Dráma
Egy vasárnap délutáni WC-dugulás sosem egyedi, elszigetelt háztartási baleset. A dráma nem a lefolyócsőben képződött fizikai akadályról szól – az legfeljebb egy kellemetlen tény.
Az a pillanat, amikor a lehúzókar teátrális lenyomása után a víz nemhogy megindulna a megváltó sötétség felé, hanem méltóságteljesen, lassan, feltartóztathatatlanul emelkedni kezd a csésze pereméig, ez is még csak a tények kategórájába tartozik.
Amikor viszont a tér összezsugorodik, a külvilág megszűnik létezni, és az ember egyetlen négyzetméteren szembesül a csészéből kifolyó kakájával a saját morális és egzisztenciális csődjével – az kérem a dráma.
Az elkerülhetetlen konfliktus megjelenik az emberi elmében, azaz drámázunk:
A Hubrisz (a túlzott önbizalom): Nem kellett volna a szárnyas betétet is lehúzni. A józan ész súgta, hogy az nem oda való, de az ember bízott a rendszerben, a technológiában, a víznyomás szent mítoszában.
A Katasztrófa előszele: A vízszint megáll egy milliméterrel a perem alatt. A szobában beáll a süket, fojtogató csend. Nem lehet visszacsinálni, nem lehet újraindítani, és a felelősséget sem lehet áthárítani a tőzsdére vagy a globális felmelegedésre. Itt egyetlen tizedmásodperc hosszú percekre nyúlik.
A Hős magánya: Állsz a szűk helyiségben, kezedben a sarki közértben vásárolt, hajlékony műanyag pumpával – ami ebben a szakrális pillanatban pontosan annyit ér, mint egy szatíra a gulyásleves mellett. Nincs közönség, nincs felmentés. Egyedül vagy a saját döntéseid következményével.
A Döntés: Vagy megragadod a pumpát, vállalva a közvetlen fizikai és szellemi megsemmisülés kockázatát, vagy feladod a tartásodat, és megalázottan tárcsázod a vasárnapi kiszállási plusz díjat felszámító szakit.
A dráma az a három másodperc, amíg a vízszint tetején lebegő papírfecnit bámulva megérted: a saját sorsod lefolyóját mindig te magad tömöd el, és a lehúzót hiába nyomod újra meg újra – a megváltásért pedig mindig személyes áldozatot kell hoznod.