Az embernek, kérem szépen, vannak elvei, amelyeket fiatal korában még úgy őriz, mint a nagymama a kredencben a vasárnapi porcelánt, nem nyúl hozzájuk senki, nem is szabad, mert azok az elvek ott állnak a polcon, csillognak, és az ember időnként elmondja róluk, hogy ezek tartják össze a világot, bár azt már nem tudná pontosan megmondani, mikor tartották össze utoljára, és vajon a világ tud-e egyáltalán erről az egészről. Nekem is vannak ilyen elveim. Például, hogy az ember ne igyon hétköznap, különösen ne akkor, ha másnap dolga van, továbbá ne igyon csak azért, mert kedve támadt hozzá, mert a kedv megbízhatatlan jószág, ma ezt kívánja, holnap azt, és ha az ember minden kedvének engedelmeskedik, akkor előbb-utóbb úgy jár, mint az a szegény ló, amelyiknek minden útkereszteződésben megengedték, hogy maga válassza meg az irányt, aztán a végén se istálló, se abrak, csak egy nagy, poros mező és a felismerés, hogy a szabadság néha egyszerűen azt jelenti, hogy az embernek fogalma sincs, merre van hazafelé.
Csakhogy ezek az elvek, ha az ember közelebbről megvizsgálja őket, nem olyan szilárdak, mint amilyennek messziről látszanak. Olyanok, mint a régi falusi házak vakolata: ha az ember nem nyúl hozzá, sokáig úgy tűnik, hogy minden rendben van, de amint hozzáér az ujjával, lepereg egy darab, alóla előbújik a tégla, a tégla mögül meg valami régi nedvesség, és egyszer csak ott állunk a fal előtt, a kezünkön fehér porral, és azon töprengünk, hogy most akkor a fal rossz, vagy csak mi piszkáltuk meg ott, ahol nem kellett volna.
Aznap délután például elhatároztam, hogy nem iszom. Nem volt ennek semmi különösebb oka, nem történt velem tragédia, nem hagyott el senki, nem kaptam rossz hírt, és a fogorvosom sem telefonált, hogy sürgősen menjek be hozzá, ami az én koromban már önmagában is okot adna egy kisebb ünnepségre. Egyszerűen csak úgy gondoltam, hogy ma este józan maradok, megvacsorázom, elolvasok néhány oldalt egy könyvből, aztán időben lefekszem, és reggel úgy kelek föl, mint egy rendes, megbízható polgár, aki nem tartozik sem a kocsmának, sem a saját gyengeségeinek.
Ezt a döntést a tudatos énem hozta meg, és a tudatos énem ilyenkor mindig nagyon komoly. Olyan hangon beszél, mintha egy minisztériumi bizottság előtt terjesztene elő egy hosszú távú fejlesztési tervet. Közli velem, hogy a szervezetnek pihenésre van szüksége, a máj nem vasból van, az alvás fontos, a másnaposság pedig nem tartozik az emberi méltóságot erősítő élmények közé. Mindezt olyan meggyőzően mondja, hogy néha magam is elhiszem neki, és olyankor még büszke is vagyok magamra, ami különösen veszélyes állapot, mert az ember a saját erényességétől könnyebben megszédül, mint két korsó sörtől.
Aztán elindultam hazafelé.
Nem a kocsma felé indultam, természetesen, hanem hazafelé. Ezt fontos tisztázni, mert az ember útvonalát nem lehet pusztán a későbbi események alapján megítélni. Ha például valaki elindul a vasútállomásra, de útközben betér a pékségbe, aztán a trafikba, majd a piacon megáll egy ismerőssel beszélgetni, és végül egy másik városban ébred föl, attól még nem biztos, hogy eredetileg oda akart menni. Az élet tele van ilyen félreértésekkel, és én mindig is úgy gondoltam, hogy az ember szándékait nem az alapján kell megítélni, hová érkezett, hanem az alapján, honnan indult el. Különben minden utazásból erkölcsi ügyet lehetne csinálni, ami fölösleges bonyodalmakhoz vezetne.
A járdán mentem, a cipőm orrát néztem, és közben a tudatos énem tovább magyarázott. Kantot hozta föl, a tiszta észt, a kötelességet, az erkölcsi törvényt, amely ott lakozik bennünk, és amelynek, mint tudjuk, semmi köze ahhoz, hogy odakint esik-e az eső, vagy mennyibe kerül egy korsó sör. A tudatos énem nagyon szerette Kantot. Úgy beszélt róla, mintha személyesen ismerte volna, mintha időnként összefutottak volna a sarki zöldségesnél, és Kant megkérdezte volna tőle, hogy na, barátom, ma is az ész vezeti magát, mire ő szerényen bólintott volna, hogy természetesen, professzor úr, nálam minden döntés az erkölcsi törvény szigorú ellenőrzése mellett születik.
Én azonban tudtam, hogy a tudatos énem ilyenkor hajlamos a túlzásokra. Mert miközben ő a kötelességről beszélt, valami más már régen útnak indult bennem. Nem tudom, mi volt az. Talán a tudattalan énem, talán egy régi szomjúság, talán az a kis ember, aki minden nagy elhatározás mögött ott ül, és türelmesen várja, hogy a főnöke végre elfordítsa a fejét. Ez a kis ember nem olvas filozófiát, nem foglalkozik erkölcsi törvényekkel, és különösebben az sem érdekli, hogy másnap reggel hogyan fogom érezni magam. Ő csak a maga egyszerű módján tudja, hogy a napnak van egy bizonyos szakasza, amikor az embernek szüksége van valamire, ami nem munka, nem kötelesség, nem családi ügy és nem is a világ megjavítására irányuló újabb kísérlet.
Amikor a kocsma sarkához értem, ez a kis ember már előttem járt.
Ott állt a söntés pultjánál, fölgyűrt ingujjal, és úgy nézett rám, mint a nyugalmazott vasutas, aki egész életében menetrendekkel dolgozott, s most, hogy nyugdíjba ment, végre nem kell többé magyarázkodnia senkinek. Tudja, melyik vonat késik, melyik nem jön meg soha, és melyik indul el akkor is, ha az utas még a pénztárnál vitatkozik a jegy árán. Az én kis emberem is ilyen volt. Nem sürgetett, nem fenyegetett, nem beszélt nekem a sorsról. Egyszerűen ott állt, és várt.
A kocsma ajtaja fölött egy régi lámpa világított. A fény nem volt se különösebben szép, se különösebben csúnya, csak olyan volt, amilyenre az embernek szüksége van, ha hazaérkezés előtt még szeretne egy kicsit megállni valahol. A kirakat mögött két férfi ült, egyikük újságot olvasott, a másik a poharát nézte. A pohárban sör volt, és a sör felszínén egy apró habkarika úszott, mint valami fehér sziget, amelyről a tulajdonosa még nem tudja, hogy lakatlan-e.
Bementem.
Pipa Papa, a kocsmáros, a pult mögött állt. A neve természetesen nem ez volt, de a faluban senki sem tudta már, hogyan hívták eredetileg, talán ő maga sem. A Pipa Papa nevet még abból az időből kapta, amikor állítólag pipázott, bár én soha nem láttam a szájában pipát, csak egy fogpiszkálót, amelyet mindig ugyanazzal a méltósággal forgatott a szája sarkában. Mészároskötényt viselt, mert valamikor valóban dolgozott egy húsboltban, és azóta is úgy gondolta, hogy a kocsmárosnak olyan embernek kell lennie, akinek nem idegen a vér, a zsír, a kés és az élet többi, kevésbé ünnepélyes kelléke.
Pipa Papa fölpillantott rám.
– Félbarna? – kérdezte.
Nem azt kérdezte, hogy mit kérek, és nem is azt, hogy hogy vagyok. A félbarnát kérdezte, mert az ember szokásai előbb-utóbb olyan pontosan kirajzolódnak a környezete előtt, mint a folyó medre a térképen. Én pedig egy pillanatig még úgy tettem, mintha volna miről döntenem.
– Egyelőre csak nézelődöm – mondtam.
Pipa Papa bólintott. Az ilyen mondatokat nem vette komolyan, de nem is sértődött meg rajtuk. Tudta, hogy az embernek néha szüksége van néhány másodpercre, amikor még eljátszhatja, hogy ura a helyzetnek. Ez hozzátartozik a kocsmai illemhez, ugyanúgy, ahogy a temetésen sem illik rögtön megkérdezni, hogy mikor lesz a tor.
Leültem az ablak melletti asztalhoz. A tudatos énem ekkor még egyszer megpróbálkozott.
Azt mondta, hogy most kell fölállnom. Még semmi sem történt. Nem rendeltem semmit, nem ittam semmit, tehát a döntés még visszafordítható. Ha most fölállok, kimegyek az ajtón, és hazamegyek, akkor nem történt semmi. Az embernek mindig van lehetősége arra, hogy visszatérjen a helyes útra, föltéve, hogy elég korán észreveszi, mikor tért le róla.
Én ezt végighallgattam, és közben az ablakon át az utcát néztem. Egy asszony ment el a járdán, szatyorral a kezében. A szatyorból kilógott egy póréhagyma zöld vége. Az asszony megállt a sarkon, körülnézett, aztán átment az úton. Nem tudom, hová tartott, és azt sem, hogy neki milyen elvei voltak. Talán éppen hazafelé ment, talán a boltba, talán valakihez, akit nem szeretett, de akinek mégis vinnie kellett valamit. Mindenesetre nem látszott rajta, hogy éppen egy erkölcsi válság kellős közepén haladna át az utcán.
Akkor megértettem, hogy az emberi életben sokkal több a póréhagyma, mint a filozófia.
Ezt persze nem mondtam ki hangosan, mert nem akartam, hogy a szomszéd asztalnál ülő férfiak azt higgyék, megbolondultam. Csak ültem, és vártam, hogy a tudatos énem befejezze a beszédet. De az nem akarta befejezni. Mindig talált még egy érvet, egy figyelmeztetést, egy újabb körülményt, amelyet mérlegelni kellett. Végül már nem is a sörről beszélt, hanem az emberi akaratról, a szabadságról, a felelősségről, és arról, hogy a döntéseink következményeit nekünk kell viselnünk.
Ekkor Pipa Papa odalépett az asztalomhoz, kezében a korsóval.
A korsó nehéz volt, füles, vastag falú üveg, amelyen apró vízcseppek gyöngyöztek. Pipa Papa meghúzta a csapot, és a sör úgy ömlött bele, mintha egész nap erre az egyetlen pillanatra készült volna. A hab először magasra emelkedett, aztán lassan megnyugodott, sűrű, fehér peremet hagyva a borostyánszínű ital fölött. A kocsmáros egy mozdulattal elzárta a csapot, a korsót a tálcára tette, és elém rakta.
– Tessék – mondta.
Ebben a szóban semmi filozófia nem volt. Nem ígért boldogságot, nem hirdetett szabadságot, és nem állította, hogy mostantól minden rendben lesz. Csak azt jelentette, hogy itt van a sör, én pedig itt vagyok, és a kettő között egyelőre nincs semmiféle megoldandó probléma.
A tudatos énem még megköszörülte a torkát a torkomban. Ezt egészen pontosan éreztem, mintha valaki belülről kopogtatna, hogy szeretne még egy utolsó észrevételt tenni. Talán azt akarta mondani, hogy gondoljam át még egyszer a dolgot, talán csak azt, hogy legalább lassan igyak. De mire a mondat elejéhez érhetett volna, már fölemeltem a korsót.
Az első korty hideg volt és kesernyés, a hab megcsiklandozta a bajszomat, ha lett volna bajszom, és valami egészen egyszerű, testi elégedettség járta át az embert. Nem boldogság volt ez, nem megvilágosodás, nem a lét nagy titkának fölfedezése, csak egy jó korty sör egy olyan napon, amelyen nem történt semmi különös, és amelyet éppen ezért talán nem is kellett volna megváltani.
A tudatos énem elhallgatott.
A tudattalanom nem mondott semmit. Ő soha nem volt szószátyár. A maga dolgát végezte, aztán hátradőlt, mint aki tudja, hogy a világ rendje időnként nem a nagy elhatározásokon, hanem az apró, jelentéktelen mozdulatokon múlik. A korsó lassan könnyebb lett, az ablakon túl besötétedett, és a pult mögött Pipa Papa egy ronggyal törölgetni kezdte a csap körüli vizet.
A szomszéd asztalnál az újságot olvasó férfi összehajtotta a lapot.
– Mi újság? – kérdezte a másiktól.
– Semmi különös – mondta az.
És valahogy ez is elegendőnek tűnt.
Amikor végül fölálltam, már nem gondoltam Kant úrra, a tiszta észre vagy az erkölcsi törvényre. Nem azért, mert ezek ne volnának fontos dolgok, hanem mert az ember nem töltheti az egész életét azzal, hogy saját magát ellenőrzi. Néha el kell engednie a vizsgálatot, különben úgy jár, mint az a hivatal, amelyik addig ellenőrzi a saját működését, míg végül már senkinek sincs ideje elvégezni azt a munkát, amelynek az ellenőrzésére az egész intézményt létrehozták.
Kifizettem a sört. Pipa Papa visszaadta az aprót, és azt mondta, hogy vigyázzak magamra. Ezt olyan természetesen mondta, mintha csak arra figyelmeztetne, hogy odakint csúszik a járda. Nem kérdezte, győzött-e bennem a tudatos vagy a tudattalan énem, és nem akarta tudni, milyen erkölcsi következtetésre jutottam. Talán neki is megvoltak a maga csatái, de azokat nem a vendégei előtt vívta meg.
Odakint hűvös volt az este. A lámpák alatt megcsillant az út pora, és a járda szélén egy kis pocsolya tükrözte a kocsma ablakát. Hazafelé indultam, most már valóban hazafelé, és arra gondoltam, hogy a mai csata eldőlt. Nem tudom, ki győzött. A tudatos énem holnap bizonyára előáll majd a maga jelentésével, és a tudattalanom is ott lesz valahol, a háttérben, fölgyűrt ingujjal, türelmesen várva a következő menetrend szerinti indulást.
De aznap este már nem vitatkoztam velük.
Félbarnával kezdtem az estét, és ezúttal nem próbáltam úgy tenni, mintha az emberiség jövője múlna rajta.
Csak hazamentem.
Rádli Róbert