Van az úgy, hogy az ember már nem a külvilágot akarja átrendezni, hanem saját magát méretezi le diszkrétebbre. Gyerekkoromban még nem tudtam ennek nevet adni, de ha ebéd helyett megint degeszre ettem magam a házi baracklekvárral, és mert a szüleim nehezen viselték a kópéságot, egyetlen belső összpontosítással simán összehúztam magam a tizedére, akár a századára is. Olyankor a padlódeszka repedése vagy a kredenc lába alatti árnyék birodalma felért egy biztonságos várral, ahol apám nehéz léptei csak tompa dobogásként remegtették meg a talajt.
Később, a gimnáziumi évek alatt ez a képesség kifejezetten gyakorlatias, túlélési fordulatot vett. Amikor a balatoni építőtáborban a többiek estére harciasan felajzották magukat a fülbemászó slágerektől zengő, fülledt tábori diszkóhoz, engem megfojtott a tömeg és a neonfények rángatózása. Nem akartam kretén módon jópofizni, sem felesleges köröket futni a lányok körül a gumimatracok mellett; egyszerűen csak kisétáltam a partra, lekicsinyítettem magam a fűszálak léptékére, és behúzódtam egy elhagyatott halászcsónak felfordított, kátrányszagú deszkái alá. Amíg a többiek odabent a sötétben izzadtak és a jövőről kiabáltak, én a deszkák résein át, egy egészen más, tágasabb perspektívából néztem, ahogy a víztükrön elnyúlnak a badacsonyi présházak sárga fényei.
Most, hogy már hetvenhét évesen a műhelyemben vagy a tanyasi portámon intézem a dolgaimat, ez a kis trükk tulajdonképpen a leghatékonyabb életbölcsességimmé vált. Az öregség, kérem szépen, nem más, mint a fokozatos visszavonulás művészete; az ember lassan lehámozza magáról a felesleges centimétereket, a hangerőt, a világmegváltó feszültségeket, és megtanul elférni a saját bőrében. Ha éjszaka hűvösebbre fordul az idő a kőfalak között, and a paplan alól kibámul a fájós lábfejem, nem kezdek el idegeskedni vagy felkelni takaróért: egyszerűen lejjebb csavarom a belső léptékemet, és hirtelen annyira kicsi leszek a saját ágyamban, hogy a takarót felébe hajtva, meleg sátorként borítom magam fölé. Olyankor hallom, amint a gerendák odébb nyögnek egyet a sötétben, de engem már az sem bánt; a zsigerekben zsongó fáradtság finoman kisimul, az ízületek nehéz lánca lekerül, és a világ zajai elvesztik erejüket.
A méretváltás ráadásul nemcsak a fizikai komfortot szolgálja, hanem a valóság elkerülhetetlen, fojtogató hálójától is tökéletesen megvédi az embert. A múltkor például kifogtam egy olyat, amiért más sírva fakadna: az adóellenőr személyesen méltatott a jelenlétével, mert valahogy megint elfelejtettem időben leadni a papírokat. Ott állt az udvaron a hivatalos aktatáskájával, csengetett, dörömbölt, nézett jobbra-balra, hogy hol lehet a morcos iparos, aki megint az önfejűségét érvényesíti a paragrafusok helyett. Én meg egyetlen határozott akarattal összezsugorodtam, behúzódtam a műhely sarkába, egy erdei fenyő illatú, hatalmas falatként tornyosuló gyaluforgács-kupac mélyére, és békésen szemléltem a fűszálak szemszögéből, amint az úriember tíz perc mérgelődés után megunta a magányos, de annál teátrálisabb előadását, visszaült a fehér Suzuki szolgálati kocsijába, és gázt adott. Nem veszítettem el a méltóságomat, csak éppen a kellemetlen dolgok suhantak el mellettem, mint egy ártalmatlan kora őszi szellő.
Itt ülök most a halmozódó feladatok gyűrűjében, de már nem ijedek meg. Összehúzom magam, mélyen leengedem a vállaimat, és várom, hogy a felesleges hullámok elcsituljanak.