Jegyzőkönyv egy közúti ellenőrzésről
Készült: a Veszprém Megyei Rendőr-főkapitányság Közrendvédelmi Osztályán, 2026. október 8-án, 15 óra 8 perckor.
Tárgy: közúti ellenőrzés, intézkedés alá vonás, előállítás.
Intézkedő: Horváth László rendőr százados.
Igazoltatott: egy fő sodrott, pej színű igásló.
Alulírott Horváth László rendőr százados a fenti napon Antitorinó külterületén, a 7301-es számú dűlőút negyedik kilométerszelvényénél teljesítettem szolgálatot.
14 óra 15 perckor észleltem, hogy a közúton egy akácfa rönkökkel megrakott, kéttengelyes lőcsös szekér közlekedik. A bakon személy nem tartózkodott. A járművet egyetlen pej ló húzta, amely a közúti közlekedésre vonatkozó szabályokat láthatóan betartotta, sebességét az útviszonyokhoz igazította, és az útkereszteződés előtt mindkét irányba körültekintett.
Ez utóbbi körülményt később jegyzőkönyvbe kellett foglalnom, mert a ló a meghallgatás során külön felhívta rá a figyelmemet.
A szolgálati gépkocsival elé hajtottam, megállásra szólítottam fel, majd a hatósági intézkedés megkezdése céljából odaléptem hozzá.
– Jó napot kívánok! Kérem a járművezetői engedélyét, a szekér forgalomba helyezési dokumentumait, valamint a szállított faanyag eredetét igazoló iratokat!
A ló megállt. Egy darabig a szemembe nézett, majd a nyakában függő bőrtarisznyára bökött.
– Jó napot, százados úr! Az iratok ott vannak. Ha megengedi, magam nem tudom kinyitni a csatot. A patám erre alkalmatlan. Legyen szíves, vegye ki őket, ellenőrizze, aztán tegye vissza. Vigyázat, a jobb oldali zsebben van a fuvarlevél, az könnyen kiszakad.
Nem válaszoltam azonnal.
A rendőri szolgálat során találkoztam már ittas kerékpárossal, engedély nélkül vezető gépkocsivezetővel, továbbá olyan állampolgárral is, aki a felszólításomra közölte, hogy őt a jogszabályok nem kötik. Olyannal azonban még nem, aki készségesen együttműködött, de az együttműködés végrehajtásához szükséges mozdulatot anatómiai okokból nem tudta elvégezni.
– Az iratokat önnek kell átadnia – közöltem.
– Értem – mondta a ló. – Csakhogy nincs kezem.
– Ezt látom.
– Akkor talán azt is látja, hogy nem akarom megtagadni az intézkedést.
Ezt is láttam. Sajnos a szolgálati szabályzatban nem találtam olyan rendelkezést, amely szerint a nyilvánvaló jó szándék pótolhatja az iratok szabályos átadását.
Felhívtam a kapitányság ügyeletét.
– Itt Horváth százados. Egy igáslovat igazoltatok. Az iratai a tarisznyájában vannak, de nem tudja átadni őket.
A vonal túlsó végén hallgatás támadt.
– Nem tudja vagy nem akarja?
– Nem tudja. Nincs keze.
– Százados úr, nekünk a szándékot kell vizsgálnunk, nem az állat anatómiáját.
– Értettem. És hogyan vizsgáljam a szándékát?
– Az intézkedés megtagadása esetén előállítást kell foganatosítani.
– De nem tagadja meg.
– Akkor miért nem adja át az iratokat?
– Mert nincs keze.
A vonal túlsó végén újabb hallgatás támadt.
– Horváth, ne bonyolítsa túl. A szabály az szabály.
A beszélgetés ezzel véget ért.
A ló megvárta, amíg elteszem a telefonomat.
– Na, mit mondtak?
– Azt, hogy a szabály az szabály.
– Ezt én is tudom, százados úr. Csak azt nem értem, hogy ha én nem tudom kinyitni a tarisznyámat, maga pedig nem nyúlhat bele, akkor most melyikünknek kellene másképpen viselkednie.
Erre nem tudtam felelni.
Felszólítottam, hogy szálljon be a szolgálati gépkocsiba.
A ló rám nézett.
– Százados úr, én szívesen bemegyek magával, de a lovakat általában nem a hátsó ülésre szokták ültetni. Nem szeretném összekoszolni a kárpitot.
– A hatósági intézkedésnek köteles alávetnie magát!
– Alávetem, kérem. Csak azt mondja meg, hová tegyem a lábamat.
Ez a kérdés ismét felkészületlenül ért.
A ló végül kibújt a hámból, odasétált a rendőrautóhoz, szájával kinyitotta a hátsó ajtót, és beült. A fejét kissé oldalra fordította, hogy elférjen. Amikor észrevette, hogy a hátsó lába a küszöbön maradt, gondosan behúzta.
– Így megfelel? – kérdezte.
Azt feleltem, hogy igen.
Elindultunk a kapitányságra.
Néhány perc múlva a ló megszólalt:
– Százados úr, ne haragudjon, megkérdezhetem, hogy maga mióta rendőr?
– Huszonhárom éve.
– Az hosszú idő.
– Az.
– És szereti csinálni?
A visszapillantó tükörből láttam, hogy a ló lehajtja a fejét.
– Nem mindig – mondtam. – De az embernek meg kell élnie valamiből.
– Ezt megértem – felelte. – Nekem is van családom. A szénát, a patkolást, az állatorvost ki kell fizetni. A gazdám már nem fiatal, a fa eladásából élünk. Ha nem viszem el a rönköket, nem kapjuk meg a pénzt. Ha nem kapjuk meg a pénzt, a kovács sem patkol meg ingyen.
Elhallgatott, aztán hozzátette:
– Nem panaszkodom. Csak mondom.
A kapitányság udvarán leállítottam a motort.
A ló kiszállt, és türelmesen megvárt, amíg becsukom az ajtót. Utána együtt felmentünk a harmadik emeletre. A lépcsőfordulóban félreállt egy takarítónő elől, és udvariasan előreengedte.
A 304-es irodában leültetni nem tudtam, ezért megkértem, hogy álljon az íróasztal mellé. Bekapcsoltam a számítógépet, és nekiláttam a jegyzőkönyvnek.
Az első mondatot háromszor írtam át.
„Az igazoltatott személy az iratok átadását megtagadta.”
Ezt töröltem, mert nem volt igaz.
„Az igazoltatott személy az iratok átadására képtelen volt.”
Ezt is töröltem, mert úgy hangzott, mintha az illető valamilyen fogyatékossága miatt került volna hatósági eljárás alá, holott a probléma valójában az én intézkedési lehetőségeimben mutatkozott.
Végül ezt írtam:
„Az igazoltatott a nála lévő iratok bemutatására késznek mutatkozott, azonban azok átadását fizikai adottságai nem tették lehetővé.”
A ló a vállam fölött figyelte a monitort.
– Ez így jó lesz, százados úr – mondta. – Pontosan ez történt.
Meglepett, hogy nem neheztel rám.
– Maga nem haragszik?
– Miért haragudnék?
– Mert előállítottam.
– Maga a munkáját végezte. Én is azt végzem. Ha mindenki haragudna mindenkire, aki nem tudja megoldani a másik problémáját, estére nem maradna egyetlen békés ember sem a világon.
Ezt a mondatot nem vettem fel a jegyzőkönyvbe. Nem tudtam, melyik rovatba tartozna.
Miután kinyomtattam a dokumentumot, elé tettem a három példányt.
– Kérem, írja alá a kipontozott helyeken!
A ló lehajtotta a fejét, megnézte a lapokat, aztán rám emelte a tekintetét.
– Százados úr, maga most komolyan azt várja tőlem, hogy aláírjam?
– A jegyzőkönyv hitelességéhez szükséges.
– De hát maga is tudja, hogy nincs kezem.
– Tudom.
– Akkor miért kéri?
Sokáig néztem a három példányt.
Aztán fogtam a tollat, és mindegyiket aláírtam helyette.
A ló nem szólt semmit. Csak odalépett az ablakhoz, és kinézett az udvarra, ahol a délutáni nap megvilágította a parkoló autókat.
Amikor visszafordult, megkérdezte:
– Most már hazamehetek?
– Az ügy lezárása után.
– És mikor zárul le?
– Amikor a jegyzőkönyv elkészül.
– Akkor készen van, százados úr.
Igaza volt. A jegyzőkönyv készen állt. Az ügyet azonban nem tudtam lezárni, mert a rendszer a saját aláírásomat az igazoltatott aláírásaként nem fogadhatta el, az igazoltatott pedig a saját kezű aláírásra fizikailag képtelen volt.
Felvettem a kapcsolatot az ügyelettel. Nem vették fel.
Megpróbáltam elérni a jogi osztályt. A melléket nem kapcsolták.
Megnyitottam a szolgálati jogszabálytárat, és beírtam a keresőbe: „igásló aláírása”.
A rendszer nem adott találatot.
A ló közben udvariasan megkérdezte, használhatja-e a mosdót. Megmutattam neki a folyosó végén lévő helyiséget. Bement, majd néhány perc múlva kijött, és gondosan becsukta maga mögött az ajtót.
– Köszönöm – mondta.
Akkor valami eltört bennem.
Huszonhárom éve voltam rendőr. Huszonhárom éve tanultam, hogyan kell intézkedni, mikor kell felszólítani, mikor kell figyelmeztetni, mikor kell előállítani. Tudtam, hogyan kell kitölteni egy nyomtatványt, hogyan kell megfogalmazni egy jelentést, és hogyan kell úgy leírni egy történteket, hogy azok megfeleljenek az előírásoknak.
De azt nem tudtam, hogyan kell hazaküldeni egy lovat, aki mindvégig együttműködött.
A ló észrevette, hogy elhallgattam.
– Baj van, százados úr?
– Nincs – mondtam. – Csak nem tudom, mit csináljak magával.
– Akkor engedjen haza.
– Nem tehetem.
– Miért?
A szájamat kinyitottam, de nem jött ki rajta hang.
A ló egy darabig várt, aztán a tarisznyájához lépett. A szájával ügyesen kioldotta a csatot, elővette a Symphonia-dobozt, és felém nyújtotta.
– Kér egyet?
Húsz éve nem dohányoztam. Mégis elvettem egy szálat.
A ló meggyújtotta nekem az öngyújtójával.
Sokáig ültünk az irodában. Én cigarettáztam, ő az ablakon át a távoli Bakonyt nézte.
– Tudja – mondta végül –, én is le akarok szokni. Ezért a dobozt mindig visszateszem a tarisznyába. Ha nem látom, könnyebb megállni.
Aztán gondosan elrakta a cigarettát és az öngyújtót, becsatolta a tarisznyát, és megigazította a hámját.
– Most már tényleg mennék. A gazdám vár.
Nem tartóztattam fel.
A ló lesétált a lépcsőn, átment az udvaron, és a kapuban még visszafordult.
– Viszontlátásra, százados úr! Ne dohányozzon sokat. Nem tesz jót a tüdejének.
Aztán elindult a dűlőút felé.
Visszaültem az íróasztalhoz, elővettem a jegyzőkönyvet, és a lezárás rovatába beírtam:
„Az intézkedés eredményesen befejeződött.”
Aláírtam, lepecsételtem, majd a három példányt az ügyiratok közé helyeztem.
Az ügyet másnap felterjesztettem a kapitányság vezetőjének.
A válasz még aznap megérkezett:
„Az intézkedés jogszerűségének megállapításához az igazoltatott saját kezű aláírása szükséges. Ennek hiányában az eljárás nem tekinthető lezártnak.”
Azóta is várom az újabb utasítást.
A ló pedig azóta is szabadon jár Antitorinó környékén.
Ha néha meglátom az úton, félreállok neki.
Ő ilyenkor udvariasan biccent a fejével.
Én pedig tisztelgek.
Rádli Róbert