A drámaírók, az ókori görögök és a legszigorúbb esztéták évszázadok óta törik a fejüket azon, hogy pontosan mi is az a tragédia. Arisztotelész katartikus megtisztulásról, végzetes jellemházakról, hübriszről és a sors elől való elkerülhetetlen menekülésről beszél. Azt állítja, hogy a tragédia akkor teljesedik ki, amikor a hős a saját nagyságának súlya alatt, méltósággal zuhan a semmibe, magával ragadva a néző szívét is a félelem és a részvét hullámain.
De hagyjuk most az antik könyvtárakat, és nézzük meg a tragédiát a maga pőre, húsbavágó, fizikai valóságában. Mert a tragédia igazi esszenciáját nem egy trónteremben, hanem egy meredek hegyi szerpentinen kell keresni, egy elnyűtt bicikli nyergében.
Minden tragédia egy derűs, szinte naiv optimizmussal kezdődik. Ott állsz a hegy lábánál, süt a nap, a biciklid lánca finoman olajozott, a váz csillog. Úgy érzed, ma legyőzöd a Csomolungmát. Elindulsz. Tekersz egyet, tekersz kettőt, vidáman fütyörészel, a táj gyönyörű, a levegő friss.
Aztán a szerpentin emelkedni kezd. A fokozatok nehezednek, a combjaidban megszólal az első finom panasz, de te még mosolyogsz. Ez csupán a kihívás része! Jön az első kanyar, a második, a harmadik. A vidámság lassan átvált feszült izzadságba; a hátadra tapad a póló, a torkod kiszárad, a pedál pedig – amely az elején még olyan könnyen engedelmeskedett – mostantól húsbavágó ellenállást tanúsít.
És akkor eléred a hegytető előtti utolsó, gyilkos kaptatót. Ez a dráma tetőpontja. Ahol már rég nem a dicsőségért tekersz, hanem tiszta, primitív túlélési ösztönből – szépen is néznél ki, ha itt feladnád. Minden rostod feszül, a szíved a halántékodban kalapál, a szemed előtt fekete foltok táncolnak, és pontosan abban a másodpercben, amikor a tüdőd már feladná, de te még egyszer, utolsó emberfeletti erővel – a szó szoros és átvitt értelmében is – belelendülsz, hogy átlendítsed magad a holtponton... nyomod a pedált, majd beszarsz, és hirtelen megtörténik.
Megcsúszik a lábad.
Ez az a pillanat, amit az ókori drámákban úgy hívtak: a peripeteia, a fordulat. De itt nincsenek fenséges metaforák. A lábad lecsúszik a pedálról, az erő elszáll, a test pedig azonnal elveszíti a gravitációval folytatott élet-halál harcot.
Nemcsak arról van szó, hogy lefejeled a kormányt – ami önmagában egy brutális, fájdalmas, orrcsontrepesztő találkozás a rideg fémmel –, hanem arról, hogy a lendület kegyetlen logikája átveszi az irányítást. Karikázol egy hatalmasat a levegőben. Egyetlen tizedmásodperc alatt összegabalyodik ember, váz, kormány és pedál, és a fizika törvényei győztesen kiabálnak rád, miközben zuhansz a fűbe vagy éppen az aszfaltba.
A tragédia záróképe nem az esés pillanata, hanem az azt követő csend. Ott fekszel a szerpentin szélén, a bokrok alatt, a biciklid kereke még önfeledten pörög a levegőben, a lánc csörög. A fájdalom még szét sem áradt a testedben, de a tehetetlenség teljes. És ekkor megérkezik a tragédia igazi, fenséges és mélyen megalázó betetőzése: a távolból meghallod a rotorok jellegzetes, ritmikus csattogását.
A hegyimentők érkeznek.
Lefelé menet még egyszer végignézel az úton, amit nagy nehezen, izzadsággal küzdöttél végig, de most egy narancssárga hordágyon, hevederekkel lekötözve, helikopterrel visznek el a fejed fölött tornyosuló csúcstól.
Íme, a tragédia. Nem holmi elvont eszmei bukás, hanem az a pont, amikor a legmagasabbztosabb törekvésünk (hogy meghódítsuk a hegyet) egy utolsó, méltatlan rántással összeomlik, és a végén nem a dicsőség koszorúja jut nekünk, hanem a mentőhelikopter huzata, a sürgősségi osztály hideg fénye, és a dermesztő felismerés, hogy a mindenség – a maga szerpentinújaival együtt – épp most alázott minket porig, miközben mi csak egyetlen tiszta, becsületes kört akartunk tekerni a hegy tetejére.