A középiskolai évek alatt az osztálytársaim többségének a nagyszünetekben vagy az iskola utáni órákban sok minden járt a fejében – nekem viszont egyetlen dologra szűkült fókuszom, a minden mást megelőző: a tereplovaglásra.
Szerencsés csillagzat alatt születtem, hiszen Taliándörögdön, a szülőfalumban erre minden lehetőségem megvolt. A szomszédunkban működött a Pegazus lovasszálló, ahová a jómódú osztrák és német vendégek jártak kikapcsolódni. Húsz-harminc ló állt az istállókban, mi pedig – páran dörögdi fiatalok, akik eljegyeztük magunkat a lószaggal és a lovaglócsizmával – boldogan vállaltuk a munkát. Takarítottuk a trágyát a lovak alól, nyergeltünk, pucoltunk, s ha úgy adódott, kísérhettük a külföldi társaságot lóháton. Utóbbiért különösen odavoltunk, már csak azért is, mert a túrák célpontja legtöbbször a szomszédos falu kis kocsmája volt, ahol vigyázhattunk a kikötött lovakra, amíg a vendégek odabent koccintottak.
Néha azonban eljött a nagy betűs ünnep. Amikor kevés volt a vendég, a lovakat pedig le kellett mozgatni, az osztrákok kísérgetése helyett úri lovasként magunk indulhattunk ki a terepre.
Egy ilyen alkalommal a barátom, Aladár, valamint Sipos tanár úr – aki még általános iskolában tanított nekem irodalmat – társaságában nyergelhettünk fel három lovat. Egy-másfél órás szabad kilovaglást kaptunk a környező erdei és mezei utakra. Lévén Sipos tanár úr volt közöttünk a legidősebb, papíron ő kapta a felelősségteljes túravezetői posztot. De ahogy elhagytuk a falu utolsó házait, és alig három perc alatt kiértünk a faluból, a tanár úr ünnepélyesen átadta nekem a vezetést. Pontosan tudta, hogy sokkal kevésbé képzett lovas nálam, a környéket pedig a tenyeremnél is jobban ismertem.
Kidüllesztettem mellkasom, a csapat élére vágtam. Nekiiramodtunk a dimbes-dombos dörögdi mezőknek és erdőknek. A falum határát addigra már számtalanszor bejártam gyalog is, lóháton is. Az idő és a lovak szinte vágtattak velünk, a szabadság mámorító érzése átjárt mindannyiunkat.
Ahogy a bányató felé közeledtünk, megfordult a fejemben, hogy megkerüljük a vizet, és az erdei úton haladunk tovább. Ekkor azonban megszólalt bennem a mérnöki gondolkodás és a szigorú időérzék: már több mint negyven perce úton voltunk, folyamatosan távolodva a bázistól. Ideje volt hazafelé venni az irányt, hiszen a kimért egy-másfél óra szorított bennünket.
Gondoltam egy merészet. Rövidítsünk! – villant be a terv. A jól ismert ösvényről letérve elhatároztam, hogy a tó feletti tölgyfaerdőn átvágva gyorsan hazajutunk.
Az erdőbe beérve az első tíz percben még jól haladtunk. Aztán az aljnövényzet fogságába estünk. Olyan járhatatlan dzsungelbe és bozótosba keveredünk, ráadásul annyira meredek, lejtős és csúszós talajon, hogy a csapda bezárult. A mindössze pár száz méteresre tervezett erdei rövidítést végül két gyötrelmes óra alatt sikerült csak leküzdenünk. Két óra araszolás, ágak kerülgetése és a lovak kétségbeesett egyensúlyozása után végre kikecmeregtünk a sűrűből.
Amikor kiértünk a nyílt terepre, rémülten döbbentünk rá: óriási késésben vagyunk.
Innen elszabadult a pokol. Vad vágtába kezdünk fel és le a dombokon, mezőkön át, csak hogy mielőbb visszaérjünk. A lovakról dőlt az izzadság, a paták alatt repült a föld. Sipos tanár úrnak viszont – mivel a száguldó vágta sajnálatos módon nem tartozott az egyetemi tantárgyai közé – meggyűlt a baja a tempóval: a hajsza során kétszer is látványosan leesett Kincses nevű pej lováról.
A szétzilált, agyonizzadt társaság, a kétszeri zakózás után a fűtől tarkállott irodalomtanárral a sorai élén végül megérkezett a Pegazus istállóihoz.
Amikor bekanyarodtunk az istállóhoz vezető kis úton, a lovasszálló szigorú háziasszonya, Kati néni már ott állt a kapuban, csípőre tett kézzel. Végigmérte a csuromvizes, tajtékos lovakat, majd a tekintete megállt a tanár úr eséstől zölden rikító fehér ingén.
– Tanár úr, csak nem leesett a lóról? – kérdezte szigorúan, szemöldökét gyanakvóan összehúzva.
Sipos tanár úr egyenes derékkal ült a nyeregben, és ahelyett, hogy magyarázkodásba kezdett volna, minden megmaradt pedagógusi tekintélyét bedobva, felemelt fejjel csak ennyit válaszolt:
– Nem, Katikám. Az ág megkarcolta az ingemet.