a bor és az ecet viszonya
"Az ember olyan, mint a jó bor, az idő múlásával csak nemesedik - ezen elmélet apróbetűs szövegére azonban érdemes odafigyelni, amiben feketén-fehéren áll, hogy az ecet nemesebb ital, mint a bor"
"Az ember olyan, mint a jó bor, az idő múlásával csak nemesedik - ezen elmélet apróbetűs szövegére azonban érdemes odafigyelni, amiben feketén-fehéren áll, hogy az ecet nemesebb ital, mint a bor"
Az ember olyan, mint a jó bor – állapította meg ifjabb Bognár Ernő, miközben a dörögdi présház nedves hűvösében letörölte a hordócsapról a zöldes penészt.
A mondatnak régi, jól ismert íze volt. Olyan, mint a nagyapák öröksége, amelyet az ember akkor is továbbad a fiainak, ha már maga sem emlékszik pontosan, kitől hallotta először. A tizenkét hektáros hegyoldalon apák és nagyapák vallották, hogy a bort hagyni kell érni, az embernek pedig ki kell várnia az idejét. A hordó mélyén csend van és sötétség, a seprő leülepszik, a tannin lekerekedik, az ifjúság fanyarságát lassan fölváltja valami mélyebb, bársonyosabb harmónia. Az idő nemesít.
Ernő szerette ezt a gondolatot. Talán azért is, mert az embernek szüksége van rá, hogy elhiggye: a múló évek nem egyszerűen elvesznek belőle valamit, hanem hozzá is tesznek. Hogy a ráncok mögött bölcsesség rejtőzik, a fáradtság mögött tapasztalat, a megkopott mozdulatok mögött pedig egy hosszú élet rendje. Különösen akkor jó hinni ebben, amikor a traktor alkatrészei hitelre kerülnek, a szőlő ára alig fedezi a munkát, és az ember már nem tudja, a birtok gazdája-e még, vagy csupán az utolsó lakója.
Miklós, a csendesebb, szárazabb arcú öccse egy rozzant kerti széken ült, és a körmét tisztogatta rozsdás bicskájával. Az agráregyetemet félbehagyta, később könyveléssel foglalkozott, s egy ideig a helyi termelőszövetkezet irattárában dolgozott. Az ember azt gondolhatta volna róla, hogy a számok között majd megtanulja a világ rendjét. Ő azonban inkább azt tanulta meg, hogy a számok mögött is ugyanannyi a tévedés, az önáltatás és a rosszul elvégzett munka, mint bárhol másutt.
– Ernő, Ernő – mondta halkan, föl sem nézve. – Az apróbetűs részt megint nem olvastad el.
– Miféle apróbetűs részt?
Ernő elhúzta a száját, ahogyan a borversenyen szokta, ha idegen zsűritag tévedt a falusi pálinkamérésbe.
– Azt, amelyik a palack alján, a kötelező szulfittartalom mögött található. Azt írja, hogy az ecet még jobban öregszik.
Ernő elnevette magát.
– A bor az bor, az idő meg idő. Miért kell mindent túlbonyolítani?
– Mert nem mindegy, mi történik az emberrel, amíg telik az idő – felelte Miklós. – A bor hordóban ül, és reméli, hogy a kén megvédi a levegőtől. Az ecet viszont szembenézett az oxigénnel. Nem védekezik, nem kér kíméletet. Mar. És minél öregebb, annál tisztábban mutatja meg, milyen savakból áll ez a világ.
A présházban csönd lett. A keskeny ablakon beszűrődő délutáni fényben porszemek lebegtek, lassan, céltalanul, mintha az idő apró részecskéi volnának. A két férfi között ott álltak a hordók, bennük a bor, amelynek még évekre lett volna szüksége, hogy elérje a maga teljességét. Vagy legalábbis azt, amit a gazdája teljességnek nevezett.
Ernő letette a rongyot, és a testvérére nézett. Ismerte ezt a hangot. Miklós akkor beszélt így, amikor valami fájt neki, de nem akarta megmutatni. A keserűségét gondolattá alakította, aztán úgy adta elő, mintha a világ törvénye volna. Talán éppen ezért volt nehéz vitatkozni vele. Az ember nem tudta, az állítását cáfolja-e, vagy azt a sebet, amelyből az állítás született.
– Nézz csak körül a faluban – folytatta Miklós. – Gizi néni, meg a többi öreg. Azt mondják, az évek meghozzák a méltóságot és a kedvességet. Hallgasd meg őket reggel a kávé mellett! A lumbágó meg a köszvény biztosan megérkezik, de a bölcsesség nem mindig jön velük. Az már nem bor, Ernő. Az tiszta, tömény, harmincfokos háztartási ecet. Azzal a sonkát is le lehetne marni a csontról.
– És még büszkék is rá – mondta Ernő.
– Persze. Az ecet nem akar tetszeni senkinek. A bor még keresi a helyét a hordóban, a pohárban, az emberek között. Az ecetnek már nincs szüksége senkire. Tudja, hogy a világ savanyú, hát maga is az lett.
Ernő a hordóhoz lépett, és tiszta poharat vett elő. A csapból először egy sötét csepp hullott bele, aztán megindult a tavalyi Cabernet Sauvignon. A bor mélyvörösen csillogott, de a pohár fenekén egy kevés zavaros seprő maradt, amely nem akart föloldódni.
– Elmész te a fenébe, Miklós!
A hangja keményen koppant a dongák között.
– Te mindent meg akarsz magyarázni. Most éppen a kémiával. Azt hiszed, hogy ami megmarja a torkodat, az igazabb annál, ami simán lecsúszik? Az ecet nem nemesebb a bornál. Az ecet elrontott bor. Olyan bor, amelyik nem tudta kivárni a maga idejét. Amelyik begőzölgött a saját melegében, és ahelyett, hogy összeérett volna a világgal, inkább összeveszett vele.
Miklós fölállt. A csizmája sarka megcsikordult a betonon.
– Lehet – mondta. – Csakhogy mindenki savanyodik, Ernő. A legtöbben még azt hiszik, hogy a hordó mélyén nemesednek, miközben a hátukon már virágzik a penész meg a keserűség.
A nap lebukott a Baksa-hegy gerince mögött. A présház ablakán át lassan visszahúzódott a fény, a nedves föld szaga összekeveredett a pince hűvösével. Ernő a poharat tartotta, és a sötét folyadékban nézte a saját arcát. A bor felszínén a ráncai megremegtek, aztán szétestek.
Nem mondott semmit.
Kiborította a bort.
Erzsébet a sarokban ült, a kopott falvédő alatt. Kötött. A kötőtűk száraz, egyenletes kattogása betöltötte a szobát, és az idő múlását mérte, ahogyan egy óra méri akkor is, amikor senki sem figyel rá.
Kálmán az asztal szélén ült, fejét a tenyerébe hajtva. A tekintete már nem a tizenkét hektáros hegyoldalé volt, hanem valamié, amit más nem láthatott. A faluban valaha gazdának ismerték, máskor úgy emlegették, mint azt az embert, aki kétfelé beszél: egyszer a bor türelméről, máskor az ecet igazságáról. Mostanában azonban már nem sokan beszéltek róla.
– Fiam – szólalt meg Erzsébet.
A tűk megálltak a kezében.
– Apád tíz éve ment el. Azt hittük, majd a helyébe lépsz. Azt hittük, továbbviszed, amit rád hagyott. De most már el kell engedned.
Kálmán megmozdult. A vállában megfeszült valami, mintha egy láthatatlan teher alól próbálna fölegyenesedni.
– Nem apám hagyott el minket, édesanyám – mondta rekedten. – Én hagytam el őt.
Erzsébet sokáig nézte. Nem kérdezte, mit jelent ez. Talán már tudta, talán csak elfáradt abban, hogy minden mondat mögött újabb mondatot keressen.
– Hallom, amikor magadban beszélsz odakint, a présházban. Hol Ernőként dörömbölsz a hordókon, hogy a bor az idővel nemesedik, hol Miklós bicskájával kaparod a saját sebeidet, mintha a savanyúság bármit is megoldana. De a szőlőt ez nem menti meg, Kálmán. A bank nem kér a filozófiából. A hegy pedig lassan visszaveszi, ami az övé volt.
A férfi fölpillantott. Az asztalon egy üres pohár állt. Sokáig nézte, mintha valaki még tölthetne bele valamit.
Tíz éve halt meg az öreg. Azóta a birtok nem egyetlen rossz termés vagy egy különösen kemény tél miatt ment tönkre. Lassan fogyott el belőle az élet. A sorok ritkultak, a szerszámok megrozsdásodtak, a traktor egyre gyakrabban állt a javítóműhelyben. A munka megmaradt, de az értelem, amely összetartotta, valahogy eltűnt.
Az egyik testvér hordta a vizet, metszette a tőkéket, alkatrészt vásárolt hitelre, és próbálta egyben tartani a gazdaságot. A másik a kerti széken ült, és azt figyelte, hogyan fogy el mindaz, amiben egykor hitt. Az egyik a kezével dolgozott, a másik az eszével védte magát attól, hogy újra csalódnia kelljen.
Kálmán arcán mély ráncok futottak végig. Végigsimított rajtuk, mintha kitapinthatná, hol kezdődött az a hosszú idő, amelynek végére érkezett.
– Elfogyott az életem – mondta.
Erzsébet újra kézbe vette a kötőtűket. Nem felelt. A szobában tovább kattogott az idő.
Kora tavasszal a dörögdi hegyoldal földje még őrizte az éjszakai fagy hidegét. A nap lassan emelkedett a dombok fölé, a vesszőkön apró vízcseppek csillogtak. Ernő és Miklós egymás mellett álltak a harmadik sor tőkéinél, kezükben metszőollóval. Leheletük fehér páraként szállt föl, majd eltűnt a reggeli fényben.
– Nézd ezt a vesszőt – mondta Ernő.
Ujjával végigsimított a tavalyi hajtáson. A barna kérgen még ott fénylett a harmat.
– Ha most jól metsszük meg, idén olyan bort ad, amelyik kimossa az emberből a rossz emlékeket.
Miklós ránézett. A szája szélén mosoly jelent meg, s a szemében nem volt sem gúny, sem harag. Olyan mosoly volt ez, amilyet az ember csak akkor enged meg magának, ha egy pillanatra nem kell védekeznie a másik ellen.
Lehajolt, és egy határozott mozdulattal lecsípte a fölösleges rügyet.
– Azért tegyük hozzá a munkánkat is – mondta.
A metszőolló összecsattant. A hang végigfutott a sorokon, és a hegyoldal fölött felröppent egy sereg vadgalamb. Szárnyuk suhogása egy pillanatra betöltötte a reggelt.
A két férfi tovább dolgozott. Egyikük levágta, amit fölöslegesnek ítélt, a másik összeszedte a lehullott vesszőket. Nem vitatkoztak. Nem kellett eldönteniük, melyiküknek van igaza. A föld megvárta a munkájukat, a tőkék pedig, mintha ismerték volna a kezüket, engedelmesen álltak a metszőolló alatt.
Aztán a nap magasabbra emelkedett. A harmat felszáradt, és a dörögdi hegyoldalon lassan megindult a tavasz.
A júliusi hőségben a hegyoldal fölött remegett a levegő. A por, a felhevült olaj és az érő szőlő zöldes illata keveredett a gépzsír nehéz szagával. Az öreg Agromat a sor végén állt. Kék-sárga lemezeit megfogta a nap, a motorháztető alatt még pattogott a fém, mintha a gép maga is a hőségtől próbálna szabadulni.
Kálmán hetedikes volt. A bizonyítványában még alig száradt meg a tinta, a kezén azonban már ott húzódtak a nyári munka fekete csíkjai. Az apja mellett állt a traktor hátsó kerekénél, és figyelte, hogyan kapcsolja be az öreg a kultivátort.
– Jól nézd meg – mondta az apja. – Ez a gép nem játék. Ha elalszol, vagy félrenézel, elviszi a tőkét. Akkor pedig letöröm a kezed.
Nem fenyegetésnek szánta. Így beszélt mindig, ha valami fontosat akart megtanítani.
– A sort nézd előre, ne a kormányt. A kormányt csak igazítod. A sort kell követned.
Az apa fölmászott a vezetőülésre, és beindította a traktort. A motor mély hangon felmordult. Kálmán a sárvédőbe kapaszkodott, és érezte, hogy a dübörgés a mellkasán keresztül a csontjaiig hatol. Elindultak a szőlősorok között. Az apa biztos kézzel vezette a gépet. A kultivátor kapái pontosan a tőkék között haladtak, nem értek a gyökerekhez, nem törték le a vesszőket. A por fölszállt mögöttük, aztán lassan visszahullott a földre.
A sor végén az apa leállította a motort.
– Na – mondta, és ránézett a fiára. – Most te jössz.
Kálmán gyomra összeszorult. Fölkapaszkodott az ülésre. A pedálok messze voltak, a kormány nagyobb, mint amilyennek lentről látszott. Az apja még egyszer megmutatta a sebességváltót, aztán ráütött a sárvédőre.
– Gyerünk, fiam. A tőkékre vigyázz!
Kálmán felengedte a kuplungot. A traktor megrándult, majd elindult a sorban. A motor hangja betöltötte a hegyoldalt. A fiú két kézzel fogta a kormányt, és előre nézett, ahogyan az apja mondta. A jobboldali kerék közel haladt a tőkékhez. A kapák nyomán tiszta sáv maradt a földben.
Egyik tőke, másik tőke.
A kormány aprókat mozdult a kezében. Kálmán megtanulta érezni, mikor kell igazítani rajta, és mikor kell békén hagyni. A sor lassan elfogyott előtte. Nem nézett hátra, nem nézett az apjára. Csak a tőkéket figyelte.
A sor végére érve lenyomta a kuplungot, és leállította a motort.
A hirtelen csöndben hallotta, ahogy a gép lemezei hűlni kezdenek. Az apa odalépett hozzá. Végignézett a soron. Egyetlen tőke sem sérült meg, egyetlen ág sem tört le.
Aztán bólintott.
Nem mondott semmi különöset. Nem is kellett.
Kálmán ott ült a magas ülésen, porosan és izzadtan, és olyan boldogságot érzett, amilyet addig még soha. Az apja rábízott valamit, ő pedig elvégezte a munkát. A hegyoldal, a traktor, a föld és a sorok egyszerre kerültek a helyükre. Úgy érezte, nincs semmi a világon, amit ne lehetne megtanulni, ha az ember elég figyelmesen néz előre.
Az apja elindult vissza a présház felé. Kálmán még egy darabig a traktoron maradt, kezét a kormányon pihentetve.
A nap lassan ereszkedett a hegy mögé. A szőlősorok között hosszú árnyékok nyúltak el.
A kazincbarcikai pszichiátriai intézet harmadik emeleti folyosóján Dr. Varga Ádám főorvos megállt a 14-es kórterem ajtajánál. Kovács Lajos ápoló a falnak támaszkodott egy rozsdás tolókocsi mellett. A vödörben felmosóvíz állt.
– Hogy van Kálmán? – kérdezte a főorvos, miközben átlapozta a beteg kartonját.
– Nincs változás, doktor úr – felelte Lajos. – Ha ébren van, a szőlőben képzeli magát. Traktoron ül, húzza a gázt, vált. Máskor a présházban vitatkozik a testvéreivel, vagy a tőkéket metszi. A környezetére alig reagál.
A főorvos fölnézett.
– Az alapvető testi szükségleteit?
– Nem tudja szabályozni. A vizeletét és a székletét sem tartja vissza. Naponta három-négy alkalommal kell ágyneműt cserélnünk. A segítséget többnyire nem fogadja el.
Dr. Varga becsukta a kartont, majd benézett a kórterem üvegén.
Kálmán az ágy szélén ült. A derekára tekert lepedő gyűrött volt, a padlót nézte. Arca mozdulatlan maradt. A jobb keze azonban folyamatosan mozgott: előre, hátra, előre, hátra. Ujjai egy képzeletbeli sebességváltó karját fogták.
A főorvos még néhány másodpercig figyelte, aztán visszaadta a kartont az ápolónak.
– Rendben. Folytassák a megfigyelést.
Lajos bólintott, és a vödörért nyúlt.
A kórteremben Kálmán keze tovább mozgott. Az Agromat nem indult el. A motor nem szólt. A férfi mégis újra meg újra sebességet váltott, miközben a tekintete a kopott padlón maradt.