Volt egyszer, nem is olyan régen, egy finnyás, örökké elégedetlen kismalac, becsületes nevén Kriti Kaviár. Nem a mesebeli, életrevaló fajtából való, hanem az a típus, aki szentül meg volt győződve arról, hogy a világ – de leginkább a gazda – csakis azért létezik, hogy az ő kifinomultnak hazudott, ám felettébb instabil lelkivilágát pátyolgassa.
Kriti Kaviár ott nyivákolt az ól közepén, és álló nap mást sem csinált, mint hangosan és rendkívül drámaian szidta a rendszert. Leginkább a gazdáját, akit tehetségtelen, maradi és ízléstelen alaknak tartott. – Mi ez a gyalázat? – visította minden áldott reggel, miközben undorodva, kétujjal böködte a vályú szélét. – Ez a moslék egyszerűen minősíthetetlen! Pocsék, nehéz, és teljesen hiányzik belőle a vízió! Hol van ebből a prémium, laktózmentes, organikus tápérték? Hol van a nemzetközi trend? Nyugaton bezzeg már rég kímélő, fine dining pürét kapnak a sertések, nekem meg be kell érnem ezzel a „jól van az úgy” krumplihéj-színvonallal! Az egész udvar egy nagy, toxikus mocsár, és a gazda tehet róla, hogy én itt sorvadok!
A szomszédos ólból néha átröfögött neki egy öreg, sokat látott vadmalac, aki néha betévedt a tanyára: – Te komám, ahelyett, hogy folyton a vályú szélén nyiszorogsz és mutogatsz mindenkire, miért nem jössz ki ide az erdőre? Tele van a tölgyes ropogós, friss makkal. Csak egy kicsit túrni kellene a földet, megmozdítani a hátsódat, és olyan tiszta, valódi eledelt ennél, amilyet csak akarsz! Nincs azon semmi matrica, se szlogen, de az az igazi!
Kriti, a kismalac azonban megvetően, finnyásan rázta a füleit: – Hogy én? Túrjak? A sárban? Hát normális vagy te? Az erdő messze van, a föld durva a bőrömnek, és különben is: a gazda kötelessége lenne, hogy elém rakja a fejlődést! Ne hárítsd át rám a felelősséget, a hiba a rendszerben van! Én egy ilyen környezetben képtelen vagyok kiteljesedni, teljesen elmegy az étvágyam!
Így hát a kismalac maradt az ólban. De a nagy finnyásságának és a folyamatos válogatásnak meglett a böjtje. Ezt a moslékot azért nem ette meg, mert túl sűrű volt; azt azért, mert nem volt elég trendi; a harmadikat meg azért, mert „rossz energiákat árasztott”. Csak turkált, nyöszörgött, és a nagy ideológiai dühében, valamint a folyamatos, reflexszerű koplalásban a kismalac lassacskán olyan nyiszletté, aszottá és girhes-görbévé aszódott, mint egy elszáradt kukoricaszár. A bőre petyhüdt volt, a csontjai kilátszottak, és állandóan úgy gubbasztott a sarokban, mint akinek már csak percei vannak hátra.
Egy szép tavaszi napon a gazda belépett az ólba, kezében a vödörrel. Megállt, letette a vödröt, és elszörnyedve végignézett a sarokban nyivákoló, reszketeg és tehetetlen kismalacon, aki még ekkor is dühösen visított: – Na tessék! Nézd meg, mit tettél velem! Olyan nyomasztó ez az ól, hogy teljesen lemerült az immunrendszerem! Miért nem építettél tágasabb, milánói katalógusba illő, fényterápiás kifutót? Miért zársz be engem a saját igénytelenségedbe? Te vagy az oka, hogy ide jutottam!
A gazda megvakarta a feje búbját, közelebb lépett, és alaposan szemügyre vette a satnya jószágot. Megtapogatta a hátát, mire a malac felsírt, mintha nyúznák. – Jaj, te szegény pára... – mormogta a gazda, miközben elkomorult az arca. – Hát veled meg mi történt? Úgy nézel ki, mint a halál árnyéka. Ilyen satnya, nyiszlett, beteges jószágot én még nem láttam. Biztos valami fertőző nyavalya emészt belülről, elkapta ezt a fene nagy sorvadás. Ha itt hagyom a többiek között, még a végén az egész állományt megfertőzi valami rejtélyes vírussal. Nem pazarolom rád tovább a drága gyógyszert, meg a tiszta búzát, úgyis menthetetlen vagy.
Azzal a gazda nem teketóriázott: nehogy kitörjön a tanyán a pestis, hozta a szerszámot, és még aznap gyorsan levágta a kismalacot, hogy elejét vegye a bajnak.
A történetnek hamar híre ment a tanyán, és az esti csendben az öreg vadmalac csak ennyit fűzött hozzá, miközben a tölgyfa tövében pihent: – Szegény pára... amilyen nagy volt a szája, olyan nyiszlett lett a háta. Aki mindig csak válogat, a végén mint a hal tátogat.
Rádli Róbert
Miért olvasd el, mielőtt újra sorba állnál a tálcáddal?
Ez az írás a Digitális Craftsman hadüzenete a gasztro-kémiai hadviselés ellen. Róbert bebizonyítja, hogy a tányérodra kerülő golyók nem ételnek, hanem egyfajta biológiai szoftverfrissítésnek készültek, aminek egyetlen célja van: az intellektuális ellenállásod teljes lebontása.
Ami kiderül a "Svéd Titkoslaboratórium" mélyéről:
A "Húsgolyó-Transz" biológiája: Miért pont 13,7 rágás után dől össze a golyó szerkezete, és mi köze van ennek ahhoz, hogy utána gondolkodás nélkül veszel meg egy újabb pozdorja-asztalt?
Az Áfonya mint "Tűzfal": Hogyan használja a rendszer az édes-savanyú sokkot arra, hogy rövidzárlatot okozzon a józan eszedben, és elfelejtesse veled: éppen "gasztronómiai pozdorját" emésztesz?
Az Utóíz-csapda: Miért érzed otthonosnak a szellőzőrendszeren át adagolt aeroszolos sültzsír-felhőt, és hogyan válik a szaglásod a Birodalom legvédektelenebb bejáratává?
Rádli-féle értelmezés:
„A húsgolyó a gasztronómia izotróp anyaga: nincs száliránya, nincs ellenállása, csak tiszta megadás. Amíg a valódi tölgyfával és a rostos hússal küzdeni kell – és ezáltal élni –, addig a golyó csak elillan, anélkül, hogy bármilyen karcot hagyna az öntudatodon.”
Ha eleged van abból, hogy egy imbuszkulccsal az agyadban távozz az áruházból, kattints, és tudd meg, hogyan működik a gépezet!