A Kövesfalvára vezető bekötőút aszfaltját már kikezdte az idő, de Ernőt ez cseppet sem zavarta. Az 58. születésnapján, pontosan délben, a megszokott ritmus szerint húzta le a redőnyöket. A szűrt, szürkés fény pontosan jelölte ki a tárgyak helyét a szobában. Odakint a kertben a Moszkvicsok sora fémtestként őrizte a múltat, és Ernő tudta: a vas megbízhatóbb, mint az élő struktúrák.
A történet azonban nem ott kezdődött, ahol a rozsda megfogta a sárvédőket, hanem sokkal régebben, a győri főiskola rajzasztala felett. Ahol a Pannónia motorblokk áttervezése nem csupán vizsgamunka volt, hanem a gázáramlási fizika tökéletesre csiszolt diadala. Hét plusz lóerő, füstmentes járás, tiszta matematika. Akkor még választhatott volna: a Rába gyára vagy az oktatói szék. De apja halála a buszkormány mögött átírta a képletet. Hazajött Kövesfalvára édesanyjához, mert a tisztelet minimuma ezt diktálta.
A pénzügyi egyenletet hamar megoldották. Az 1992-es kárpótlási jegyekből precíz taktikával kis aranybányát építettek: a nagybirtokok közé ékelődő apró zárványokat vették meg, amiket a tehetős gazdák húszszoros áron vásároltak vissza tőlük. Nem szerencse volt ez, hanem tiszta mérnöki lelemény. Ebből a tőkéből indult a gépek gyűjtése. Az Unimog, amelynek a hátramenete ugyan beszorult, de az előremenet stabil maradt; a Moszkvicsok, és az Izs kisteherautók, amelyek napról napra csak növelték a piaci értéküket. Csak egyetlen dolog hiányzott a rendszerből: az a hidraulikus kuplung munkahenger, amit még 1995-ben adott el Gergőnek egy donorról.
Az élet többi része viszont kíméletlen logikával morzsolódott le. A lótartás – Kincsestől a vad nóniuszokig, melyeket amerikai mintára náddal próbált etetni – mind a természet kiszámíthatatlan kaotikusságát bizonyította. Az élőlények elpusztulnak, a karbantartásuk kudarcba fullad. Maradtak a gépek, meg az anyjával közös, zárt élet.
A boltba vezető út évtizedek óta változatlanul ismétlődött. A sárga kosárba mindig ugyanaz került: nyolc-tíz zsemle, natúr joghurt, baromfipárizsi és paprika. Amikor 2025 elején anyja meggyengült, és az ágyban maradt, a napi rutin nem változott. Letette mellé az ételt, hiszen eszik ő, csak keveset – gondolta Ernő, miközben a külvilág csendesen elfeledkezett róluk.
Aztán március 11-én a rendőrség és a mentők rátörték az ajtaját. A brutális valóság képen törölte a belső logikát: azt állították, hogy az édesanyja már hetek óta halott. De Ernő nem vett be holmi aljas rágalmakat. Tudta jól, hogy a temetkezési vállalkozók rabolták el a testet, talán passzióból, talán új munkára éhesen. Gyalog ment be Tapolcára, hogy számon kérje az igazát, mire a rendszer – mint mindig, ha egy zseni nem illik a sablonba – kényszergyógykezeléssel zárta le a vitát.
Most pedig, egy hónappal a büntetőeljárásról szóló értesítés után, itt ült a szobában. A redőnyök mögött besüvöltött a nyári szellő.
Kint a faluban, a bolt előtt megint összefutott Gergővel. Szóba hozta a régi Moszkvics-munkahengert, meg a kertben csendesen nemesedő kocsik felbecsülhetetlen értékét, de a helyiek csak bámultak rá a szokásos, korlátozott szellemi sávszélességükkel. Gergő hárított, mint mindig.
Ernő hazajött, leült az asztalhoz. Az 58. születésnapi tortájára saját kezűleg karcolta fel az évszámot. A rendszer talán berepedezett a külvilág zaja miatt, de a fejében minden tiszta volt. Holnap majd be kell menni a bíróságra, kitálalni a tényeket, pontról pontra, mint egy diplomamunkában. De addig is: a zsemle a kosárban, a Moszkvicsok a kertben, a belső egyenlet pedig hibátlan.
Rádli Róbert