Ok-okozati összefüggések vizsgálata során megállapítottam, hogy ott kezdődött a nagy belga csoda, ahol a tiszta arany már untatta a világot, a milliárdosok meg olyan halálosan belefáradtak a saját tökéletességükbe, hogy kitalálták: nekik most a rohadás kell. A vakolat, a málló fal, az ezeréves mocsár szaga, de szépen, finoman, patika-tisztaságra csomagolva.
Mert megjelent a színen az a bizonyos Axel Vervoordt, ez a mai modern alkimista, aki Antwerpenből indult hódító útjára. Nem ám akárhogy! Fogta a japánok szent Wabi-sabi filozófiáját – azt a szegény, aszketikus, csendes bölcsességet, ami az idő pusztításáról meg az elengedésről szól –, és szépen behordta egy kastély fenséges, hűvös falai közé. Mert a milliárdos, kérem szépen, az nem akar ám szenvedni a hidegtől meg a szálkás fától! Ő csak exkluzív akar lenni benne. Vervoordt meg megadta neki: olyan asztalt faragott, ami úgy nézett ki, mintha ezer évig egy folyó fenekén ázott volna, de közben a méregdrága, steril műhelyben kapta meg a legfinomabb kezelést.
Ez a belga zseni rájött arra, amiről a kocsma füstös sarkában mi már régóta csak legyintünk: a mulandóságot csodásan tőkésíteni lehet! Eladta a szegénység esztétikáját azoknak, akik a valódi piszoktól amúgy a pokolra kívánnának menni. Minél kevesebb a bútor, minél görbébb a gerenda, annál több nullát írhatott az árcédulára. A hamisítatlan, mesterségesen előállított hiány lett a legdrágább luxuscikk ezen a siralomvölgyön.
De álljunk csak meg egy szóra, kérem! Miért is kellene nekünk balga módon elzarándokolni Belgahonba, méregdrága dollárokért shoppingolni valami idegen úr templomába, miközben ott van a saját portánk? Hát nyissuk már tágra a szemeinket!
Itt van nálunk a tisztességben megöregedett, nyers rusztikus bútor, a bontószék, a megfáradt tölgyfa, aminek nem kell semmilyen antwerpeni pecsét meg drága marketingmámor. Az nálunk nem holmi divatos státuszszimbólum meg steril „Wabi-sabi”, hanem a hús-vér valóság. Az őszinte, pőre igazság, amiben benne van a kétkezi munka verejtéke, az idő igazi vasfoga, és az a fajta belső béke, amiért Axel úr a kastélyában egész vagyonokat kér a hiszékeny népségtől. Nincs itt semmiféle alkímia, kérem szépen: a fától a gyaluforgácsig minden igaz, és pont annyira tökéletes, amennyire az élet maga akarja.
Rádli Róbert