Egy dunántúli kisvárosban, amit a helyiek csak úgy emlegetnek, hogy Ájfónod, a péntek este szent és sérthetetlen. Amikor a nap lebukik a lankák mögött, és a hétköznapi hajtás zaja elül, négy jóbarát indul el a macskaköves utcákon. Nem kell egyeztetniük, nem küldözgetnek meghívókat; a ritmus benne van a vérükben, mint a jól beállított óraműben.
A kisvárosban pontosan hét olyan vendéglátó egység működik – a kockás abroszos étteremtől a füstös kis presszón át a talponálló kocsmáig –, ami péntek késő este is nyitva tart, és ami a legfontosabb: hideg, friss csapolt sört mér. A fiúk nem válogatósak, a menetrendet a pillanat szüli: hol az egyikbe térnek be, hol a másikba, végigjárva a hét stációt, ahogy a kedvük tartja.
A társaság négy teljesen különböző világ, mégis úgy passzolnak egymáshoz, mint a precíz csapolás. Ott van Zoltán, a taxis, aki az utakat róva mindent lát a városban, és aki jelenleg a negyedik feleségébe szerelmes, de olyan fülig, hogy a többiek szerint már a szélvédőn is az ő arcát látja. Aztán István, a kőmíves, akinek a keze nyomát a fél város fala őrzi, de ha sörhöz jut, azonnal a másik nagy szenvedélyéről, a horgászatról kezd beszélni – a halak az ő történeteiben minden péntek este tíz centivel nagyobbra nőnek. Karcsi, az asztalosmester, aki a fa tiszta szerkezetét és a logikát tiszteli: miközben menthetetlen láncdohányosként ontja a füstöt, fejben már a harmadik lépéses sakk-mattot tervezi a képzeletbeli táblán. És végül Bence, a kukásautó sofőrje, aki a nehéz gép volánja mögül hétvégeken egy egészen másfajta technológia fogságába esik: a mobiltelefonok szerelmese.
A társaság alapszabálya íratlan, mégis mindenki ismeri: a péntek este a pőre, emberi jelenlétről szól. Zoltán, István és Karcsi otthon hagyják, vagy a zsebük mélyére süllyesztik a külvilágot. Bence azonban képtelen ellenállni a kísértésnek.
Ott ülnek a harmadik törzshelyükön, a sörhab már megült a bajszokon, a hangulat a tetőfokára hág. István éppen egy kapitális harcsa fárasztását meséli, Karcsi a cigarettafüst mögül bólint, Zoltán pedig elmerengve sóhajt a negyedik felesége említésére. Ekkor Bence asztalon heverő, legújabb típusú okostelefonja – amit csak a héten újított be – éles pittyenéssel életre kel.
Bence keze reflexszerűen rándul. Felveszi, a kék fény megvilágítja az arcát. – Na, ki az? Csak nem a dubaji polgármester hív, hogy teli van a kuka? – ugratja Zoltán a taxisok dörzsöltségével. Bence meg sem hallja, a hüvelykujja már rutinosan görgeti a Messenger-üzeneteket, válaszol, majd elvész a feed végtelen áradatában.
Karcsi leteszi a poharát, a hamutartó szélén lekopogja a cigarettáját, és komótosan, a sakkozók hideg logikájával megszólal: – Nézd már, Bence... Mi eljöttünk otthonról, hogy egymást lássuk, te meg elhoztad magaddal az egész internetet, hogy azt nézzed. Otthon, a zárt szobában, egy doboz tescós sör mellett ezt ingyen is csinálhatnád egész éjjel, nem kellene érte Ájfónod mind a hét kocsmáját végiggyalogolni.
Bence felnéz, elmosolyodik, kicsit elpirul, és visszateszi a telefont a kijelzővel lefelé. Tudja, hogy a dörzsölt megjegyzések mögött nincs harag. Itt mindenkinek megvan a maga gyengéje. Ha István túl sokat beszél a horgászatról, leintik; ha Zoltán túl romantikus, megmosolyogják; ha Karcsi túl sokat füstöl, rászólnak. És ha Bence túl sokat görget, hát kap egy tisztasági fejszecsapást a barátaitól.
Volt már olyan péntek, nem is egyszer, amikor egyen-ketten többet ittak a kelleténél, és a hazaút kicsit kanyargósabbra sikerült a Dunántúl hűvös éjszakájában. De a lényeg sosem változik. Amikor a hét kocsma utolsó csapja is elzárul, ez a négy ember pontosan tudja, hogy a világ legdrágább kütyüje sem ér fel azzal a nehéz, őszinte békével, amit egy baráti sörözés asztala nyújthat.
Ez év március 12 éppen péntekre esett, a Debóra Pizzéria faasztalánál a levegő illatozott a frissen sült tészta és a paradicsomszósz illatától. Ez a hely volt a hét stáció közül a negyedik, ahol a sör mellé végre komolyabb harapnivaló is került. Karcsi már elszívott egy fél dobozzal a teraszon, István éppen azt ecsetelte, hogy a tavaszi áradáskor milyen csalit érdemes dobni a tőzegtavakon, Zoltán pedig merengve nézte a pincérlányt, mert a mozdulatai halványan emlékeztették a negyedik felesége első, tizenöt évvel ezelőtti mosolyára.
Bence eközben nem beszélt, a fizikai valóságban csak a keze és az állkapcsa dolgozott: a Négy évszak pizzát gyömöszölte befelé olyan tempóban, mintha a kukásautó hidraulikus prése hajtotta volna. A tányérján a gomba, a sonka és az olívabogyó egymás után tűntek el az utolsó negyed tésztával együtt.
Ekkor a zsebében meglapuló, vadiúj okoskészülék pittyentett.
Bence a zsíros, lisztes ujjával már rántotta is elő a gépet, a bal kezével még a pizzát tömte a szájába, a szemével pedig már a képernyő kék fénymezőjét pásztázta. A feed görgetése elindult. Valami felugrott a kijelzőn – egy újabb fontos hír, vagy valami humoros kép.
Hatalmasat felnevetett.
De a nevetés ritmusa és a nyelés mechanizmusa nem passzolt egymáshoz. A rágatlan, nehéz pizzatészta a hirtelen belélegzett levegőtől a torkán akadt. A nevetés egyetlen másodperc alatt elakadt, Bence arca kékülni kezdett, kapkodni kezdett eszeveszetten a levegőért.
Karcsi felugrott, felborítva a söröspoharat, próbálta Istvánnal együtt megragadni a testet, kirántsák a torkán akadt falatot. A falat megmozdíthatatlanul zárta el a levegő útját. Nem tudtak segíteni rajta. Meghalt.