Aki az M7-es vonzáskörzetében, egy sötét, cudarul agyagos erdő szélén jár éjjel, és azt hiszi, hogy a világ egy logikus, kiszámítható hely, az még sosem próbált meg harminc centinél mélyebbre ásni a Somogy megyei kötött talajban.
– Vic… figyelj már. Vic, ez… ez gyilkosság volt. A csávó ott hörgött a hátsó ülésen. Néztem a szemébe. Baszd meg, kiejtette a kávéscsészéjét a kezéből, az egész kárpit csupa vér lett. Nem bírom a foltokat kiszedni onnan, de nem is ez a lényeg… hanem hogy ez halott. Egy ember. Mi meg itt ásunk. Mint valami rossz filmben.
Leo a húszas évei elején járt, drága sportcipője már tocsogott a sárban, és úgy markolta a lapát nyelét, mintha az élete függne tőle – ami, a körülményeket tekintve, nem is voltstatisztikailag alaptalan feltevés.
Vic – ötvenes, kopaszodó, kissé köpcös, elegáns kasmíröltönyében már ott égett a sár és a verejték nyoma – megállt a lapáton, megtörölte a homlokát a kesztyűs kezével, és felsóhajtott, mintha egy makacs csöpögő csapról lenne szó.
– Leo. Kérlek. Könyörgöm, ne kezdd megint ezt a nyöszörgő lelki szarságot. „Ó, jaj, az élet drága, meg a szemébe néztem.” Hányszor kell még elmagyaráznom neked a fizika és a gazdaságtan alapvető összefüggéseit? Egy hulla addig hulla, amíg látják, láthatják. Ha nem látják, akkor az nem hulla, akkor komposzt, érted, Leo. Az csupán egy rosszul megválasztott térbeli elhelyezkedés.
– Rosszul megválasztott… ? – vonyított a kölyök, a szeme tágra nyílt a félelemtől és a bűntudattól. – Vic, baszd meg, golyót eresztettem a nyakába! Az nem térbeli elhelyezkedés, az egy 9 milliméteres ólomdarab a gerincoszlopában!
Vic a levegőbe intett a lapáttal, mint egy professzor az előadóteremben.
– Technikai részletek. Lényegtelen apróságok. Nézd meg ezt a gödröt! Milyen mély most?
– Nem tudom… másfél méter? – motyogta Leo könnyes szemmel.
– Másfél méter? Édes faszom, Leo, ebben a talajban? Ez agyagos, tömör, nehéz föld! Ha még egy métert lemész, és rácsapod ezt a kétszáz kilós kőtömböt, amit ott készítettem elő a furgon hátuljában… nos, akkor barátom, mi nem bűnt követünk el. Mi minőségi munkát végzünk.
– Minőségi… ? Egy embert temetünk el éjjel egy erdőben! Mi ebben a minőség, Vic?!
– Az, hogy szakma van benne! Érted? Ez a különbség egy kontár mészáros és egy tisztességes iparos között. Ha egy gátfutó rosszul veszi az akadályt, mert elrontotta a ritmust, az nem azt jelenti, hogy nem futott – csak azt, hogy szarul csinálta, legfeljebb orra esik a szerencsétlen. De ha mi ezt a gödröt megássuk két méter mélyre, beletesszük egy nylonzsákba, sót szórunk rá, hogy a kutyák ne kapják faragásra a szimatot, elegyengetjük a földet, és ültetünk rá egy kurva akácfát… akkor mi történt? Na, mondd! Akkor mi történt?
– Nem tudom… – nyelt egy nagyot a kölyök.
– Az történt, hogy megszűnt a probléma, helyreállítottuk a kibaszott hullával elbaszott téridőt. És ami megszűnt, az logikai alapon nem létezik. Ha valami nem létezik, akkor nincs bűn sem. A bűn, Leo, egy bürokratikus kategória. A bűn akkor születik meg, amikor a rendőr kinyitja a jegyzettömbjét, és felírja, hogy „Eltűnt egy darab pesti értelmiségi”. De ha a rendőr nem tudja kinyitja a jegyzettömbjét, mert nincs mit felírni, akkor a cselekedetünk nem bűn. Az csupán… egy csendes, hatékony logisztikai folyamat. Mint amikor kifizeted a villanyszámlát. Ezt a dögöt meg nem fogja keresni senki, arra mérget vehetsz, nincs eltűnt személy, nincsen hulla, akkor mi a kisfaszomat agonizálsz?
– De a folt, Vic! A kurva vérfolt ott van a hátsó ülésen a kávéfolt mellett! És mit kezdjek a lelkiismeretemmel?
– A lelkiismeret, öregem, egy olyan luxus, amit csak a középosztály engedhet meg magának, mielőtt csődbe megy. Neked nincs időd lelkiismeretre, mert ha most nem lapátolsz tempósan, akkor mindketten a börtönben rohadunk meg, és na az a csúcsbűn: a rossz időzítés. A hanyagság. Azt én nem tűröm. A hanyagságot utálom a legjobban a világon. Egy rosszul kiásott gödör az, ami miatt az ember pokolra jut, nem a golyó. A golyó az csak egy eszköz. A gödör viszont a mestermunka.
Leo bámulta a lapátot a kezében. A levegő hűvös volt, az erdő sötét.
– Egy akácfát mondtál?
– Igen. Akácot. Az gyorsan nő, és szétbassza a gyökereivel az alatta lévő struktúrát, ha valaki mégis ásni próbálna ötven év múlva. De senki sem fog. Mert mi profik vagyunk, Leo. Most megfogod azt a lapátot, lehajtod a fejed, és segítesz megcsinálni a leckét. Mert a mesterek nem panaszkodnak a föld szagára. A mesterek befejezik a munkát.
Leo elhallgatott. Egy pillanatig meredten nézte a sötét lyukat, aztán mély levegőt vett, beleköpött a tenyerébe, és határozott mozdulattal beleállította a lapáttal az agyagba.
– Na. Látod? Mindjárt ember faragok belőled. Most pedig dobjad ki azt a földet, mert jön a hajnal, és a hajnal a lusta emberek ellensége.
Néhány órával korábban, egy V. kerületi, túlárazott, fűtött teraszú olasz bisztró sarkában egészen másfajta feszültség uralkodott. A levegőben friss eszpresszó és drága havanna szivar füstje keveredett.
Zeusz (38 évesen kigyúrt, szoláriumbarna fejű, akinek márkás ingét szinte szétfeszítette a düh) remegő kézzel forgatott egy grappás poharat. Vic a megszokott, megfáradt eleganciájú kasmíröltönyében ült szemben vele, rezzenéstelen arcú profiként, aki már túl sok drámát látott ahhoz, hogy bármi is meglepje.
– Vic… te ismersz engem. Hány éve csináljuk ezt? – suttogta rekedtes hangon Zeusz, miközben a poharát bámulja. – Megadtam neki mindent. Irodát a Váci úton, prémium kategóriás céges autót, korlátlan szabadságot. És legfőképpen: bizalmat, Vic. Én bíztam abban a takonyban. Úgy bíztam benne, mint a nagyfaterban. Mondtam már ezerszer, istenem, minket mélyen összeköt a tisztelet, a becsület. Ha valaki ezt eljátsza, akkor viszont nincsen visszaút.
Vic nyugodtan kortyolt egyet a kávéjából.
– Rob alapvetően a csendes srác, Zeusz. Kicsit talán túlságosan is számológépfejű, de a kettős könyvelése patyolattiszta. Mi a baj? Talán eltűnt egy tétel az áfa-visszaigénylésnél?
Zeusz felkapta a fejét, a szeme szinte szikrázott a virális dührohamtól.
– Áfa?! Bárcsak áfa lenne, a kurva életbe! Hát ez az, hogy nem számokról beszélünk, Vic! Mirindáról beszélünk. A feleségemről. A huszonnégy éves, drága kis Mirindámról, akit a saját kezemen hordtam, akit én vakar-tam ki a csótányok közül! És mi történik? Hát az, hogy letöltöm a felhőbe szinkronizált fotóit a kisselejtezett iPadjéről, mert a szerencsétlen elfelejtette kikapcsolni a fiókot, és mit látok? Azt látom, hogy Rob, az a kétfilléres, szemüveges könyvelőbérenc, ott feszít a mi hálószobánkban, az olasz dizájnerágyunkon, és a feleségem, basszad meg!
Vic összehúzta a szemét, lassan letette a csészét.
– Aha. Értem. De Zeusz, nem kicsit drasztikus egy belső audit helyett ilyesmivel terhelni a kivitelezési részleget? Tudod, nem biztos jó ötlet családi dolgokat üzletileg intézni.
Zeusz megrázta a fejét, és a homlokát dörzsölte.
– Nem tudok aludni, Vic. Három hete egyetlen éjszakája sem hunytam le a szemem. Ott fekszem mellette az ágyban, nézem, ahogy alszik, és az jár a fejemben, hogy ez a kis takony ott maszturbált a lakásomban, miközben én a munkámat végeztem. Nem tudok, nem lehet így élni. A vérnyomásom az egekben, a gyomrom savasodik. Robnak vége kell legyen, különben megőrülök.
Vic elgondolkodva dőlt hátra az ülésen.
– Tudod, Zeusz, a hirtelen felindulásból elkövetett likvidálás ritkán hoz gazdasági optimumot. Rob a cég elszámolásának a gerince. Ha holnap eltűnik, ki fogja rendesen lezárni a harmadik negyedéves mérleget? Te? Vagy a jogászok, akik csak a pecsétet tudják rányomni a számlákra? Egy jó könyvelő ritkább, mint a fehér holló. Nem érdemes csak úgy kidobni az ablakon a szaktudást egy rosszul ütemezett házassági féltékenység miatt. Beszélgessünk el vele!
Zeusz hidegen, kérlelhetetlenül nézett Vic szemébe.
– Nem érdekel a mérleg, Vic, az üzletet leszarom, amíg ez a takony el nem tűnik végleg. Mirinda a lényeg, pont!
Vic egy pillanatig csendben mérte a főnököt, majd halkan, szinte üzleti hangnemben kérdezett:
– Értve vagy. Rendben. Tegyük fel, hogy eltüntetjük a látótérből. Mi legyen a procedúra? Klasszikus hamvasztás a kőbányai kemencében? Megvan még az a kapcsolatunk a krematóriumnál.
Zeusz legyintett egy elutasító mozdulattal.
– A hamvasztás? Eszed ágában ne legyen, Vic! Nem fogok még egyszer prémiumot fizetni a hamvasztásért.
– Vízbe? Vagy betonba a Margitszigeti híd új pilléréhez?
Zeusz lehalkította a hangját, miközben közelebb hajolt az asztalhoz:
– Komposztálni kell, Vic. Most ez a menő. Környezetbarát, fenntartható. Kiviszitek az erdőbe, leássátok, rátesztek egy adag mélymulcsot meg egy kurva akácfát, aztán jónapot.
Ugyanebben az órában, egy sötét, cudarul modern budai villa hálószobájában éjjel kettő óra volt.
A hálószoba félhomályos volt. A húszmillió forintos olasz dizájnerágy matracán még ott ült a szex utóíze és a nehéz, drága illatszerek fülledt keveréke. Mirinda (24) a hátán feküdt, a plafont bámulta, és a körmével idegesen piszkálta a selyemlepedő szélét. Vic félig felkönyökölt mellette a párnán; a homályban is élesen csillogott a szeme, és az egyik ujjával lassan köröket rajzolt a lány csupasz vállán.
– Rettegek, Vic – suttogta a lány a szokásosnál is halkabban, miközben a hangjában ott remegett a feszültség. – Esküszöm, kezdek beleőrkülni.
– Mégis mitől? – kérdezte Vic nyugodtan, mély hangon. – A szomszédok süketek, Zeusz meg éppen a Váci úti raktárak készletét ellenőrzi harmadik napja.
– Zeusz miatt. Teljesen megkattant az utóbbi időben. Olyan szinten ingerült, hogy múltkor az étteremben, amikor a pincér rosszul hozta ki a kávét, szinte darabokra tépte a számlát. Otthon meg… átkutatja a táskámat, amíg zuhanyozom. Érzem rajta, hogy gyanakszik. Ha megtudja, hogy veled…
Vic egy pillanatra elhallgatott, az ujjai megálltak a vállán.
– Velem?
Mirinda felkapta a fejét, és ránézett a sötétben.
– Hogyhogy? Hogyan tudsz ilyen átkozottul higgadt maradni?
Vic elmosolyodott, bár a mosolya nem látszott a félhomályban.
– Nem kell aggódnod, előbb-utóbb minden rendeződik a téridőben.
Mirinda felsóhajtott, a fejét a párnába fúrta.
– Mert… Mert Zeusz olyan, mint egy túlméretezett, dühös buldózer, aki azt hiszi, hogy minden pénzen megvehető, te meg… hát, te legalább Vic vagy. Ugye találkozunk?
Vic lehajolt, egy lassú, hűvös csókot nyomott a homlokára, miközben a hangja teljesen rezzenéstelen maradt:
– Hát persze, édesem.
Hajnali három óra volt.
Vic a fésülködőasztalnál ült a budai villa csendjében. A MacBook képernyőjének hideg kék fénye világította meg a megfáradt, de tökéletes vonású arcát. Az asztalon ott futott a saját maga által, saját kezűleg telepített otthoni kamerarendszer kezelőfelülete.
Vic precíz, ujjnyi pontosságú mozdulatokkal nyitotta meg a szerkesztőprogramot. A mesterséges intelligencia alapú arccsere-modul segítségével a saját tegnap éjszakai, hálószobai jelenetének kockáiból módszeresen, milliméterről milliméterre kivágta a saját arcát, és a helyére szerkesztette Robét – a szemüveges könyvelőjét –, megpecsételve a sorsát.
Vic végignézte a végső felvételt: a monitoron Rob meztelenül mosolygott Mirindára a selyemlepedőn, miközben a program rögzítette a tökéletes, élethű illúziót. Tudta, hogy Zeusz holnap reggel ezt a fájlt fogja elsőként kinyitni, amikor átnézi a biztonsági mentéseket.
Vic hátradőlt a bőrforgószékben, egy utolsó, fojtott pillantást vetett a képernyőre, majd halkan, a saját gondolatainak morzsolta oda:
– Rob, nálad szebbet, jobbat nem kívánhattam volna. A komposztálás pedig remekül működik. Akácfa helyett meg ott a gyümölcsös.
Rádli Róbert