a per

A nürnbergi 600-as tárgyalóteremben egy hollywoodi szuperprodukció díszletei között kovácsolták a huszadik század történelmét.

Spencer Tracy méltóságteljesen igazította meg a bírói talárt az emelvényen. Arcán a tévedhetetlen amerikai igazságszolgáltatás évszázados bölcsessége ült, tekintete felér egy morális kinyilatkoztatással.

Vele szemben, a vádlottak padján maga Adolf Hitler ült. Nem megtört bűnösként, hanem az elmaradhatatlan, katonásan kikezdhetetlen tartásával, bajsza alatt komor, dacos hallgatással.

Richard Widmark, mint az elszánt amerikai ügyész, teátrálisan lépett a terem közepére. Meglendítette a kezét, és a mozigépészhez intett. – Tisztelt Bíróság! Vádunk alapját a puszta tények alkotják! – dörgött Widmark hangja, miközben a falra vetített fekete-fehér filmkockákon feltűntek a felszabadított koncentrációs táborok borzalmas képsorai: a kíméletlen földhalmok és a tömegsírokba halottakat toló lánctalpas buldózer. – Íme a bizonyíték a leírhatatlan népirtásra!

Csend telepedett a teremre. Spencer Tracy lassan megrázta a fejét, s éppen felkészült a világrengető erkölcsi megrovásra, amikor Hitler felállt, szót kért, amit a bíró megadott. Egyetlen kimért mozdulattal kiigazította a zakóját, közelebb lépett a mikrofonhoz, és a tőle megszokott, éles, szuggesztív habitussal megszólalt: – Hát persze! – kiáltotta, s mutatóujjával a vetítővászonra bökött. – De a tisztelt ügyész úr talán figyelmen kívül hagyta a legfontosabb részletet! Tessék megnézni azt a buldózert! Az a lánctalpas egy Caterpillar! Angol gyártmány, a szövetséges erők felszerelése! Az a földgyalu nem a birodalmi technológia terméke! Nem más ez, mint a történelem legnagyobb szabású, legszemtelenebb meghamisítása, ahol a szövetségesek a saját munkagépeikkel elkövetett eltakarítást forgatják ellenünk!

A teremben felmorajlott a publikum. Richard Widmark arca elfehéredett, s mielőtt reagálhatott volna, a védelem padjától felpattant Maximilian Schell.

Schell nem egyszerűen szót kért: tombolva, ordítva, a dráma legmagasabb hőfokán robbant be a tárgyalóterem közepére. Az ügyész tiltakozott, a bíró viszont megadta a védelem felszólalásának lehetőségét. Karon ragadta a gépészt, felrántott egy másik filmtekercset, és a falra vetíttette a Hirosimára ledobott atombomba gombafelhőjét. A vakító villanás, a hamuvá vált városházák és az elpárolgott civilek látványa megállította a levegőt a teremben.

– Íme a te tisztaságod, Amerika! – üvöltötte Maximilian Schell, miközben gúnyosan Widmark arcába mutatott. – Ki beszél itt népirtásról? Ki oktatja ki a világot morálból, amikor egyetlen gombnyomással százezer ártatlan gyermeket égettetek szénné a Csendes-óceán túloldalán?!

A mérleg nyelve a hallgatóság fejében érezhetően és kíméletlenül megbillent. A teremben ülő újságírók zavartan néztek egymásra, s még a legkeményebb tudósítók is kénytelenek voltak elismerni: ebben a morális egyenletben a vádlott érvelése ijesztően szilárdnak tetszett.

Widmark zavarát leplezendő hívta be a vád főtanúját: özvegy Klausevitznét, a hajlott hátú, lengyel zsidó öregasszonyt. – Asszonyom – fordult hozzá Widmark –, mondja el a bíróságnak, hogyan ismerte meg a vádlottat! – Bécsben lakott nálam, a manzárodon – mondta az öregasszony tremolóval a hangjában. – Állandóan civakodtunk! Késve fizette a lakbért, és éjszaka a képeit pingálta!

Maximilian Schell ekkor mint a ragadozó lépett a tanú elé. Viharos gyorsasággal, rafinált keresztkérdésekkel forgatta visszafelé a tanúvallomást. – De mondja csak, Klausevitzné! – dörögte Schell. – Ugye a lakbért végül, ha késve is, de az utolsó fillérig kifizette? – Ki... kifizette – rebegte az asszony. – És mi történt az Anschluss után? Ugye maga még mindig abban a lakásban élt? És ki volt az a kedves úr, aki az államfői teendői közepette személyesen intézkedett, hogy Klausevitzné lakásába először vezettessék be a telefonvonalat? – Az... az Adolf volt – bólintott könnyezve az öregasszony. – Nagyon figyelmes volt. Küldött egy csokor orgonát is...

Richard Widmark tehetetlenül kapkodott a levegő után, míg Schell győzedelmesen intett a következő tanúnak. A pódiumra Sigmund Freud lépett, karosszékébe telepedve, elegáns szivarfüst mögül méregetve a termet.

– Professzor úr, mi a véleménye a vádlott elmeállapotáról és felelősségéről? – kérdezte a védelem. Freud megigazította a pápaszemet: – A vádlott analízise alapján egyértelmű: a kollektív szuperegó teljes elfojtásáról van szó. Hitler úr nem egyéni indíttatásból, pláne nem gonoszságból cselekedett. Ő csupán a német nép mélylélektani elvárásait és archetípusait valósította meg. Amit tett, azt a német nemzetért, mint kollektív anyaképért tette. Ennélfogva mindennemű egyéni morális felelősség megkérdőjelezhető.

Utolsó tanúként a vád beidézte a nácik által sterilizált német tanút, de Maximilian Schell néhány rafinált, fojtogató kérdéssel pillanatok alatt teljesen kettyósnak, szellemileg teljesen instabilnak állította be a szerencsétlent, pontosan úgy, ahogy azt a hollywoodi forgatókönyvírók meglehetős rutinnal megkomponálták.

A tárgyalás végére a morális fölény teljes egészében Hitler oldalára tolódott. A vádlott emelt fővel, a történelmi igazságtalanságok áldozataként tekintett körbe.

Spencer Tracy bíró lassan felállt. A csillagos-sávos lobogó előtt állva mélyet sóhajtott. Arcán ott ült a hollywoodi filmgyártás összes emelkedett, elnyújtott, tiszteletre méltó pátosza.

Ránézett Hitlerre, s halkan, de ellentmondást nem tűrő méltósággal megszólalt:

– Vádlott. Önnek... nagyon sok mindenben igazat kell adnunk. A buldózer valóban angol volt. A hirosimai bomba valóban szörnyűség. Klausevitzné telefonja és a bécsi lakbér rendezése is ön mellett szól. Freud professzor érvelése is elgondolkodtató...

Spencer Tracy megállt egy pillanatra, meglebegtette a talárja ujját, majd mutatóujját szigorúan a vádlottra szegezte:

– ...de hát kérem! Ilyen gonoszságokat mégsem szabadott volna csinálnia!

A bírói kalapács lecsapott: Életfogytiglan.

A teremben felcsattant a gépies taps, Richard Widmark megkönnyebbülten törölte meg a homlokát, a mozigépész pedig visszatekerte a szalagot. A színház véget ért, a hollywoodi illúzió megköttetett.

Utóirat a bírósági folyosón

A fények a 600-as teremben lassan kialudtak, a zsűri elszállingózott, Richard Widmark pedig megkönnyebbülten pakolta össze a bőröndjébe a 042-es számú kötszereket meg a haláltábori statisztikákat.

A félhomályos, márványburkolatú folyosón Maximilian Schell lépdelt oda a bírói emelvényről épp leereszkedő Spencer Tracy mellé. Lazán, szinte elnéző mosollyal az arcán igazította meg a nyakkendőjét, majd a zsebébe dugott kézzel belebámult a távolba.

– Nos, bíró úr – mondta halkan, de határozottan Schell. – Szép kis színházat rendeztek itt ma délután. Az erkölcs megnyugodott, a kalapács lecsapott, a nép megkapta a maga katarzisát.

Spencer Tracy fáradtan dőlt neki a hideg falnak, megigazította a szemüvegét. – A törvény az törvény, kolléga. A bűn elnyerte a büntetését.

Schell felnevetett – egy rekedt, cinikus, oly ismerős európai nevetéssel. – Ugyan már, Spencer. Maga is pontosan tudja, hogy ez csak a díszlet. Lecsukták, eltüntették, pecsétet nyomtak a papírra. De én mondom magának: öt évet sem adok neki. Ki kell majd engedniük.

Tracy összeráncolta a homlokát. – Kiengedni? Egy életfogytiglani ítélet után? Mégis mi alapján?

– A valóság alapján, bíró úr – hajolt közelebb Schell. – Nézzen szét Európában! A németek jó része imádta ezt az embert, és még most is ezt a nyelvet értik. És ami a legfontosabb: a Vörös Hadsereg ott liheg a határokon. Keleten a szovjetek már gyúrják a betontömböket. Maguknak meg, ott Washingtonban, hirtelen nagyon nagy szükségük lesz egy stabil, fegyverforgató, acélos partnerségre. És abban a rendszerben nem a koncentrációs táboros statisztika számít, hanem az, hogy ki tud gatyába rázni egy európai ipart a keleti veszedelem ellen.

Schell megveregette Spencer Tracy vállát, megrázta a fejét, majd lassan elindult a kijárat felé.

– Szóval ne aggódjon, bíró úr. A bürokrácia malmai lassan őrölnek, de a nagypolitika gyorsabban írja át a paragrafusokat, mint ahogy a gépész lecseréli a szalagot.

Spencer Tracy ott maradt egyedül a félhomályos folyosón. Zsebébe nyúlt, előhúzott egy papírzsebkendőt, megtörölte az arcát, majd csendben elindult a 042-es szoba felé, ahol a fénymásológép halkan, megállíthatatlanul kattogott a sötétben.

Hitlert három év, négy hónapot töltött börtönben, aztán rehabilitálták, kiengedték. Pár hónap oberschalzbergi feltöltődés után Hitler a NATO-nál kapott megbízatást, mint keleti blokk szakértő.

Rádli Róbert