A harmadik napja szakadó őszi esőben a Teremtő a munkapad mögött ült a dohos, szürke műhelyben, ahol a gyertya lángja sárgán pislogott a nedves levegőben. A földön szanaszét hevertek a selejtes agyagdarabok, a félbehagyott bordák és a rosszul illesztett ízületek.
A Mindenható fáradtan dörzsölte meg a szemét; nem a fizikai munka kimerültsége volt ez, hanem az a fojtogató, csendes neheztelés, ami akkor nehezedik az alkotóra, amikor végignéz a rosszul sikerült, magatehetetlen portékáján.
– Hat nap... – mormolta maga elé rekedt, elgyötört hangon, miközben a kezéből lehullott a csiszolókő. – Hat napon át éjjel-nappal faragtam ezt a szerencsétlent. És mi lett belőle? Egy két lábon járó, örökké szorongó hibahalmaz. Nézze csak meg, Mihajlo Ivanovics...
Az asztal szélén ülő öreg, kopott köpenyes ellenőr – aki hivatalból jött, hogy átvegye a leltárt – fáradtan sóhajtott, és a teáscsészéjébe bámult.
– Tudja, Uram – mondta halkan, miközben a kinti udvaron egy rozsdás szekér nyikorgott fel –, ön túl sokat gondolkodott a részleteken. Minek kellett bele építeni ezt a bonyolult, folyton jajveszékelő idegrendszert? Nézzen oda a sarokba! Ott ül a mindenség koronája, és már most azon töpreng, hogy vajon miért esik az eső, miért fáj a foga, és hogy egyáltalán van-e értelme a holnapnak.
A Teremtő némán bólintott. Kinézott az ablakon, ahol a falu rossz utain a sár lassan elnyelte a keréknyomokat.
– Tudom... – sóhajtott fel mélyen. – Elrontottam. A tervrajzban egészen más állt. Egy tiszta, méltóságteljes szerkezetet akartam, ami úgy illeszkedik a világba, mint egy becsületes ács által megmunkált tölgyfa gerenda. Ehelyett megint csak összetákoltam valamit, ami magától esik szét, és még a terhét is nekem kell cipelnem.
Az ellenőr elkeseredetten legyintett, felállt a kopott székéről, és a kabátjára igazította a gallérját.
– Hát, Uram, a leltárt most már nem írhatjuk át. Ha egyszer így sikerült, hát marad. Eridjen maga is, igyon egy pohár teát, vagy feküdjön le. A selejttel meg majd csak lesz valahogy... mint ahogy a földön minden bajjal lenni szokott.
A Teremtő nem válaszolt. Csak ült tovább a félhomályban, miközben a falióra egyenletesen, unalmasan verte az időt, és a fűtetlen szobában a teremtés csendes, keserű magánya lassan mindent elborított.