a bor és az ecet viszonya
"Az ember olyan, mint a jó bor, az idő múlásával csak nemesedik - ezen elmélet apróbetűs szövegére azonban érdemes odafigyelni, amiben feketén-fehéren áll, hogy az ecet nemesebb ital, mint a bor"
"Az ember olyan, mint a jó bor, az idő múlásával csak nemesedik - ezen elmélet apróbetűs szövegére azonban érdemes odafigyelni, amiben feketén-fehéren áll, hogy az ecet nemesebb ital, mint a bor"
Az ember olyan, mint a jó bor – állapította meg ifjabb Bognár Ernő, miközben a présház homályos, nedves hűvösében egy kapatos mozdulattal letörölte a hordócsapról a zöldes penészt. A mondat olyan patinásan dörrent meg a dongák között, mint egy évszázados közhely, amelynek igazságáért apák és nagyapák tették le a nagyesküt a tizenkét hektáros dörögdi hegyoldalban. A bort hagyni kell érni, fiam – mormolta Ernő, s a borízű, mély torkú sóhajból áradt az a megfellebbezhetetlen, bölcs beletörődés, amivel a magyar ember a saját ráncait és a hitelre vett traktor alkatrészeit szokta szemlélni. Az idő nemesít. A hordó mélyén csend van, sötét van, a seprű leülepszik, a tannin lekerekedik, a fanyar ifjúság pedig átadja a helyét a mély, bársonyos harmóniának.
Miklós – a csendesebb, szárazabb arcú öcs, aki az agráregyetemet félbehagyva inkább a könyvelést meg a helyi termelőszövetkezeti irattárak koszos irodamunkáját választotta – ott ült a rozzant kerti széken, és a körmét tisztogatta egy rozsdás bicskával.
– Ernő, Ernő – mondta halkan, miközben fel sem nézett –, az apróbetűs részbe megint nem olvastál bele. Tudod, amit a palack aljára apró, hangyányi betűkkel szoktak rányomni, közvetlenül a „Fogyasztása előtt hűtve ajánlott” meg a kötelező szulfittartalom mögé.
– Milyen apróbetűs rész? – Ernő elhúzta a száját, mint aki a borvidéki borversenyen idegen zsűritagot fedez fel a falusi pálinkamérésnél. – A bor az bor. Az idő meg az idő. Mi az istenért bonyolítod túl a legegyszerűbb természeti törvényt?
– Az apróbetűs szövegben az áll, édes bátyám, hogy az ecet még jobban öregszik – felelte Miklós, és a bicskáját letéve a földre köpött. – Sőt, ha az idő múlását szigorúan a kémiai folyamatok tisztasága szerint nézzük, akkor az ecet egy sokkal céltudatosabb, következetesebb termék, mint a te kerekre csiszolt, békés vörösborod. A bor ugyanis gyenge. A bor védekezik. A bor hordóban ül, és reméli, hogy a kén megvédi a levegőtől. De az ecet? Az ecet szembenézett az oxigénnel. Az ecet nem hígít, nem simogat. Az ecet mar. És minél öregebb, annál tisztábban mutatja meg a világnak, hogy milyen savakból is van összetákolva ez a folyton rothadó élet.
A présházban hirtelen hideg lett a levegő. A dongák közt beszűrődő délutáni napfényben millió porszem táncolt, mint valamilyen tétova mikroszkopikus népesség, amely épp a két testvér vitáját bámulja.
Ernő elengedte a csapot, a keze ügyébe eső ronggyal letörölte a tenyerét, és sötét, nehezen emészthető dühvel nézett a testvérére. Mert érezte, hogy Miklós megint ott csípte el a valóságot, ahol a leginkább kellemetlen: a pince legsötétebb sarkában, ahol a megromlott tétel már nem illatos, nem kerek, hanem olyan maró savval feszíti a demizson üvegét, hogy a dugó is magától pattan ki tőle éjszakánként, mint valami vészjelzés.
Miért te mit látsz itt a faluban? – folytatta Miklós, miközben a tekintete a hegyoldal felé tévedt, ahol a délutáni tikkasztó csendben a szomszéd porták rozsdás kapui nyikorogtak. – Itt van Gizi néni, meg a többi öreg a falurádióból. Azt mondják, hogy az évek meghozzák a méltóságot meg a kedvességet. Meg a lófaszt hozza el, figyelj csak oda a reggeli kávéjuk melletti morogásra! A lumbágót, meg a köszvényt, azt hozza el. Az nem bor már, Ernő. Az már tiszta, tömény, harminc fokos háztartási ecet. Azzal a savval a sonkát is le lehetne marni a csontról. És látszik rajta a nemesség! Mert az ecet büszke. Az ecet nem akar tetszeni senkinek. A bor még hízeleg, még keresi a helyét a hordóban meg a kristálypohárban, de az ecet... az ecet maga a királyság. Az már tudja, hogy a világ savanyú, hát maga is az lett.
Ernő nem felelt azonnal. Odalépett a hordóhoz, vett egy tiszta poharat, és a csap alá tartotta. A csapból először egy sötét, nehéz csepp csurrant ki, majd megindult a tavalyi Cabernet Savignon, de a pohár fenekén ott maradt egy leheletnyi zavaros, sötét seprő, ami nem akart feloldódni.
– Elmész te a picsába, Miklós! – mondta Ernő, és a hangja most olyan volt, mint amikor a fűrészlap belefut egy rejtett, vastag szögbe a gerendában. – Hogy te minden szart meg akarsz magyarázni, most éppen a kémiával. Azt hiszed, ha valami megmarja a torkodat, az máris igazabb, mint az, ami simán csúszik. Pedig az ecet az egyszerűen csak egy elrontott termék. Az a bor, aminek nem volt elég türelme kivárni a tavaszt. Az a bor, amelyik begőzölgött a saját melegében, és ahelyett, hogy összeérett volna a világgal, inkább összeveszett vele.
– Lehet – mondta Miklós, és felállt a kerti székről, a csizmája sarka megcsikordult a betonon. – Mindenki savanyodik, Ernő. Csak a legtöbb ember még azt hiszi, hogy ő a hordó mélyén éppen nemesedik, miközben a hátán már ott virágzik a fehér penész meg a keserűség.
A nap lebukott a Baksa hegyének gerince mögött, a présház kis ablakán pedig behúzódott az est hűvös, nedves szaga. Ernő ott maradt a pohár borral a kezében, nézte a sötét folyadékot, amelyben a saját fáradt, ráncos arcának a tükörképe remegett. Nem mondott semmit. Kiborította.
Erzsébet a sarokban ült, a kopott falvédő alatt, és a kötőtűje ritmikus, száraz kattogása úgy mérte az időt, mintha egy megállíthatatlan óra szerkezete ketyegne a csendben. Kálmán – vagy ahogy a faluban emlegették, a két fivér, a megfontolt gazda és a maróan száraz okoskodó – ott ült az asztal szélén, a tenyerébe hajtva a fejét. A tekintete már rég nem a tizenkét hektáros hegyoldalé volt, hanem a semmié.
– Fiam – szólalt meg Erzsébet halkan, és a tűk megálltak egy pillanatra a kezében –, az apád tíz éve, hogy elment. Azt hittük örökébe léphetsz, de most már végre el kell engedned.
Kálmán megmozdult, a vállai megfeszültek a sötétben.
– Nem apám hagyott el minket, édesanyám – mondta fojtott, rekedt hangon, és a hangjában ott vibrált a bizonytalanság: – Én hagytam el őt.
– Hallom ám, mikןor magadban beszélsz ott kinn a présházban – nézett rá az öregasszony szigorú, de mélyen fáradt szemmel. – Hol Ernőként dörömbölsz a dongákon, hogy a bor az idővel nemesedik, hol meg Miklós bicskájával kaparod a saját sebeid, mintha a savanyúság bármit is megoldana. De a szőlőt ez nem menti meg. A bank nem kér a filozófiából, Kálmán. A hegy meg lassan visszaveszi ami az övé volt.
Kálmán felnézett, az asztalon álló üres pohárra meredt.
Tíz éve, hogy az öreg meghalt, és azóta a birtok nem a fagy vagy a szárazság miatt ment tönkre, hanem mert a testvérek kétfelé szakadtak a hordók között. Az egyik testvér még hordta a vizet, metszette a tőkét, és hitelre vett alkatrészeket a traktorhoz, a másik testvér meg ott ült a kerti széken, és gúnyosan nézte, ahogy a gazdaság lassan, de biztosan elkopik.
– Elfogyott az életem – mondta Kálmán alig hallhatóan, és a kezével végigsimított az arcán, a mély ráncokon, amelyek az évek, és a valóság súlyától mélyedtek ki.
Tavasz elején a dörögdi hegyoldalban a föld még gőzölgött az éjszakai fagy után, mint egy túlhevült vasaló, amire hirtelen hideg vizet locsoltak. Ernő és Miklós ott álltak egymás mellett a harmadik sor tőkéjénél, kezükben a metszőollóval, s a leheletük fehér füstként gomolygott a langyosodó reggeli napfényben.
– Nézd ezt a vesszőt – mondta Ernő gyengéden, és a mutatóujjával óvatosan végigsimított a tavalyi, aranyló barna sarjon, amelyen mintha gyöngyházfényű harmatcseppek csillogtak volna. – Ha most jól ejtjük a metszést, ez a tőke idén olyan bort ad, ami átmossa az ember emlékezetét.
Miklós nem felelt rögtön; csak mosolygott, végtelenül szeretetteljes mosollyal, ami a szeme sarkában ráncokká gyűrt minden keserűséget. Egy határozott, tisztán csattanó mozdulattal lecsípte a felesleges rügyet.
– Azért tegyük hozzá a munkánkat is– felelte Miklós olyan lágy hangon, mintha egy régi kedves dallamot dúdolna.
És abban a pillanatban, ahogy a metszőolló pengéje összecsattant a fás szöveten, a dörögdi határ fölött felröppent egy sereg vadgalamb, s szárnyaik suhogása úgy zengett a tájban, mintha magának a tavasznak a láthatatlan húrja pördült volna meg. A tőkék csendesen, engedelmesen zöldülni kezdtek a szemük láttára.
A júliusi hőségben a hegyoldal úgy izzott, mint egy frissen kemencébe vetett cipó. A levegőben a por, a felhevült olaj meg az éppen érő szőlővirág fanyar illata keveredett össze azzal a jellegzetes, nehéz gépzsír-szaggal, ami csak a hetvenes évek Agromat traktorainak volt sajátja. Az öreg Agromat ott prüszkölt és zihált a sor végén, mint egy fáradt, de makacs igásló; a kék-sárga lemezei csillogtak a déli napfényben, a kipufogója pedig vékony, kékesszürke füstöt pöfögött a tiszta égbolt felé.
Kálmán még csak hetedikes volt, a bizonyítványában a betűk alig száradtak meg, de a kezén már ott ült a nyári munka első, makacs fekete csíkja, amit semmilyen szappannal nem lehetett lemosni. Ott állt az apja mellett, a traktor hatalmas, bütykös hátsó kereke árnyékában, és nézte, ahogyan felé hajol.
– Figyelj, Kálmán – mondta az öreg, és rámutatott a sorközökre meg a kultivátor kapáira, amelyek mélyen belevájtak a laza, porhanyós földbe. – Ez a gép nem játék. Ha elalszol, vagy félrenézel, a kapafog elviszi a tőkét, és akkor letöröm a kezed. Úgy kell vezetni, hogy a sort nézed előre, ne a kormányt, sokkal kisebb korrekció elég!
Az apa felmászott a traktorra, behuppant a kemény ülésbe, és megpörgette a vékony kormányt. Kálmán ott kapaszkodott mellette a sárvédőn, a szíve a torkában dobogott a motor dübörgésétől. A gép megindult. A kerekek pontosan centiméterekre mentek el a zöldellő tőkék mellett; az apa bal lába a kuplungon, a keze a hidraulika karján mozdult, és a kultivátor vasai mintaszrűen siklottak el a törzsek között. A felvert por felhőként gomolygott mögöttük, de a tőkék sértetlenül maradtak, s a föld sima, fekete szalagként terült el a hátuk mögött.
Aztán a sor végén megálltak. Az apa lemászott, elfordította a kulcsot, és a traktor dadogva, nehezen kifújta magát.
– Na – nézett Kálmánra, és a bajusza alatt átfutott egy ritka, szinte ünnepi mosoly. – Most te jössz.
Kálmán gyomra egy pillanatra összeszorult, de a büszkesége nagyobb volt a félelménél. Felkapaszkodott az ülésre. A pedálok alig érték el a csizmáját, a kormány pedig óriásinak tűnt a kezében. Az apja elmagyarázta még egyszer a sebességet, ráütött a sárvédőre, aztán hátra lépett.
– Gyerünk, fiam! A tőkékre vigyázz!
Kálmán felengedte a kuplungot. A traktor egy nagyot rántott, és lassan, de megállíthatatlanul elindult előre a szőlősorok zöld alagútjába. A motor mély morajlása átjárt minden csontot; a füst és a forró olaj szaga rátelepedett a arcára. Az elején a kormány remegett a kezében, a jobbkereket túlságosan közel érezte a zöldellő lombozathoz, de ahogy haladtak a mélyülő porban, egyre jobban érezte a gép ritmusát. Koncentrált a harminc centis sávot a két tőke között, ahol a földnek tisztának kellett maradnia.
Egyik tőke, másik tőke. A kapák finoman surrogva, alig harminc centire a vénséges tuskóktól szántották fel a gyomot. Kálmán összeszorított foggal, szinte lélegzet-visszafojtva ült a magasban. Amikor a sor végére ért, és egyetlen gallyat sem döntött le, egyetlen gyökér sem sérült meg, a kuplungra lépett, kinyomta a váltót, és leállította a motort.
Csak a motor hűlő lemezei kattogtak halkan a nyári hőségben. Az apja ott állt a sor végén, lassan megtörölte a homlokát a zsebkendőjével, és elégedetten bólintott. Kálmán ott ült a magas traktoron, porosan, izzadtan, mérhetetlen, büszke boldogsággal a szívében.
A kazincbarcikai pszichiátriai intézet harmadik emeleti folyosóján Dr. Varga Ádám főorvos a fehér köpenyét elegyengetve lépett oda a 14-es kórterem ajtajához, ahol Kovács Lajos ápoló egy rozsdás tolókocsival és egy vödör felmosóvízzel támasztotta a falat.
– Hogy van a Kálmán? – kérdezte a doktor, a papírjait lapozgatva.
Lajos fáradtan legyintett.
– Ugyanúgy, doktor úr. Ha ébren van, vagy a hegyoldalban képzeli magát egy öreg traktoron, húzza a gázt meg a képzeletbeli váltót, vagy lent ül a présházban a testvéreivel vitatkozik, vagy a tőkéket metszi. De a biológiát már nem ismeri. A vizeletét, a székletét egyáltalán nem tartja vissza, naponta háromszor, négyszer kell cserélni alatta a lepedőt. Megszűnt a kapcsolat, nincs térerő.
A főorvos unottan bólintott, benézett az üvegen.
Kálmán az ágy szélén ült, a derekára tekert rongyokban. A szeme fénytelenül meredt a kopott padlóra, de a keze ritmikusan, makacsul rángatta előre-hátra az Agromat traktor váltóját.