Volt egyszer, nem is olyan régen, egy torkos kismalac, becsületes nevén Kriti Kaviár. Nem a mesebeli, dolgos fajtából való, hanem az a fajta, aki szentül meg volt győződve arról, hogy a világ – de leginkább a gazda – csakis azért létezik, hogy az ő feneketlen bendőjét kiszolgálja.
Kriti Kaviár ott pöffeszkedett az ól közepén, és álló nap mást sem csinált, mint hangosan és választékosan szidta a rendszert. Leginkább a gazdáját, akit tehetségtelen, maradi és ízléstelen alaknak tartott. – Mi ez a gyalázat? – visította minden áldott reggel, miközben a vályút böködte az orrával. – Ez a moslék egyszerűen minősíthetetlen! Pocsék, híg, hiányzik belőle a vízió! Hol van ebből a prémium, organikus tápérték? Hol van a nemzetközi trend? Nyugaton bezzeg már rég fine dining moslékot kapnak a sertések, nekem meg be kell érnem ezzel a „jól van az úgy” krumplileves-színvonallal! Az egész udvar egy nagy, igénytelen mocsár, és a gazda tehet róla, hogy én itt sorvadok!
A szomszédos ólból néha átröfögött neki egy öreg, sokat látott vadmalac, aki néha betévedt a tanyára: – Te komám, ahelyett, hogy folyton a vályú szélén mutogatsz mindenkire, miért nem jössz ki ide az erdőre? Tele van a tölgyes ropogós, friss makkal. Csak egy kicsit túrni kellene a földet, megmozdítani a hátsódat, és olyan tiszta, valódi eledelt ennél, amilyet csak akarsz! Nincs azon semmi matrica, se szlogen, de az az igazi!
Kriti, a kismalac azonban megvetően rázta a füleit: – Hogy én? Túrjak? A sárban? Hát normális vagy te? Az erdő messze van, a föld kemény, és különben is: a gazda kötelessége lenne, hogy elém rakja a fejlődést! Ne hárítsd át rám a felelősséget, a hiba a rendszerben van!
Így hát a kismalac maradt az ólban. De a lustasága ellenére a torkossága nem ismert határokat. Bár szidta, átkozta a moslékot, elvi okokból mégis az utolsó cseppig bezabált mindent, amit elé öntöttek. Mert hát „örüljünk annak, ami van”, és ha már ingyen van, ne maradjon ott. A nagy ideológiai dühében és a folyamatos, reflexszerű zabálásban a kismalac lassacskán akkorára hízott, mint egy kisebb családi gazdaság gázolajtartálya.
Egy szép tavaszi napon a napfény kicsalogatta volna az udvarra az ólból. Gondolta, tesz egy elegáns sétát, megmutatja magát a világnak. De amikor megpróbált átpréselődni az ól ajtaján, beszorult. Se előre, se hátra. A lábai alig érték a földet a hatalmas, zsíros hústól, ami rárakódott.
Ekkor lépett be a gazda, kezében a vödörrel. Megállt, végignézett a tehetetlenül rángatózó, hatalmas húshegyen, aki még ekkor is dühösen visított: – Na tessék! Nézd meg, mit tettél velem! Olyan szűk ez az ólajtó, hogy nem lehet tőle fejlődni! Miért nem építettél tágasabb, milánói katalógusba illő kifutót? Miért zársz be engem a saját igénytelenségedbe? Te vagy az oka, hogy ide jutottam!
A gazda megvakarta a feje búbját, letette a vödröt, és szomorúan így szólt: – Látom, nálad a hiba végleg a készülékben van, te malac. Mindenki hibás, csak te vagy szent. De nézz magadra! A sok ingyen zabálástól és a nagy semmittevéstől úgy elhíztál, hogy már járni sem tudsz. Egészségtelen ez az életmód, te már tenyésztésre teljesen alkalmatlan vagy. Nem pazarolom rád tovább a tiszta búzát.
Azzal a gazda nem teketóriázott: hozta a szerszámot, és levágta a kismalacot.
A történetnek hamar híre ment a tanyán, és az esti csendben az öreg vadmalac csak ennyit fűzött hozzá, miközben a tölgyfa tövében pihent: – Szegény pára, amilyen serény volt a szája, olyan lusta a lába.
Rádli Róbert
Róbert vitéz és a Lőrinci Labirintus – Tanmese a digitális sárkányról Mi történik, ha egy hagyományos értékeket tisztelő, kétkezi mesterember (a digital craftsman) kénytelen szembe szállni a modern banki bürokrácia legfélelmetesebb fegyverével, az öncélú „archiválással”? Ez a fanyar humorral és tűpontos iróniával megírt történet igazi modern kori kálvária, amely a sorszámhúzó gépek útvesztőjén, a rejtélyes „Piroskák” menürendszerén és a karácsonykor fű alatt bevezetett új weboldalak káoszán keresztül mutatja be a 21. századi „digitális színházat”. Róbert vitéz kalandja egyszerre szórakoztató korrajz és húsbavágó mementó mindannyiunknak, akik éreztük már magunkat teljesen elveszettnek egy lélektelen bádogdoboz előtt, és akik még mindig hiszünk abban, hogy a becsülettel megkeresett garasnak nem a múlt ködébe vesző archívumokban, hanem a zsebünkben van a helye.