A Mester ott ült a műhely sötét, faporszagú sarkában, ahol a gyalupadot már centiméteres vastagságban borította a feledés meg az elrontott napok szürke fűrészpora. Nem volt ott se egy mászaki rajz, se egy látványterv; csak egy kopott asztalosceruza meg a csend, ami úgy nehezedett a lélekre, mint a rosszul kiszáradt tölgyfa, ha húzza az időjárás.
Mert az ember, kérem szépen, nem az isteni tökéletesség csimborasszója, hanem egy félresikerült, méretes darab bútor, amit valaki hirtelen haragjában összegányolt egy rozoga gyalupadon.
A Teremtő – akit a falu csak úgy emlegetett, hogy az Öreg fusis, aki sosem ad számlát – hat napig izzadt a portékán. De a hatodik nap estéjén, amikor rágyújtott az uccsó filteres cigarettájára, és végignézett a munkáján, hirtelen elöntötte az a nehezen emészthető, magyarszürke düh, amit csak az ismeri, aki fél napig csiszol egy csodás diófa lapot, hogy aztán a végén rossz oldalról fűrészelje be a nútot. Nézte ezt a két lábon járó, identitásszorongó hibahalmazt, ami ott szuszogott a forgács között, és azonnal a kiskapukat meg a garanciális feltételeket kereste. A Mester megunta. Letette a vésőt, s a hangja megkondult a műhely deszkái között:
– Eriggy, menj te is dolgozni! Aztán megtudod te is, milyen az, amikor elbaszod a melót!
Mert téves az a lila ködös mese, hogy valami potyautas alma meg a kígyó miatt lett annyi bajunk. A magyarázat sokkal földibb: Isten már akkor tudta a tutit, amikor a fűrészt a deszkára tette. Ha a mi portékánk dől össze, a legkevesebb, hogy kívánjuk, dögöljön meg a szomszéd tehene is, mert az ember lelkét nem a szellem fűti, hanem a tiszta, puszta irigység meg a rosszul felragasztott élzárás.
A Hivatal steril, neonfényű szobájában aztán leültették az Öreget. Az Ellenőr – a bürokratikus körmönfontosság mintapéldánya – ott feszített a jegyzőkönyv mögött, és számon kérte a méreteket. Hogy miért lettek ilyen kacsázóak azok a lábak? Miért nem stimmel a derékszög? Miért lett ez a mindenség koronája egy olyan recsegő, szálkás konstrukció, ami már az első próbanapon nyikorogni kezd?
Az Öreg nem hozott elő fizikai képleteket, nem hivatkozott az Etikus Minimalizmusra, és a NASA-t sem rángatta elő védekezésül. Csak ült ott, a hatnapos műszak utáni, kesernyés csöndben, lassan felemelte a tekintetét, s a hangja olyanná vált, mint amikor a zsákvásznat tépik szét:
– Tudja... Én valahogy mindig melléütök a szögnek.
Így maradt ez. A selejtet nem dobták ki a tűzre; átkeresztelték organikus teremtkezésnek, oszt jó napot. A jegyzőkönyvet titkosították, a szöget meg mindenkinek a homlokába ferdén verték be, hogy a teremtés kibillent fogaskerekei továbbra is zötyöghessenek, mint egy leharcolt Csepel teherautó a balatoni bekötőúton.