszítette a legfontosabbat: a belső tartását. Miközben a büszke külső kéreg és a pátoszos lombkorona még a legyőzhetetlenség meséjét suttogta a szélnek, odabent, a magányos mélyben megindult a korhadás. Apró, láthatatlan gombafonalak falták fel sejtről sejtre a fa belső fundamentumát. Az óriás belülről lassan elhalt, odvassá és üressé vált, miközben kívülről még mindig királynak mutatta magát.
A puszta szélén fiatal tölgyek és karcsú nyírfák nevelkedtek. Ők túlélték a legvadabb téli viharokat is, mert megtanulták a legfőbb erényt: a rugalmasságot. Ha jött a zivatar, alázattal meghajoltak a szél előtt, elengedték a feszültséget, majd mikor a dühös fellegek elvonultak, újra kiegyenesedtek, s friss leveleiket a napfény felé fordították.
Az Öreg Tölgy azonban elfelejtette, hogyan kell hajolni. A gőg és a belső merevség végképp foglyul ejtette. Amikor a puszta klímája megváltozott, s új, fojtogató és jéghideg áramlatok érkeztek, a tölgy képtelen volt alkalmazkodni. Csak állt mozdulatlanul, ridegen, a saját megkérdőjelezhetetlen múltjának börtönében.
A mese drámája az ilyen óriásokkal mindig az, hogy nem apránként, csendesen zsugorodnak össze. A bukásuk utolsó másodpercéig fenntartják a tökéletesség illúzióját.
Aztán egy éjszaka megérkezett a vihar. Nem volt nagyobb vagy erősebb a többinél – egy agilis, egészséges fát meg sem karcolt volna –, de az Öreg Tölgy hatalmas tehetetlenségi ereje ekkor hirtelen önmaga ellen fordult. Mivel a belső magban már semmi sem maradt, ami összetartotta volna a gigantikus testet, a fa egyetlen tompa, száraz reccsenéssel önmagába roskadt, s porrá zúzta saját koronáját.
Másnap reggelre kitisztult az ég a puszta felett. A kidőlt óriás helyén a tiszta napfény hosszú évtizedek után végre elérte a földet. Mert a föld nem tűri meg sokáig azt, ami már nem az életet és a növekedést szolgálja, hanem csak a saját odvas, paranoiás létezését védi. Az Öreg Tölgy helyét törvényszerűen vette át a friss, rugalmas sarjadás, amely már nem a múlt pátoszából, hanem a valóság és a józan ész talajából merített erőt.
Róbert vitéz és a Lőrinci Labirintus – Tanmese a digitális sárkányról Mi történik, ha egy hagyományos értékeket tisztelő, kétkezi mesterember (a digital craftsman) kénytelen szembe szállni a modern banki bürokrácia legfélelmetesebb fegyverével, az öncélú „archiválással”? Ez a fanyar humorral és tűpontos iróniával megírt történet igazi modern kori kálvária, amely a sorszámhúzó gépek útvesztőjén, a rejtélyes „Piroskák” menürendszerén és a karácsonykor fű alatt bevezetett új weboldalak káoszán keresztül mutatja be a 21. századi „digitális színházat”. Róbert vitéz kalandja egyszerre szórakoztató korrajz és húsbavágó mementó mindannyiunknak, akik éreztük már magunkat teljesen elveszettnek egy lélektelen bádogdoboz előtt, és akik még mindig hiszünk abban, hogy a becsülettel megkeresett garasnak nem a múlt ködébe vesző archívumokban, hanem a zsebünkben van a helye.