Katona százados nem haragudott a világra, csak éppen a szemhéja nehezedett el minden egyes alkalommal, amikor az élet próbált valami rendet imitálni körülötte. A veszprémi kapitányság harmadik emeleti irodájában a neoncső nem egyszerűen világított, hanem zümmögött, mint egy fáradt darázs a befőttesüveg alján, s a sárga fényben úgy lebegett a füst a Kék Multi meg a Symphonia elegyéből, mintha a bakonyi köd költözött volna be az iratrendező szekrények közé, hogy megpihenjen. Katona százados pedig csak ült ott, ujjai sárgák voltak a dohánytól, akár a legolcsóbb oltári gyertya, s ahogy a hamutartó szélén koppantott, arra gondolt, hogy az emberi élet lényegében nem egyéb, mint egy roppant nagy, kihűlt feketekávé, aminek az alján ott ülepedik a zacc, s ha az ember elég sokáig nézi azt a zaccot, előbb-utóbb meglátja benne a kilencvenes évek balatoni maffiaháborúit meg a sárban felejtett holttesteket, amiket anno a balatonfüredi móló mögött halásztak ki a nádból, miközben a sirályok olyan pofátlanul rikácsoltak, mintha nekik járna a napidíj.
Aztán nyílt az ajtó, s a dohos, öreg papírszagú homályba bevágtatott Kovács Liliom, de nem ám csak úgy egyszerűen belépett, hanem hozta magával az egész huszonegyedik századot, mintha egy habos, édes tejeskávét öntöttek volna rá a kopott linóleumra. A magas sarkú cipője úgy koppant, mintha valaki apró csontokkal dobálózna a folyosón, s a hóna alatt az a háromezer forintos kínai táska úgy feszült, mintha legalábbis a párizsi érsek küldte volna ajándékba. Liliom parfümje azonnal összecsapott Katona százados nyers füstjével, s ebben a fenséges, mégis kétségbeejtő szagorgiában egyszerre jelen volt a jógastúdiók összes steril békéje meg a tinédzserkori hülyeség teljes, ártatlan pompája. Mert ez a lány, szentem, úgy írt alá egy üres papírt a barátnőjének, mintha csak egy emlékkönyvbe firkantott volna valami kedveset a suli végén, s most itt ült, a manikűrözött körmeit nézegette, miközben a Btk. meg a hitelkeret szavak úgy lebegtek felette, mint két óriási, fémből készült lepke, amiről sejtelme sem volt, hogy mikor vágják fejbe.
Katona százados lassan megpörgette a vékonyka iratcsomót. A gyomra savanyút rándult. Gyilkossági kopóként gazdasági csalással meg közokirat-hamisítással bajlódni olyan volt, mintha az ember egy finom, éles mészárosbárddal próbálna petrezselymet aprítani a vasárnapi húsleveshez. Mégis, ahogy a lányra nézett – erre a csillogó, idegen lényre –, megértette, hogy az ő dolga itt nem a bíráskodás. Az ő dolga csupán annyi, hogy ebben a burjánzó, bolond világban, ahol az emberek könnyedén szórják a szót meg az aláírást, csendben, makacsul egymásra rakja a téglákat, s ha a fal el is ferdül egy kicsit, a végén mégiscsak meglegyen a maga józan, pőre egyensúlya.
– Hej, Liliom, Liliom, mit tettél, hát a törvény ellen vétkeztél? – dünnyögte Katona százados, de csak úgy maga elé, ahogy az öregemberek beszélnek a kutyájukhoz, miközben lassan, szinte szertartásosan kihúzta az íróasztal fiókját, amelyben a konyak helyett – mert azt a fenevad járőrök már tegnap este felhajtották a váltásban – csak egy megsárgult szélű, elárvult jegyzőkönyv-nyomtatvány lapult. – Nos, Kovács kisasszony – mondta aztán, s a hangja olyan karcosan recsegett, mint a salak, mikor a téli szél végigkotorja a veszprémi várfal tövét –, maga aláírt egy üres papírt, márpedig a törvény nem ismeri a jóságot, sem a szentimentális tiszteletet, a törvény kizárólag a fekete tintát látja a papíron, s ez bizony közokirat-hamisítás bűnsegédlete, úgyhogy ha a bíró úrnak olyan napja lesz, maga a jógastúdiót cserélheti is el egy sokkal szűkebb, szürkébb szobára, ahol nincsenek se filterek, se selyempárnák.
Liliom arca ekkor úgy simult el s fehéredett ki, mint a frissen meszelt kerítés, a szemeiben megjelent az a gyanútlan, rémült őzike-tekintet, s a háromezer forintos kínai táskát úgy szorította a markában, mintha az lett volna az egyetlen deszkaszál a tengeren, s a műbőr a meleg, izzadt tenyér alatt egyszerre csak megeresztett, s a felső rétege ott ragadt az ujjai között, mint valami vedlő kígyóbőr.
– De én… én nem akartam semmi rosszat, a Lili a barátnőm, azt mondta, ez csak egy sima polanszkis ügy, puszta formalitás – dadogta, s a hangjából teljesen kiveszett az a csillogó, digitális magabiztosság, amit az utcáról hozott be.
Katona százados meg látta ezt a rést, s gyilkossági kopóként pontosan tudta, mikor kell rácsapni a gyanúsítottra, de a cserzett bőr alatt most mégis megmozdult valami furcsa, elfelejtett bizsergés. Mert ez a lány, szentem, a maga túlzottan édes, pimasz parfümjével meg a szétfolyó műbőrtáskájával valami olyasmit hozott be ebbe a dohos, aktaszagú térbe, mint amikor a fagypont alatti januári napon valaki hirtelen kinyitja az ablakot, s beárad a tavaszi rügyfakadás illata. Ott ült ez a vágott virág, bőrén még ott derengett a hajnali harmat illúziója, s olyan hamvas és törékeny volt a sors nyers, roncsoló gépezetében, mint egy ártatlan cseresznyevirág, amit a bakonyi szél véletlenül besöpört a mészárszékre.
– Hogy lehet a csend hamuszürke meg nehéz, mikor a csend, az csend, oszt kész, no de mindegy, leírom, mert a tanár úr is így mondta anno a gimiben – motyogom magamban halkan, mert a csend valóban ott lebegett az irodában, szürkén meg nehézkesen, mint egy jókora adag kihűlt gulyásleves tetején a faggyú. Ezt a nehéz csendet csak az asztali lámpa halk, türelmes zümmögése karcolta, miközben a Kék Multi füstje lassan, kacskaringós spirálokban tekergőzött fel a mennyezet felé, s a százados ujjai között megállt a mozdulat. Nem hamuzott, csak nézte ezt a lányt, s az a harminc év, amit a gyilkosságiaknál lehúzott, hirtelen olyan lett, mint valami nehéz, rozsdás páncél, amit az ember hiába cipel, ha a váron már rég átmásztak a macskák.
Liliom arcán a pánik lassan valami egészen mássá finomodott: a könnycseppek nem mosták el a sminket, inkább csak megcsillantak a szeme sarkában, s a tekintete – ami eddig olyan volt, mint a riadt verébé – egyszerre csak kitisztult, éles lett s fókuszált, mint a szirti sasé, amikor meglátja a nyulat a Bakony oldalában. Katona százados meg érezte, hogy a torkán akad az a salakos, fásult hang. A lány bőrének meg az olcsó, málló műbőrtáskának a szaga hirtelen már nem bántotta a nozit. Ellenkezőleg! Valami régen eltemetett, tavaszi dolgot hozott elő, mint mikor az ember a sörfőzde mögött meglátja az első sárga pitypangot a beton repedésében. Nem a vádindítvány pontjait nézte már a megsárgult aktában, hanem a lány kulcscsontjának finom, fehéres ívét, ahogy a szaporább légzéstől meg-megemelkedett, s közben a fejében a józan ész utolsó kis piros lámpája még fellobbant ugyan – megőrültél, te Zoltán? –, de aztán elenyészett az egész a belső zsongásban, s a keze, ami harminc évig oly üzembiztosan forgatta a törvénykönyvet, most szinte észrevétlen megremegett.
Liliom eközben mélyet lélegzett. Az a szürke intézmény meg a börtönrácsok képe úgy hatott rá, mint egy vödör hideg víz a kútból: kimosta a fejéből a rózsaszín ködöt, s a szeme, ami eddig csak a telefonok csillogó képernyőjét pásztázta, hirtelen éles fegyverré vált. Észrevette a százados ujjának apró rezdülését, észrevette, hogy ez az öregedő kopó túl sokáig nézi a szája szélét, s hogy a rideg, mészáros-álarc mögött egy hirtelen megrémült, sebezhető ember ül.
– Százados úr… – mondta Liliom, s a hangja már nem dadogott, nem volt benne semmi sallang, csak valami halk, de határozott, szép csengés –, ön azt mondta, a törvény a tintát ismeri a papíron. De a tinta mögött ott van a szándék is, nem igaz?
Rádőlt a kopott, dohányfüstös íróasztalra, a könyökét a megfakult linóleumra támasztotta, mit sem törődve azzal, hogy az a fenséges, édes parfümfelhő most telibe szállta a százados arcát. Katona nyelt egyet, s a józan ész utolsó bástyái úgy omlottak össze benne, mint a száraz vályogfal a nyári záporban. Ahelyett, hogy leugatta volna a gyanúsítottat, ahogy a szolgálati szabályzat előírja, csak ült, mint a megbűvölt kisgyerek a bábszínházban, s itta a szavait.
– Ha én bűnsegéd lennék – folytatta Liliom, s a szemeiben a naiv őzike helyét átvette a hideg, kristálytiszta logika –, akkor tudnom kellett volna a csalásról. De a papíron, amit aláírtam, nem voltak összegek! Ha a barátnőm, Lili, utólag írt rá számokat, az nem bűnsegédlet, hanem az én jóhiszeműségem kijátszása. Maga gyilkossági nyomozó, százados úr. Pontosan látja, mikor akarnak valakit csőbe húzni. És látja azt is, ha valaki… ártatlan.
Liliom ujjai végleg elengedték a tönkrement, vedlő kínai táskát. Már nem kellett mentőöv. Ráébredt, hogy a vele szemben ülő, megkeseredett, füstszagú férfi nem a hóhérja, hanem a menedéke lesz ebben a fura történetben. Katona százados pedig csak nézte a lányt, s a bűn nyers hús- meg vérszaga, ami harminc évig kísérte a balatoni éjszakákban, egyetlen pillanat alatt elillant. Már nem akart téglákat rakni az igazságszolgáltatás falaiba, nem akarta védeni a törvény szigorát. Csak azt akarta, hogy ez a félelmetesen éles eszű, gyönyörű teremtés ne menjen ki ezen az ajtón.
– Kovács kisasszony… – suttogta Katona, s a hangjából teljesen kiveszett a salakos keménység, miközben az aktát lassan, szinte bűntudatosan hajtotta össze –, beszéljen nekem erről a Liliről. Mindent. Én meg… nos, én megteszem, amit tennem kell.
A veszprémi kapitányság folyosóján már rég kihunytak a délutáni fények, pihen a komp is, mert kikötötték, benne hallgat a sötétség, mint egy elfelejtett krumpli a pincében, s csak az asztali lámpa zümmögött tovább, mint egy fáradt lódarázs a befőttesüvegben. Katona százados az asztalra könyökölve hallgatta a lányt. Az iratokat, amelyek harminc évig a szent és sérthetetlen struktúrat jelentették az életében, most úgy tolta félre az asztalról, mint mikor a mészáros a füstölt oldalasról feleslegesen lefejti a mócsingot. Csak Liliom hangja létezett, ami betöltötte az egész koponyáját.
– Szóval a Lili… – suttogta a százados, s a megsárgult ujjai között a kék Multi lassan a körméig égett, pernye meg alig hullott. – A barátnője intézett mindent. Maga meg csak írt.
– Csak írtam, Zoltán… – mondta Liliom, s a százados keresztneve úgy hangzott a szájából, mint egy finom, de jéghideg tőr, amit hajszálpontosan a férfi páncéljának a rése közé szúrtak. A lány szándékosan hagyta el a „százados úr” megszólítást, mert látta a férfi szemében a megadást, a késői, veronai lobogást, s a huszonegyedik századi, józan logikája azonnal diktálni kezdte a következő lépést. A naiv őzike végleg elszaladt a bakonyi bozótosba, s a helyére beült a szirti sas, mint abban a bizonyos Top Gun vadászpilótás filmben, ahol a fiúk a rádióba kiabálják, hogy: Itt Róbert Gida, jelentkezem, üzemanyaghiány miatt a MiGs üldözést átadom, vége, mire a másik rávágja: Itt szirti sas, vettem, a mocsok kommunisták üldözését átvettem, vége!
Katona megriadt a saját nevétől, de a bénultság erősebb volt. A lány közelebb hajolt, kinyújtotta a kezét, s a tökéletesen manikűrözött ujjai egy pillanatra megérintették a százados cserzett, marhabőr szerű kézfejét, ami nemcsak cserzettségében, de szőrösségében is megfelelt a legszigorúbb angol marhabőr szabványnak, amit a Rolls-Royce meg a Bentley kárpitosai elvárnak.
– Maga megment engem, igaz? – kérdezte Liliom, s a hangjában az ártatlanság mögött ott bujkált a megszerzett hatalom hűvös bizonyossága. – Mert ha ez az ügy elhúzódik, s a papírok elkeverednek a hivatali útvesztőben, akkor a Lili ellen indult eljárás elévül.
A százados nyelt egyet, s a józan ész utolsó, vörös vészjelzése végleg kialudt a fejében. Pontosan tudta, mit kér tőle a lány: hivatali visszaélést, az időhúzást az elévülésig. Ha megteszi, oda a szakmai becsület, de ha nem, ez a hamvas csillag kisétál az ajtón, s ő visszazuhan a konyakszagú, fekete űrbe. De minthogy a politikai hangulat meg az igazságszolgáltatás zegzugaiba beékelődött kiskapuk amúgy is egy olyan rendszert építettek ki, ahol bizonyos ügyek elsikálása nemhogy bűnös, de egyenesen kívánatos dolog volt, a százados felgyűrte az inge ujját, s köpött egyet a tenyerébe, hogy a leány kérését teljesítse.
– Elintézem – mondta Katona, s a hangja olyan volt, mint a száraz avar, mikor rágyújtanak. – Az akta itt marad az asztalomon. Senki nem fogja keresni, időnként majd bidézem, csakhogy meg ne bukjunk, mint Rottenbiller.
Liliom lassan visszahúzta a kezét, s felegyenesedett. Az iPhone-ja a zsebében halk rezdüléssel jelezte, hogy a hangrögzítő az elmúlt tíz perc minden egyes szavát biztonságban feltöltötte a felhőbe. Megigazította a táskáját, amelynek a markolatáról a lekopott műbőr sötét foltként ragadt a tenyerére, s már egyáltalán nem félt a szűkös, szürke intézményektől, mert tudta, hogy a veszprémi nyomozó mostantól az ő pórázán rángatózik.
– Köszönöm, Zoltán – mosolygott Liliom, s a járása most már olyan diadalmas volt, mintha a veszprémi várfokról lépdelne lefelé, az a magas sarok meg úgy koppant a linóleumon – ezt érdemes lett volna nektek is látni! –, hogy abba még a falban lévő csövek is belerendültek. – Akkor… jövő kedden találkozunk. A kávézóban. Ugye-ugye?
A százados késői lobbanása mögött nem a hivatali gépesség állt, hanem az a veronai csillagfény, ami harminc év sötétsége után ragyogta be az elméjét. Liliom lett számára a létezés egyetlen romantikus csodája, a szent idea, amiért ez a dörzsölt, kiégett kopó önként, fenséges méltósággal áldozta fel a nyugdíját, a becsületét, meg a törvény pőre szerkezetét. Mit szépítsük a dolgot, drága barátaim? Le akart feküdni vele, majd megdöglött érte!
Liliom ébredezése meg a félelmetesen éles logikája ugyanakkor a tiszta intellektus győzelme volt a bürokrácia felett. Ahogy a sokk kimosta a fejéből a rózsaszín ködöt, az elméje egyetlen pillanat alatt változott át precíz fegyverré, s az a pillanat, amikor a málló kínai táskát elengedve, az iPhone-ja kék fényében megvilágosodva a maga eszközévé formálta ezt a derék nyomozót, húsbavágó bizonyítéka volt annak a női felsőbbrendűségnek, amely porrá zúzza a legmerevebb intézményeket is. Ezen a ponton pedig kérem a kedves olvasót, hogy az illúziót, miszerint itt majd egy romantikus kisregényen fog könnyezni, azt felejtse el! Gondoljon csak bele, szentem: mi lenne a világból, ha Hollywood minden mézes-mázos ragacsát a nyakunkba öntenénk?
A keddi nap nem egyszerűen eljött, hanem úgy szakadt rá a veszprémi belvárosra, mint a záptojás a díszközgyűlésre. Katona százados pedig csak ült ott reggel nyolckor a sarkon lévő, indokolatlanul olasz nevet viselő kávézó teraszán. Úgy szorongatta azt a langyos eszpresszós csészét, mintha legalábbis egy lőfegyver markolata lenne, vagy a bögyös Marcsa emlője, amit még a kilencvenes években látott a balatonfüredi strandon. Ingek terén viszont hozta a Rolls-Royce minőséget: azt a tiszta pamut fehér ingét vette fel, amit még a rendszerváltás előtt vásárolt a Centrum Áruházban, valahol a kilencvenes évek végén, s aminek a gallérja olyan kemény volt a keményítőtől, hogy ha a százados hirtelen fordította volna a fejét, nyomban elvágja a saját nyaki ütőerét.
Ekkor libbent be Liliom. De mit libbent! Egy komplett marketingstratégiaként vonult be a díszletek közé, a háromezer forintos kínai táskát – amit a hivatali izzadság már az előző alkalommal megfosztott a felső rétegétől – otthon hagyta, s helyette egy olyan vadonatúj, neonzöld nejlonszatyorral érkezett, amin hatalmas betűkkel hirdette magát valami jógastúdió.
– Szia, Zoltán! – csicseregte, s úgy ült le a századossal szemben, mintha ez nem egy bűnügyi kihallgatás folytatása lenne, hanem a Tinder-történelem legsikeresebb vakrandija. Az asztalt azonnal elárasztotta a kókuszos testápoló s a megvilágosodás átható szaga. – Ugye hoztad a papírokat? Képzeld, az ügyvédem szerint ha a rendőrség nem küldi el a cuccot a bíróságra harminc napon belül, akkor az egész ügy automatikusan átkerül a karma-univerzum hatáskörébe, és ott törlődik!
Katona százados nyelt egyet, a keményített gallér recsegve feszült a torkának. A dörzsölt, harminc éve acélozódott gyilkossági kopó, aki a kilencvenes években fél kézzel vert vissza bivalyarcú maffiózókat a Balaton-parton – pontosan úgy, mint az Ötvös Csöpi a filmekben, akinek Bud Spencert meghazudtoló módon voltak látványosak a pofonjai –, nos, ez a szigorú ember úgy olvadt el a kókuszos parfümfelhőben, mint a margarin a meleg serpenyőben.
– Nos, Liliom… – mormogta, s a hangja olyan volt, mintha a Kittenberger állatkert barnamedvéje összeszedte volna minden megmaradt romantikáját. – A jog nem ismeri a karmát. De a módszer, na, az működik! Az aktát… elhelyeztem egy biztonságos, száraz helyen. A hivatali zsargonban ezt úgy hívjuk, hogy operatív parkoltatás. Időnként megforgatom a pecsétet rajta, mintha dolgoznánk, aztán… bidé… izé… no, el van sikálva!
Liliom szemei ekkor akkorát villantak – azzal a bizonyos szirti sas nézéssel, amit a sátán villant, mielőtt elrabolja az embergyermek lelkét –, mert pontosan tudta, hogy ez a vén kopó már a tenyeréből eszik. Előredőlt, a neonzöld szatyor fülét az ujja köré csavarta, s a legédesebb hangján megszólalt:
– Ó, Zoltán, te egy igazi hős vagy! De a biztonság kedvéért az lenne a legjobb, ha a barátnőm ellen tett vallomást átírnánk. Mert ő szerinte én nem is azt mondtam, hogy ő intézte, hanem hogy egy ismeretlen, maszkos férfi kényszerített minket az interneten! Az IP-címünket meg biztosan meghackelték a csúnya oroszok. Ugye átírod a jegyzőkönyvben?
A százados megdermedt. Hamisítani a bűnügyi nyilvántartásban? Ez már az a kategória volt, amiért a belső ellenőrzés bilincsben viszi el az embert a kollégák előtt. De ahogy ránézett a lány mellkasára, ami a sejtelmesen átlátszó trikó alatt ritmusra emelkedett, a Rolls-Royce gallér végleg megadta magát. A Pavlovi-reflex működött: a lány mosolygott, a százados meg nyáladzott a hivatali becsületének a romjain, mint a kutya a nyári hőségben.
– Megoldom – suttogta, s akkora öröm szállta meg, hogy egy akrobatikus mutatvánnyal a székről felpattanva egyenesen a levegőbe ugrott a megállapodás örömére, amit csodáltak is a vendégek, hisz mégiscsak egy elegáns kávézóban ültek. – Beírom a maszkos embert, a békaembereket, meg az oroszokat is. Az akta meg rohadjon meg a fiókban!
Liliom diadalmasan hátradőlt, előkapta az iPhone-ját, s míg a kijelző kék fénye megvilágította az arcát, gyorsan bepötyögte a chaten: „A vén hülye mindent megcsinál. Az ügy el van sikálva, este megyünk bulizni.”
A háttérben a hangrögzítő persze mindent vett, a felhő meg boldogan nyelte el a magyar igazságszolgáltatás legújabb, fergeteges kabaréját. Katona százados meg csak ült ott a tiszta pamut ingében, mint egy fenséges, de teljesen kibelezett műemlék a veszprémi szélben.
Katona százados még ott zihált a kávézó teraszán az akrobatikus ugrás után, s a begörcsölt vándliját próbálta maszírozással kiengesztelni, ami bizony bosszúból a hirtelen erőteljes mozdulatra hevesen reagált. Tiszta pamut ingéből szinte gőzölt a megalkuvás és a fenséges kapituláció melege. Liliom pedig – miután a chaten elküldte a hangfelvételt, hogy a vén hülye mindent megcsinál – kecsesen felállt, megigazította a neonzöld jógás szatyrát, s azzal a lendülettel elindult a terasz széléről a veszprémi flaszter felé. Az iPhone-ja zsebében a hangrögzítő még mindig boldogan ketyegett, a felhő meg már dokumentálta a békaemberek és az orosz hackerek teljes, fergeteges történetét.
Itt e ponton, drága barátaim, én bizony belealudtam a történetírásba! Mert hát miért is ne aludtam volna be, amikor a dolog mögött három roppantul nyomós ok is húzódott: először is ma reggel bántóan korán, fél kilenckor kellett kelnem, mert a nyavajás postás addig nyomta a csengőt, míg az álmot a szememből fel nem zabálta; másodszor olyan kíméletlen fizikai munkát kellett végeznem, mint a gályaraboknak, minthogy a főbérlőm a maga törvényen kívüli működésével elzárta a vizet, s a mosogatáshoz meg a mosáshoz a negyedikre magam hordtam fel a lajtos vödröket puszta fizikai erővel – pedig a jogszabályok szerint fizetési haladékra lettem volna jogosult!; harmadszor meg, s ez a legütősebb indokom: ez a kis szőke liba a maga pimasz viselkedésével úgy felhúzta az agyamat, hogy a dühömtől teljesen kimerültem.
Elöntött a tehetetlen, dühös epe! Hát tényleg idáig jutottunk, szentem? Hogy a harminc év maffiaháborúit túlélő, saját magamról mintázott, edzett gyilkossági kopómat egy huszonegyedik századi szőke liba rángassa pórázon, s ugráltassa a veszprémi teraszokon, mint valami cirkuszi majmot? Hogy a női dominancia így porrá zúzza a nehéz vázú férfierőt, s én alulmaradjak a saját irományomban? No még mit nem! Ezt a tollat én fogom, s ha a karakterek kabarét csinálnak a struktúrából, hát a mester kíméletlenül lecsap. Felébredtem hát az álmomból, s ahelyett, hogy eljutottam volna a legnehezebb fejezethez – az elengedés finom művészetéhez –, a legolcsóbb, legnyersebb szépirodalmi fegyvert választottam. A Deus ex Machina legkegyetlenebb formáját! Nevezetesen: ahogy megteremtettem ezt a Liliomot, most egyetlen laza mozdulattal el is törlöm a föld színéről.
Kovács Liliom épp csak lelépett a járdaszegélyről a sötét, esőáztatta aszfaltra, a fülében még a vadászpilóták győzelmi rádiózásával, s esélye sem volt, mert a sarkon beforduló, fáradt autós gázpedálja alá én magam nyomtam be a padlót a tintámmal! A fényszórók vakító pászmája csak egyetlen tizedmásodpercre világította meg a hamvas arcát, mielőtt a fékek csikorgása meg a fém tompa, húsbavágó csattanása betöltötte volna a veszprémi éjszakát. A szirti sas lecsapott, de a fizika győzött: Liliom ott maradt a flaszteren, mozdulatlanul, a neonzöld szatyor mellett, az iPhone-jával, ami még a zuhanás közben is rögzítette a becsapódást.
Azt hittem, ezzel a brutális beavatkozással mindent megoldottam, eltiportam a zsarolást, s megmentettem Katona százados becsületét. De ekkor követtem el az életem legamatőrebb alkotói baklövését! Azt hittem ugyanis, hogy a halállal megsemmisítettem a lány hatalmát, ehelyett azonban – mivel nem hagytam a drámát a maga természetes tisztaságában kifutni – örök, elérhetetlen, megtörhetetlen ideállá s végzetes toposzmintává merevítettem őt a százados lelkében. Azzal, hogy erőszakkal vágtam el a szálat, a lányt örök győztesként fagyasztottam bele a nyomozó emlékezetébe.
Amikor Katona leért az utcára, s a vendégek sikoltozása közepette meglátta a testet, a fergeteges kabaré egyetlen másodperc alatt hamvadt el. Nem a régi hivatali rend tért vissza. A szürkeségből s a cirkuszból nem a tisztaság lett, hanem a legnehezebb, legkormosabb feketeség – a gyász meg a teljes egzisztenciális űr. Pontosan tudta, hogy a saját önző vágya, a bidézés, az orosz békaemberek hazugsága meg az időhúzás miatt állt a lány azon az úttesten abban a szent minutumban. Az elfojtott sötétség pedig bosszút állt a Teremtőn: a százados tekintete végleg ráfagyott a padlóra, a csend pedig, ami a veszprémi irodára szakadt, már nem volt hamuszürke. Fekete volt, drága barátaim, fekete, mint a szomszéd nóniusza!
– Katona százados nem rohant, hanem rohant volna, drága barátaim, de a begörcsölt vándlija úgy az aszfalthoz láncolta az első lépésnél, mint egy rosszul kiöntött betonozás, mégis, a benne tomboló, mindent felperzselő veronai téboly átlökte a fizikai fájdalmon! Odavetette magát a flaszteren fekvő, mozdulatlan testhez. Átkarolta a lányt, felemelte a neonzöld jógás szatyor mellől, s úgy szorította magához ezt a romlatlan hamvasságot, mint aki a saját darabokra hullott életét próbálja valahogy egyben tartani.
Ekkor szakadt ki belőle az az üvöltés! Nem hivatali hang volt ez, s nem is a dörzsölt gyilkossági kopóé, hanem egy teli torokból feltörő, állati sikoly, amely megremegtette a veszprémi várfalakat, s amibe belesűrűsödött harminc év minden elfojtott sötétsége, a kék Multi füstje, a bidézett akták bűntudata meg a teljes egzisztenciális űr. Aztán, ahogy a hang elhalt a záporban, a százados végleg elnémult. Pontosan úgy, ahogyan tizenkilencben Torinóban az öreg Nietzsche borult a megkorbácsolt fuvarosló nyakára, hogy aztán örökre átadja magát a téboly sötét csendjének: Katona elméje is egyetlen pillanat alatt égett ki s zárult be a külvilág előtt. A szürkeségből nem maradt semmi, drága barátaim, csak a feketeség!
Az igazságszolgáltatás megroggyant falaiba már nem lehetett több téglát rakni. Katona Zoltánt a magyar egészségügy zárt osztályai vették gondozásba, s hónapokig ült a sárgás neonfényű kórtermekben, tiszta pamut ing nélkül, szinte mozdulatlanul. A hazai doktorok tehetetlenül széttárták a kezüket, mert a derék nyomozó nem reagált sem a gyógyszerekre, sem a Pavlovi-reflex tesztekre; az elméje egy olyan aszkétikus, minimalista zárványba költözött, ahová nem volt bejárása semmiféle tudománynak.
A fordulatot aztán a nagypolitika meg a bürokrácia legmagasabb körei hozták el! Egy frissen megkötött, stratégiai kínai–magyar paktum kiskapui között megbújt egy titkos záradék is, s mivel Katona esete a felhőbe töltött felvételek miatt igen kínossá vált a hazai uraknak, a paktum értelmében a volt századost csendben átszállították a Himalája vonulatai közé, Tibetbe.
Pontosan hét évig tartott a messzi, puritán száműzetés, hét évig hallgatott a százados a szélfútta, kopár sziklák meg a kőből épült kolostorok világában, ahol nem voltak okostelefonok, nem volt latte-parfüm, sem málló kínai táskák, amik vámpírként szívhatták volna ki az emberből a mentális energiát. Ott, a sallangmentes, tiszta magasságban, a hó meg a csillagok alatt az idő lassan, kíméletlenül kezdte meg a tisztogatást Katona Zoltán elméjében.
– A százados elnémulása bizony az én némaságom is volt, drága barátaim, mert az a pillanat, amikor a tollammal a gázpedál alá nyúltam, nemcsak ezt a Liliomot törölte el a föld színéről, hanem bennem is elgáncsolt valami alapvető, szent struktúrát. Hét évig hordoztam a saját magam által kreált tragédia súlyát, s pontosan annyi ideig meg úgy szenvedtem az alkotói bűntől, mint amennyit Katona Zoltán hallgatott ott a kopár sziklák meg a tibeti kolostorok között.
Aztán vettem a bátorságot, s elhatároztam, hogy a végére járok e dolognak, mert az embernek mégiscsak szembe kell néznie a saját maga által kreált valósággal. Felültem hát az Air France járatára, hogy elrepüljek Tibetbe, a történet végső nyugvópontjára. A repülést, a bezártságot meg a magasságot világéletemben rosszul bírtam alkohol nélkül, így a fedélzeten egyáltalán nem spóroltam: kértem egy jóféle, szép üveg behűtött Dom Pérignont, s a pezsgő mellé finom francia libamájat rendeltem. Úgy voltam vele, hogy ennyi kis luxust, ezt az egyetlen, kivételes pillanatot egyszer az életben igazán megengedhetem magamnak a negyedik emeleti vízhordások meg a törvénytelen főbérlők nyomorult világa után! Végtére is maga József Attila is megmondta szépen:
„De szeretnék gazdag lenni, Egyszer libasültet enni, Jó ruhába járni kelni, S öt forintért kuglert venni.”
Ahogy a gép emelkedett a felhők fölé, a francia libamáj meg a pezsgő gyöngyöző buborékai lassan elmosták az én zizegő, felesleges frusztrációimat. Mire a Himalája havas csúcsai feltűntek a horizonton, már egészen megnyugodtam, s a drága pezsgő meg a telt has ismét édes álomba döntött.
Aztán beléptem a tibeti szerzetesek kopár, szélfútta kolostorába, ahol a gyógyító szent emberek szótlan méltósággal, készségesen vezettek végig a hideg kőfolyosókon, egyenesen a százados szobájáig. Katona Zoltán ott ült a pőre padlón, lótuszülésben, a hetedik éve tartó némaság aszkétikus mozdulatlanságába dermedve, mint egy jókora, öreg tölgyfa a Bakonyban. Baráti jobbal, a megbékélés szándékával léptem felé, hogy megnyugtatóan a vállára tegyem a kezem, ám ő a másodperc törtrésze alatt, egyetlen szótlan, fegyelmezett reflexszel nyúlt a maga mellé készített rövid tőr után, s hideg logikával, egyenesen a mellkasomba döfte azt! Megvárta, míg az élet csendben elillan belőlem, s holtan a lábai elé rogyok a hideg kövezetre, aztán a tőrre tapadt vért az ingem tiszta pamutjában módszeresen megtörölte, a fegyvert visszahelyezte a helyére, s nyugodtan visszaült abba a bizonyos lótuszülésbe.