Fábry Sándor valamikor régen rájött valamire: az embereknek nem feltétlenül kell mondani valamit. Elég, ha úgy érzik, hogy hallanak valamit.
Ő értett ehhez. A történet olyan, mint a pénz: ha ügyesen bánik vele az ember, kamatozik. El lehet mondani egyszer a barátoknak, másodszor egy társaságban, harmadszor a televízióban. Aztán néhány év múlva újra elő lehet venni. A közönség kicserélődik, a történet marad.
A közönség nevetett. Fábry beszélt, a vendég mosolygott, a néző elégedetten dőlt hátra. Hogy a vendégnek is lett volna mondanivalója, az már csak technikai részlet volt.
Fábry nem beszélgetett, hanem előadást tartott beszélgetés címén. Ha a vendég belekezdett egy mondatba, ő már a közepén felismerte benne a lehetőséget. Abból is lehetett történet. A történetből aztán előkerült egy rokon, egy vendéglős, egy hivatalnok, végül valaki, aki egyszer valami egészen különöset csinált. Mire a vendég visszakapta volna a szót, az eredeti mondatnak már híre-hamva sem volt.
A módszer bevált. A vendégek megtanulták, hogy a meghívás nem feltétlenül jelent beszélgetést. Inkább hosszabb előadásra szóló meghívó, amelyen nekik az a feladatuk, hogy időnként levegőt vegyenek.
Fábry azonban nemcsak a stúdióban élt. Volt egy parasztháza Dörögdön, ahonnan néha lesétált a Katicáig. Ott nem volt kamera, nem volt közönség, és senki sem várta tőle, hogy szórakoztasson.
Legalábbis ezt hihette.
Egyik alkalommal szembejött vele egy traktoros.
– Jó napot, Sándor!
Fábry ránézett.
– Hm.
A traktoros bámult egyet, aztán sietett tovább, mert még sok dolog várta.