A tárgyalóteremben olyan meleg volt, hogy az embernek kedve támadt levenni a zakóját, kigombolni az ingét, és elmesélni valakinek az egész életét, mert az ilyen novemberi melegben, amikor a radiátorok úgy ontják magukból a hőséget, mint egy rosszul sikerült gőzfürdő, az embernek mindig eszébe jut valami, amit máskor nem mondana el. A hátsó sorban egy kövér úr már a második zsebkendőjével törölgette a homlokát, mellette egy asszony azt magyarázta a szomszédjának, hogy ő már az első újságcikkből tudta, mi történt, mert az ilyesmit a nők megérzik, mire a szomszédja azt felelte, hogy ő bizony inkább a férfiaknak hisz, különösen azoknak, akik már nem élnek, mert azok legalább nem beszélnek vissza.
A vádlott, Dóra, ott ült középen, egy pohár víz előtt. Szép nő volt, és ezt a jelenlévők közül még azok is elismerték, akiknek egyébként semmi kedvük nem volt hozzá. Az egyik tanú például azt mondta, hogy ilyen szép nőt ő még a moziban sem látott, pedig egyszer Prágában járt, ahol állítólag a nők mind szépek, csak a férfiak nem tudják, mit kezdjenek velük. Dóra azonban nem ivott a vízből, csak nézte a poharat, mintha abban volna valami, amit a többiek nem látnak.
A vádlottat azzal vádolták, hogy megölte Zoltánt, a zenészt, a karmestert, a tehetséges fiatalembert, akiről az újságok azt írták, hogy szép jövő előtt állt. Ezt a mondatot az egyik újságíró különösen szerette, mert ha valaki meghal fiatalon, mindig szép jövő előtt áll, és az újságíróknak nem kell attól tartaniuk, hogy az illető esetleg később elrontja a pályáját, megnősül, meghízik, és egy napon már csak a szomszédoknak dirigálja, mikor kell levinni a szemetet.
Az ügyész felállt, és elmondta, hogy itt féltékenységi gyilkosságról van szó. Dóra szerette Zoltánt, Zoltán azonban elhagyta, a nő pedig ezt nem tudta elviselni, fogott egy fegyvert, és megölte a férfit. Az ügyész ezt olyan szépen, szabályosan mondta el, hogy a hátsó sorban ülő asszony még bólintott is, mert ő mindig szerette, ha a dolgoknak van elejük, közepük és végük, és ha az ember megöl valakit, akkor annak legyen valami rendes oka, lehetőleg olyan, amit az ember egy vasárnapi ebédnél is el tud magyarázni.
A védőügyvéd viszont egészen másként látta a dolgot. Szerinte Dóra olyan fiatal nő volt, akit senki sem értett meg, aki szabadságra vágyott, szeretetre, megértésre, és akit a férfiak hol szerettek, hol elhagytak, miközben mindig azt mondták neki, hogy mindent érte tesznek. A védőügyvéd olyan szépen beszélt a szabadságról, hogy a hátsó sorban ülő kövér úrnak eszébe jutott a fiatalkora, amikor ő is el akart menni a tengerhez, de végül nem ment, mert az anyósa megbetegedett, és azóta is minden nyáron azt mondja a feleségének, hogy egyszer még elutaznak.
Így aztán ugyanarról a nőről két történet született, és mindkettőben igazuk volt azoknak, akik elmondták, csak éppen Dóra nem ismert magára egyikben sem.
Dóra Veszprémben született, polgári családban, ahol rendesen köszöntek, rendesen ettek, és ha valaki valami kellemetlenséget okozott, akkor arról nem beszéltek, csak egy kicsit tovább maradtak csendben a vasárnapi ebédnél. A nővére, Anikó, szép, rendezett életet élt, tanult, zenélt, és Zoltánhoz készült feleségül menni. Dóra viszont Budapestre költözött, ahol az embernek sokkal több lehetősége van arra, hogy ne tudja, mit akar.
Pesten kávéházak voltak, és férfiak, akik tudtak beszélni. Az egyik azt mondta, hogy ő tulajdonképpen költő, csak még nem jelent meg semmije, a másik azt mondta, hogy a házasság intézménye a polgári társadalom egyik legnagyobb tévedése, aztán másnap reggel hazament a feleségéhez. Volt egy harmadik is, aki esténként arról beszélt, hogy Dóra az egyetlen nő, aki megértette őt, és amikor Dóra megkérdezte, hogy akkor miért nem marad vele, azt felelte, hogy éppen azért, mert megértette.
Dóra szerette az ilyen embereket, vagy legalábbis szeretett közöttük lenni, mert mindegyikük valami más életet ígért neki. Csak azt nem tudta, hogy az ember néha úgy gyűjti a különböző életeket, mint más a képeslapokat, aztán egyszer csak rájön, hogy egyikbe sem tud beköltözni.
Aztán megismerte Zoltánt.
Zoltán zenész volt, karmester, és amikor vezényelt, olyan mozdulatokat tett a kezével, mintha az egész világot ő tartaná össze. Dóra ezt szerette benne. Zoltán tudta, mikor kell belépnie a hegedűnek, mikor kell elhallgatnia a csellónak, és mikor kell a rézfúvósoknak úgy megszólalniuk, hogy az embernek megborzongjon a háta. Dóra azt gondolta, hogy aki ilyen pontosan tudja irányítani a zenét, talán az életben is tudja, merre kell menni.
Egy ideig együtt éltek, vagy együtt jártak, ezt a tanúk később különbözőképpen mondták el. Az egyik szerint szerelmesek voltak, a másik szerint csak egy ideig találkozgattak, a harmadik szerint Dóra többet akart, mint Zoltán, a negyedik szerint Zoltán többet akart, mint Dóra, és az ötödik azt mondta, hogy ő mindkettőjüket ismerte, de egyikük sem volt olyan ember, akivel az ember nyugodtan elmehetett volna nyaralni.
Aztán Zoltán visszatért Anikóhoz.
Ez a mondat a tárgyalóteremben olyan volt, mint amikor valaki letesz az asztalra egy üres tányért, és azt mondja, hogy tessék, itt van minden. Az ügyész szerint ezzel minden megmagyarázható volt, a védőügyvéd szerint éppen semmi sem magyarázható meg, a hátsó sorban ülő asszony pedig azt mondta a szomszédjának, hogy ő bizony már az elején sejtette, hogy ebből baj lesz, mert egy férfi nem mehet vissza csak úgy egy másik nőhöz, különösen nem akkor, ha az első nő még szereti.
A tanúk egymás után léptek a bíróság elé.
Egy pincérnő elmondta, hogy Dóra egyszer két kávét rendelt, de csak az egyiket itta meg. Arra már nem emlékezett, hogy a második kávét ki fizette ki, de arra igen, hogy aznap esett az eső, és a kávéházban a tulajdonos felesége veszekedett a szakáccsal, mert az megint túl sok hagymát tett a pörköltbe.
Egy férfi, aki állítólag jól ismerte Dórát, azt mondta, hogy a nő sokat nevetett, de sohasem lehetett tudni, min. Egy másik azt mondta, hogy gyakran sírt, különösen akkor, amikor nem volt semmi oka rá. Egy harmadik szerint Zoltán mellett boldogtalan volt, egy negyedik szerint éppen Zoltán nélkül lett boldogtalan. Egy idős úr azt is elmondta, hogy egyszer látta Dórát egy kávéházban sírni, és ez azóta is foglalkoztatja, mert ő akkoriban éppen a felesége temetéséről jött, és nem tudta eldönteni, vajon a fiatal nő az elveszített szerelmét siratja-e, vagy csak azért sír, mert elfogyott a pénze.
Az ügyész megkérdezte tőle, hogy Dóra féltékeny volt-e.
Az idős úr azt felelte, hogy ezt nem tudja, de a nők általában féltékenyek, ha a férfiak más nőkhöz mennek, kivéve a saját feleségét, aki szerinte sohasem volt féltékeny, csak egyszer egy egész hétig nem szólt hozzá, amikor hazavitt egy idegen kalapot.
A bíró figyelmeztette, hogy a kalap nem tartozik az ügyhöz.
Az idős úr erre azt mondta, hogy természetesen, de az ember sohasem tudhatja, mi tartozik az ügyhöz, mert ha ő akkor nem viszi haza azt a kalapot, talán ma is boldog házasságban élne, és nem kellene ide járnia, ahol ilyen meleg van.
A terem nevetett, aztán elhallgatott.
Dóra mindezt hallgatta. Amikor az ügyész megkérdezte tőle, hogy féltékeny volt-e, bólintott. Amikor azt kérdezte, szerette-e Zoltánt, azt mondta, igen. Amikor azt kérdezte, nem tudta-e elviselni, hogy a férfi elhagyta, sokáig nézett maga elé.
– Nem tudom – mondta.
Az ügyész erre úgy nézett rá, mint egy rosszul kitöltött nyomtatványra, amelyből hiányzik a legfontosabb adat.
A védőügyvéd megkérdezte, boldog volt-e.
– Néha.
– Szerette Zoltánt?
– Igen.
– Szerette volna, ha vele marad?
– Igen.
– És mit tett volna azért, hogy vele maradhasson?
Dóra hallgatott. A jegyzőkönyvvezető a tollát forgatta, a bíró a szemüvegét törölgette, a kövér úr pedig a hátsó sorban arra gondolt, hogy délután még be kell mennie a gyógyszertárba, mert a felesége megint elfogyott vérnyomáscsökkentőt rendelt, és ha az embernek egyszerre kell tárgyalásra járnia és gyógyszert vásárolnia, akkor az egész napja el van rontva.
– Nem tudom – mondta Dóra.
És ebben a pillanatban, ha valaki figyelt volna rá, talán megértette volna, hogy ez az egész tárgyalás nem más, mint egy nagy igyekezet arra, hogy valaki végre mondjon valamit, amit mindenki elhisz. Az ügyész tudta, mit kell mondani, a védőügyvéd tudta, mit kell mondani, a tanúk tudták, mit láttak, és a jelenlévők mind tudták, milyen nő Dóra, csak éppen Dóra nem tudta.
A tárgyalás napjai teltek. Az emberek reggel felöltöztek, elmentek dolgozni, villamosra szálltak, újságot vásároltak, és délután hazatértek. A kávéházakban megvitatták az ügyet, a borbélyüzletekben is, a piacokon is, és az egyik vendéglőben a pincér azt mondta, hogy ő bizony nem engedné meg a lányának, hogy ilyen nő legyen, mire a szakács azt felelte, hogy az ember nevelheti a lányát akárhogy, attól még az élet azt csinál vele, amit akar.
Az egyik újságíró azt írta, hogy Dóra a modern nő erkölcsi válságának jelképe, egy másik azt, hogy az egész ügy a társadalom képmutatásáról szól, egy harmadik pedig azt, hogy a szerelem és a bűn között olykor csak egyetlen lépés van. Ezt a mondatot később átvette egy vidéki lap is, és az olvasók közül többen úgy vélték, hogy a szerző bizonyára nagyon művelt ember.
Zoltánról is sokat beszéltek. Volt, aki nagy művésznek nevezte, más szerint tehetséges volt, de még nem bizonyított, egy régi ismerőse pedig azt mondta, hogy Zoltán néha úgy vezényelt, mintha haragudna a zenekarra, és egyszer még egy fagottost is megfenyegetett, hogy soha többé nem engedi színpadra. A fagottos ezt tagadta, de hozzátette, hogy Zoltán valóban különös ember volt, és ő mindig azt mondta, hogy a zenében mindenkinek megvan a maga helye.
Zoltán azonban már nem tudott válaszolni.
A halottaknak ez az egyik legnagyobb hátrányuk. Nem tudják megvédeni magukat, de nem is tudnak ellentmondani. Így aztán az élők szabadon beszélhetnek róluk, és az ember néha azt gondolja, hogy talán a halottaknak van a legjobb dolguk, mert legalább nem kell végighallgatniuk, mivé változtatják őket a többiek.
Dóra egyre kevesebbet beszélt. A tárgyalóterem ablakán túl mentek az emberek, vásároltak, siettek, cigarettáztak, szerelmesek voltak, veszekedtek, és közben senki sem gondolt arra, hogy odabent egy nő egész életét próbálják néhány mondatba beleszuszakolni.
Aztán egy reggel nem jött el a tárgyalásra.
Dóra a cellájában véget vetett az életének.
A bíróság többé nem kérdezhette meg, mi történt azon az estén, mit gondolt, mit érzett, mit akart, és mitől félt. Nem kérdezhette meg, hogy bűnösnek érezte-e magát, vagy csak elfáradt abban, hogy mindenki más tudta helyette, milyen ember.
Az ügy aktáját lezárták.
A takarítónő másnap reggel bement a tárgyalóterembe, kinyitotta az ablakot, mert a radiátorok egész éjjel fűtöttek, és olyan dohos meleg volt, hogy még a padok is izzadtak. Felmosta a padlót, letörölte a bírói emelvény szélét, aztán megállt a vádlottak padja előtt.
Ott volt egy apró vízfolt.
A takarítónő sokáig nézte, aztán fogta a rongyot, és feltörölte.
– Szegény teremtés – mondta.
Aztán kinyitotta az ablakot, és beengedte a friss levegőt.
Rádli Róbert