A budapesti flaszteren kezdődött, azon a fülledt, zivatar előtti augusztusi délutánon, amikor a villamos kerekei úgy csikorogtak a síneken, mintha egy hangolás előtt álló, részeg szimfonikus zenekar próbálna a föld alatt. Éva a neonfényben úszó aluljáró lépcsőjén állt, a haja még a kora délutáni zápor illatát őrizte, Ádám pedig, kezében egy olvadó jégkrémmel, úgy nézett rá, mintha a lány mögött nem a cetlikkel teleplakátolt betonfal, hanem maga a teremtés első napjának hajnala nyílna meg. Egymásba habarodtak, de nem azon a csendes, skandináv módon, hanem mindent elsöprő, tajtékzó, barokk lendülettel; a pesti éjszakák sűrű füstje, a romkocsmák mélyén csillogó neonkoktélok, az eldobott söröskupakok ritmusa mind az ő belső szimfóniájuk ütemére vert, és elhitték, hogy a világot az ő szerelmük statikája tartja össze, nem pedig a rozsdás vasszerkezetek.
Éppen negyedik hónapja volt, hogy először találkoztak, mikor elhatározták, hogy közösen elutaznak nyaralni Ibizára.
A sziget úgy fogadta őket, mint a magazinok hasábjain: a tenger azúrja gyönyörű volt, a horizonton türkizkék szalagként feszült az égbolt, a pálmafák pedig a mediterrán szellőben úgy hajlongtak, mint a boldogság biodíszletei. A resortok, a luxusszállodák egymás hegyén-hátán nőttek ki a homokból – csupa minimalista, vakítóan fehér kocka, üvegteraszokkal, feszített víztükrű medencékkel, az építészeti tökéletesség geometriai mintaszerűségével, ahol minden szeglet azt hirdette, hogy itt az örök paradicsom.
A harmadik nap reggelén azonban az idilli nyaralást egy előző este felszolgált romlott tojás váratlanul fenekestül felforgatta. Éva arca sápadtan simult a hófehér párnára; a gyomrában lüktető, hideg görcs nem engedett. Ádám elindult a patikába. És ekkor a spanyol idő valami vérszívó, ragadós mocsárrá változott. A gyógyszertárban a szieszta és a bürokrácia lassú, fullasztó tangót járt: a patikus monoton hangon magyarázta a receptek és az importált ampullák spanyol rendjét, a percek órákká nyúltak, a kinti hőség rátelepedett a képernyőkre, és Ádám ott ült a neonfényben, miközben a múló órák lassan felszívták türelmét. A délután már a horizont felé hajlott, mire a kezébe kapta a dobozt.
Rohanás vissza. A szoba üres. A fürdőszobában csak egy nedves törölköző.
Éva közben a parton volt. A görcs elmúlt, a tenger hívta, a lágy, meleg habok, amelyek úgy nyaldosták a bokáját, mint a folyékony akvamarin. Csakhogy amikor megfordult, hogy visszainduljon, a partot szegélyező világ hirtelen arcot cserélt. A vakító fehér kockák, a krómkorlátok, a pálmasorok – mind egyformák voltak. Elindult az egyik sétányon, de a recepció üvegfala mögött idegen arcok ültek. Átment a másikhoz, de a medence partján ugyanazok a névtelen, napolajos testek feküdtek. A tökéletes egyformaságban elvesztek a koordináták, nem volt egyetlen görbe vonal, egyetlen kopott tégla, ami útba igazíthatta volna.
Ádám gyomra mélyén hirtelen egy időzített bomba ketyegését hallotta egyre erősebben, egyre gyorsabban. Eszét vesztve rohant. A tűző napon a fehér betonfalak között, a szíve a torkában vert, a pólója a hátára tapadt, minden sarkon befordult, minden üvegajtón benézett, a neve a száraz ajkaira fagyott: Éva, Éva – de a hangot elnyelte a tenger moraja és a Beach Clubokból dübörgő, lélektelen house zene.
Éva a parton kapkodta a levegőt, a lábai megsüllyedtek a forró homokban, a tömeg lassan hömpölygött körülötte, a pánik mint a fizikai nehézkedés húzta le a földre.
És ekkor, a part legszélén, ahol a szárazföld véget ér, a nap utolsó, haldokló sugara kettévágta az eget. A horizonton a tenger hullámzó arannyá vált, a lemenő nap nehéz, vérvörös és lila fénnyel árasztotta el a víztükröt. A legmélyebb, legszebb pillanata volt ez. Két sziluett megállt a lángoló háttér előtt.
Meglátták egymást.
A világ hirtelen elnémult. A dübörgő zene, a szállodák rideg geometriája, a spanyol délután minden pora és fáradtsága egyetlen másodperc alatt hullott le róluk. Elindultak egymás felé, majd egyre gyorsabban rohantak, szárnyaltak. Karjaik kinyíltak, a lélegzetük elmélyült.
A végzet ekkor egy váratlan fordulattal csapott le.
Ádám a futás közben felvett sebesség következtében későn észlelte a homokban otthagyott, sárga színű, kacsa formájú PVC úszógumit. A jobb lábfeje elakadt a plasztikperemben, a testegyensúlya felborult, és arccal előre, nagy erővel a talajra zuhant. A becsapódás zónájában a homokfelszínből függőlegesen kiálló, éles kagylóhéj a jobb orrcimpát és a porcszerkezetet végzetesen szétroncsolta.
A kórházi rehabilitáció során végrehajtott többlépcsős plasztikai műtétek nem hozták meg a várt esztétikai eredményt. A hegszövetek burjánzása és a porchiány miatt Ádám arcberendezése aszimmetrikussá vált, a kinézete véglegesen eltorzult. És a fizikai deformáció közvetlen következményeként a párkapcsolati dinamika is visszafordíthatatlanul megváltozott: Éva érzelmi kötődése füstté vált, a férfi látványa a lánynál visszatérő jelleggel rosszullétet és hányingert váltott ki, így az ígéretesnek induló ibizai mese végleg megpecsételődött.
Egy fülledt, sötét sikátorban ért véget minden, távol a turisták vakító fehér kockáitól, a sziget árnyékos oldalán, ahol a tenger szaga már keveredett az elmúlás hűvösével. Éva ott állt a falhoz szorítva, a szemeben hűvös idegenséggel, és közölte a férfival, hogy vége, végleg elhagyja.
Ádám nem kiabált. A bal keze rázkódott, de a jobb ujjai határozottan záródtak rá a zsebében megbújó, hűvös acélnyelű, éles kés markolatára. A penge egyetlen villanással szántotta fel a sötétet, pontosan ott, ahol a szív dobogott, és a napfényes ibizai homok azon a sötét éjszakán végleg elnyelte a vért, a szerelmet.