Kedves Dóra!
Megkaptuk a soproni üzenetedet, az üres szoba üzenetét is, most csendben ülünk itthon, édesanyáddal. Elgondolkodtunk a helyzeteden, és arra jutottunk, hogy igazából megértünk téged.
Annak idején, huszonévesen mi is elköltöztünk otthonról – édesanyád Ecserről, én Taliándörögdről indultam el Veszprémbe, hogy önálló életet kezdhessünk. Meg kell mondjuk, korántsem volt fenékig tejfel. De ha akkor nem tesszük meg azt a lépést, bizony most nem lenne kinek erről hasznosat írni. A félelmeket, amiket az új környezet jelent, pontosan átéltük; ugyanúgy szorongással töltött el minket a bizonytalanság, mint most téged. Sokszor mi sem tudtuk, miből fizetjük a lakás részleteit vagy éppen a gázszámlát, mert éppen nem volt elegendő bevétel. De ugyanez a bizonytalanság lett a fűtőanyaga annak a kohónak is, amiben úgy-ahogy emberré edződtünk. Minden esetre támogatjuk bátor döntésedet, hogy az önálló élet felé törsz.
Az is egy bátor lépés, hogy mindezt magadban, kommunikáció nélkül teszed meg. Ahogy a kalózok kapitánya is, ha értékesebb hajó akadt a látómezőben, mint a kopott bárkájuk, felgyújtotta a saját hajóját, hogy a legénységben harci tüzet gyújtson. Számunkra éppen ez a lépés tűnik kockázatos vállalkozásnak, de a logikája kikezdhetetlen.
Ami pedig Dávid legutóbbi húzását illeti: üzenjük neki, hogy gusztustalan dolognak tartjuk a rákbeteg nagyapád és a járni alig tudó nagyanyád nyakába varrni a művészeti napok szállásának megoldását, és ha már egyszer ott jártatok Dörögdön, nem vette a fáradtságot, hogy minket is meglátogassatok.
Rádli Róbert