Vannak napok, amikor a sors úgy dönt, hogy a legtisztább kézműves struktúrát is próbára teszi valami egészen profán, mechanikus valósággal. Történt ugyanis, hogy a mai napon jó és öreg Nissan márkájú kisteherautómmal, az én hűséges, sokat látott öszvéremmel Ajka felé vettem az irányt.
Ez az öszvér már vagy félmillió kilométer óta szolgál becsülettel, de ami sok, az sok, a kardánfelfüggesztő gumigyűrűjét az idő és a magyar utak kérlelhetetlen valósága végleg legyőzte. Szó, ami szó, mire Ajka határába értem, a kardán már úgy rázta a kasztnit, mint a modern techno zene a hétvégi, rongylábú fiatalokat a diszkóban. Minden egyes fordulaton éreztem, ahogy a vas küzd a vassal, a fülkében meg úgy ugrált a colstok, mintha önálló életre kelt volna. Itt már nem volt helye a halogatásnak, ennek a szerkezetnek azonnali, szakértő odafigyelésre volt szüksége.
Behajtottam hát a városba, irány az intenzív osztály, először is, alkatrészbeszerzés, sorsom – vagy a vakszerencse – Ajka legelőkelőbb autós boltja elé vezérelt.
Amikor lefékeztem a zötyögő öszvért, az első benyomás egészen szürreális volt. A bolt előtti hatalmas parkoló olyan kongó ürességgel fogadott, ami leginkább a vadnyugat még meg nem hódított, kietlen és szeles prérijére emlékeztetett. Csak egy kósza ördögszekér hiányzott, ami átgördül a betonon. „No – gondoltam –, vagy most nyitottak, vagy a lőrinci bankárok ide is kiterjesztették az ügyfél-elüldöző stratégiájukat.”
Ám amint lenyomtam a kilincset és beléptem az ajtón, a vadnyugati sivatag azonnal átadta a helyét a 21. századi technokrata high-technek.
A bolt belső tere olyan csilivili fényességben úszott, hogy a szemem hirtelen nem is tudta, hova fókuszáljon. A padlóról enni lehetett volna, a lenyűgöző tisztaság szinte feszültséget keltett a kinti porhoz szokott bakancsom alatt. A pultnál komoly, modern számítógépasztalok sorakoztak, mögöttük pedig a rendezett polcok olyan katonás, mértani pontossággal követték egymást, ami még egy porosz hadmérnöknek is dicsőségére vált volna. Semmi sallang, semmi felesleges dekoráció, csak a tiszta, pedáns rend.
Megálltam a pult előtt, és ekkor a patikatisztaságú idill egyetlen szempillantás alatt átváltott a legtisztább, hamisítatlan szürrealizmusba.
A pult mögött egy olyan jó kiállású, határozott fiatalember tornyosult, amilyet még ember fia, de még ember lánya sem látott ezen a sártekén. Látszott rajta, hogy minden áldott reggel mértani pontossággal borotválkozik, a haja egyetlen kósza szállal sem mert ellenszegülni a zselének, az öltözete és egész megjelenése pedig olyan kíméletlenül rendezett volt, mintha épp egy milánói divatlap címlapjáról lépett volna le az ajkai kisteherautó-alkatrészek közé. Ott állt, feszült, ugrásra kész méltósággal, és ezen a csendes szerdai napon vélhetően áhítattal várta heti legelső vásárlóját. Azaz engem.
És ekkor jött a feketeleves, a technokrata dizájn legújabb, elmebeteg csavara.
A pultos monitor – a modern, transzparens ügyfélélmény jegyében – büszkén a vásárló, vagyis az én irányomba volt fordítva. És mit ad, mit nem az Úristen, a képernyő teljes valójában nem egy alkatrész-katalógust mutatott, nem is egy robbantott ábrát a Nissan hajtásláncáról. Nem. A monitorról a fiatal Adonisz saját, nagy felbontású, digitálisan retusált arcképe vigyorgott rám, egyenesen a szemembe.
Megállt a levegő a boltban. Csak a kinti parkoló vadnyugati szele fütyült a kulcslyukon át.
Egy pillanatra komoly fejtörés következett. Zavartan pislogtam a monitoron feszítő digitális félisten és a pult mögött hús-vér valójában feszítő, borotvált Adonisz között. Az agyam – amely a funkcionális tisztasághoz és a szerkezeti logikához van szokva – azonnal vészfékezett.
„No, Róbert – futott át az agyamon a hátborzongató kérdés –, most akkor tulajdonképpen mi itt a portéka? Ebbe az ajkai luxusszentélybe azért jöttem, hogy megvásároljam a fiatalúr kétségkívül lenyűgöző, monitorról sugárzó báját és férfias esztétikumát... vagy van még remény arra, hogy a vágyaim valódi tárgya, az a szerencsétlen, meggyötört Nissan kardánfelfüggesztő gumigyűrű is előkerül valahonnan a pult alól, egy tisztességes, gyári feliratos nejlonzacskóba csomagolva?”
Ott álltam a fűrészporos múltammal a high-tech tükörteremben, és vártam, hogy a digitális Adonisz megszólaljon, vagy végleg elnyeljen az ajkai labirintus.
Éppen csak hogy lehuppantam a fénylő Adoniszunk elé a formatervezett székre, mikor a milánói divatlapból előlépett félistenből hirtelen kibújt a tősgyökeres bürokrata sárkány. Olyan rendkívül dörgedelmes, ellentmondást nem tűrő hangon szólított fel, hogy menjek vissza az ajtó melletti bádogdobozhoz sorszámért, mintha legalábbis a hazaárulás bűnében ért volna tetten.
Megtettem. Miért ne tettem volna? Ez a rituális gépnyomkodás számomra amúgyis a mindennapi élet szürreális része már, nem esik nehezemre behódolni a pixelek előtt. Igaz, a hirtelen mozdulattól, amivel a székről felpattantam, a derekam az összes felgyülemlett panaszáradatát a nyakamba zúdította. Az elmúlt 35 év minden egyes megemelt tölgyfa gerendája, a nehéz ácsmunka minden sajgása egyszerre üvöltött fel a csigolyáim között, de kérem, rend a lelke mindennek.
Visszabicegtem. Megnyomtam. Kijött a cetli.
Sorszámmal a kezemben, mint a legfényesebb bürokratikus bizonyítékkal, ismét leültem az ifjú elé. Bal kezemmel, ünnepélyesen nyújtottam felé a papírdarabot, jelezve: íme, Róbert vitéz átesett a tűzkeresztségen, a rendszer legitimálva lett.
Az Adonisz rásandított a cetlire. Kelletlenül elvette a jobb kezével, majd egyetlen hirtelen, rutinos mozdulattal golyóvá gyűrte, és egy olyan akrobatikus, hanyag mozdulattal hajította maga mellé a makulátlan padlóra, mintha csak ezt a jelenetet a színművészetin tanulta volna jelesre.
A sorszám funkciója beteljesedett, éreztem is rögtön a digitális hierarchia rám nehezedő, nehéz bakancsát, lám milyen csodálatos is az élet, iménti gerincbántalmam rögtön zsugorodni véltem.
Ott ültünk hát újra, a párbeszéd köztünk az érdemleges téma felé fordult:
- van önnek nálunk regisztrációja?
- nincsen
- szeretné, ha regisztrálnánk?
- köszönöm, most nem, sietek
- akkor nem kapja meg hírlevelünket, nem baj?
- ó most csak egy teherautó alkatrészért jöttem
- jól van, értem, milyen autóhoz keres alkatrészt?
- Nissan Cabstarhoz
- nincsen, kisteherekhez nem tartunk, ha lesz, akkor felhívjuk telefonon
- rendben
Eljöttem, azóta töprengek, vajon a fiatalember, hogyan, milyen módon fog felhívni, ha számomat regisztráció híján nem ismeri.
Róbert vitéz és a Lőrinci Labirintus – Tanmese a digitális sárkányról Mi történik, ha egy hagyományos értékeket tisztelő, kétkezi mesterember (a digital craftsman) kénytelen szembe szállni a modern banki bürokrácia legfélelmetesebb fegyverével, az öncélú „archiválással”? Ez a fanyar humorral és tűpontos iróniával megírt történet igazi modern kori kálvária, amely a sorszámhúzó gépek útvesztőjén, a rejtélyes „Piroskák” menürendszerén és a karácsonykor fű alatt bevezetett új weboldalak káoszán keresztül mutatja be a 21. századi „digitális színházat”. Róbert vitéz kalandja egyszerre szórakoztató korrajz és húsbavágó mementó mindannyiunknak, akik éreztük már magunkat teljesen elveszettnek egy lélektelen bádogdoboz előtt, és akik még mindig hiszünk abban, hogy a becsülettel megkeresett garasnak nem a múlt ködébe vesző archívumokban, hanem a zsebünkben van a helye.