A kávéházban márványasztal volt, a márványasztalon kávé, a kávé mellett kockacukor.
A kockacukor mögött Karinthy Frigyes ült. Vele szemben Fábry Sándor lendítette a karját, levegőt vett, majd megállás nélkül beszélte be a teret: leírt egy kilencvennégyes balatoni büfét, három rokont, egy elszabadult gázpalackot, egy rezesbandát, saját magát harminc évvel ezelőtt, és még egy kövér embert, aki nem tudott leülni.
A történetnek nem volt se eleje, se vége, csak mennyisége.
– Mondja, Fábry úr – vágott közbe Karinthy a hetvenkettedik mellékmondat felénél –, ön szerint mi a különbség a humor és a kényszeres szövegelés között?
Fábry rutinosan, azonnal lecsapott a témára:
– A humor az, amikor az ember nevet, a dumálás pedig az, amikor a másik még nem tudott elmenni. Különben is, ebből az iménti gázpalackos sztoriból csinálok egy estét, két tévéműsort, meg egy átdolgozott kötetet karácsonyra. Ugyanazt csak a borítót kicserélem!
– Látom – mondta Karinthy –, maga még a lepkefingot is képes eladni. De mondjon már egyszer valamit, ami nem vicces, de van valami veleje.
Fábry a csészéjéért nyúlt.
– A tartalomért nem váltanak jegyet a nézők, Frigyesem! Az emberek szórakozni akarnak. Ha csend van, rögtön azt hiszik, elromlott a műsor. A csendben elkezdenek gondolkodni, attól meg megfájdul a fejük.
Karinthy kivett a tárcájából egy aranyszínű tíztallérost, és letette a márványra.
– Adok tíz tallért, ha most az egyszer nem mond el egy viccet sem. Ha egyszerűen csak elhallgat.
Fábry torka felcsattant, már indult is a nyelvén egy újabb adoma egy elrontott pléhkristály csillárról, de Karinthy ránézett. Halkan annyit mondott:
– Ne.
Fábry szája nyitva maradt. A poén ott rekedt a torkán, mint egy félrenyelt gombóc.
Beállt a csend. Egy másodperc. Két másodperc.
Fábry arca lassan megnyúlt. A fülei vörösödni kezdtek. Az állandóan mozgásban lévő szemei idegesen ugráltak a kávéscsésze, a plafon meg a szomszéd asztal között. Nem tudott mit kezdeni a kezeivel; először a zakóját igazította meg, aztán a kanalat, de a csend csak nem akart elmúlni. Látszott rajta, hogy fizikailag fáj neki.
Karinthy felállt, felvette a kabátját, és kiment a kávéházból.
Fábry még utánaordított a távozó Frigyesnek:
– De a tíz tallérját itt felejtette!
– Magáé – szólt vissza Karinthy az ajtóból. – Szüksége lesz még rá az utókornak.
Fábrynak a homlokán megjelent a verejték. Nem bírta tovább. Hirtelen átszólt a szomszéd asztalhoz:
– Képzeljék, az imént Karinthyval beszélgettem! De olyan unalmas volt, mint egy száraz pogácsa, úgyhogy inkább mondok maguknak egy fergeteges sztorit a dobozi csendőrről meg a gázpörzsölőről!
A szomszéd asztalnál fásultan felnevettek.
Fábry megkönnyebbülten felsóhajtott, és folytatta a dumát.
Eljött a záróra.
A márványasztalon ott maradt a kihűlt kávé meg tíz tallér.
Később a pincér letörölte az asztalt a nedves rongyával, a csendet pedig homlokon csókolta.