A sárgás, neonfényes irodában sűrűn gomolygott a füst. Katona Zoltán százados, a Veszprémi Rendőrkapitányság 53 éves gyilkossági kopója, már harminc éve taposta a szakmát, és ez meg is látszott rajta, de nem azért, mert az éjszakai életet kétpofára falta. Arca, mint a cserzett marhabőr, szemében a kiégettség rideg fénye derengett, ujjai pedig sárgállottak a napi két doboz kék Multi- és Symphonia-füsttől, – itt még a szponzort el ne feljtsem megkérdezni melyik tüdőmérgét reklámozzam. Ő volt a klasszikus, megkeseredett rendőrtiszt, a ponyvairodalomi klisék mintapéldánya: a férfi, aki már mindent látott, akit a kilencvenes évek balatoni maffiaháborúi és a sárban hagyott holttestek látványa acélozott meg, és akinek a magányos estéit csak a langyosra hűlt feketekávé meg az íróasztal fiókjában rejtegetett olcsó konyak világította be. Számára a bűnnek nyers hús- és vérszaga volt, a nyomozás pedig nem intellektuális rejtvény, hanem meló - egy valódi anticolumbo.
Ekkor nyílt az ajtó, és a sötét, dohos, aktaszagú térbe valósággal berobbant a huszonegyedik század minden könnyedsége és irritáló felszínessége.
Kovács Liliom 24 éves volt, a magazinokból és közösségi oldalakról előlépett „szőke libák” abszolút és tökéletes képviselője. Magas sarkú cipője ritmikusan, idegesítően kopogott a kopott linóleumon, méregdrága dizájner táskája, úgy feszült a karján, mint egy státuszszimbólum – pedig a kínaiban vette háromezerért, és az irodát azonnal elárasztotta a túlzottan édes, habos latte-illattal keveredő parfüm felhője. Liliom a digitális buborék, a jógastúdiók és a megkérdőjelezhetetlen jólét felhőtlen univerzumából érkezett, ahol a világ problémáit egy filterrel el lehet intézni. Végzetesen naiv volt, a legkisebb rosszindulat nélkül mondom: azért került ide, mert a legjobb barátnője megkérte, hogy segítsen neki albérlethez jutni, ő pedig vakon, kérdések nélkül aláírt egy üres papírt. Fogalma sem volt róla, mi az a hitelkeret vagy a Btk., az aláírása csupán egy szentimentális, tinédzserkori reflex volt a részéről.
Katona százados unottan, nehézkesen nyúlt a fém hamutartó felé, és mélyet szívott a cigarettájába, miközben a két ujjával lassan pörgetni kezdte az elé letett, vékonyka iratcsomót.
Katona százados munkája nem a látványos diadalokról szólt, hanem a csendes, makacs egyensúlytartásról. Egy olyan világban, ahol a modern kor embere könnyelműen szórja el a szavait, és meggondolatlanul veti oda a nevét üres lapokra, az ő asztala volt az a rideg szűrő, amelynél a tettek visszanyerték a súlyukat. Az ő dolga az volt, hogy a burjánzó, hanyag káoszból – amit mások szabadságnak vagy jó szándéknak neveztek – kiszűrje a nyers igazságot, és visszaállítsa a rendet. Nem díszítette fel a valóságot; munkája olyan volt, mint a puritán, tiszta szerkezet, amely mindenféle külső sallang és dekoráció nélkül, a maga pőre valójában alkotja a vázat, amire aztán építeni lehet, mindazért, hogy a jövő ne omoljon a jelen felelőtlen fejeire.
Minden egyes legépelt jegyzőkönyvvel, minden sárgás ujjai között megforgatott aktával egy-egy téglát rakott vissza az igazságszolgáltatás megroggyant falaiba, makacsul védelmezve a törvény józan, minimalista tisztaságát.
Amikor meglátta a vádat – gazdasági csalás és közokirat-hamisítás bűnsegédlete –, a gyomra megfordult. Gyilkossági kopóként ezt a súlytalan papírmunkát, ezt a pitiáner fehérgalléros ügyet a nyílt megalázás határának érezte. Úgy nézett a vele szemben helyet foglaló, feszülten vibráló, tökéletesre manikűrözött körmökkel játszó lányra, mint egy idegen bolygóról jött, bosszantó lényre.
Katona százados még egyszer végigmérte a lányt, majd szándékosan lassan, szinte szertartásosan nyitotta ki a fiókot. Nem a konyakot vette ki – az még korai lett volna, amúgyis, a díszeltesek tegnap este megitták –, hanem egy megsárgult szélű, üres jegyzőkönyv-nyomtatványt.
– Nos, Kovács kisasszony – kezdte, és a hangja úgy kapart, mint a salak a veszprémi várfal tövében. – Maga aláírt egy biankó papírt. A törvény nem ismeri azt a kifejezést, hogy „jó szándék”. A törvény a tintát ismeri a papíron. Ez itt közokirat-hamisítás bűnsegédlete. Ha a bíróság úgy akarja, magának a jógastúdiót elég hosszú időre át kell tennie egy sokkal szűkösebb, szürkébb intézménybe.
Liliom arca egy pillanat alatt veszítette el a magazinokból másolt magabiztosságát. Az őzike-szemekben megjelent az első, valódi pánik. A háromezer forintos táska pántját úgy szorította, mintha az lenne az utolsó mentőöv a süllyedő hajón és mert az kínai volt a műbőr az izzadság hatására felső rétegét el is engedte, ami aztán a lány markában ragadt.
– De én… én nem akartam semmi rosszat. A Lili a barátnőm. Azt mondta, puszta formalitás, sima polanszkis ügy… – dadogta, és a hangjából most először tűnt el a digitális generáció magabiztos rezonanciája.
Katona látta a rést a pajzson. Gyilkossági kopóként pontosan tudta, hogyan kell megtörni egy gyanúsítottat, de most valami egészen más mozdult meg a cserzett bőre alatt. Ez a lány, a maga irritáló parfümjével és naivitásával, valami olyasmit hozott be ebbe a dohos irodába, ami harminc éve hiányzott belőle: a törékenységet.
Liliom jelenléte ebben a fojtogató hivatali szobában olyan volt, mint a tavaszi rügyfakadás a téli fagyban: a fiatalság és a hamvasság szinte tapintható aurája vette körül, ami éles kontrasztot alkotott Katona százados szürke, leharcolt világával. Bőrének romlatlan selymessége, a mozdulataiból áradó, még el nem kopott könnyedség és az a naiv hit, amellyel a világ tisztaságára hagyatkozott, egy olyan organikus és ártatlan életerőt képviselt, ami még nem találkozott a sors nyers, roncsoló anyagszerűségével. Olyan volt, mint egy vágott virág, amely még magán hordja a hajnali harmat illúzióját, mit sem sejtve arról, hogy a burjánzó, hanyag káosz, amelyből vétlenül vétkesen érkezett, milyen könyörtelenül képes elnyelni és felőrölni mindent, ami még nem tanulta meg a védekezés rideg és aszketikus taktikáit.
A nehéz, hamuszürke csendet csak Katona százados asztali lámpájának halk zümmögése törte meg. A kék Multi füstje lassan, spirálvonalban emelkedett a neonfény felé, mint valami rituális áldozat gőze, de a százados ujjai között ezúttal megállt a mozdulat. Nem hamuzott. Csak nézte a lányt.
Az a harminc év, amit a gyilkosságiaknál lehúzott, egyetlen pillanat alatt vált nehéz, felesleges páncéllá. Liliom arcán a pánik lassan valami mássá alakult: a könnycseppek nem mosták el a sminkjét, inkább csak kiemelték a tekintetét, ami a kezdeti riadtság után kezdett fókuszálttá válni, olyan lett a nézése konkrétan, mint a szirti sasé, a járása pedig, mint a....ide még majd később valamit befaragok.
Katona érezte, hogy a torkában megakad a salakos, fásult hang. A lány bőrének és a táska olcsó, bomló műbőrének szaga hirtelen már nem irritálta. Ellenkezőleg. Valami régen eltemetett, tavaszi és tiszta dologra emlékeztette – valami olyanra, ami nem a veszprémi aszfaltból és a bűnügyi nyilvántartásból származott. A százados azon kapta magát, hogy nem a vádindítvány – vagy mittudomén, valami nyomozati irat pontjait nézi az aktában, hanem a lány kulcscsontjának finom ívét, ahogy a gyorsuló légzéstől megemelkedik. Megőrültél, Zoltán? – villant fel a józan ész utolsó, vörös vészjelzése a fejében, de a hang elenyészett a belső zsongásban. A keze, ami eddig magabiztosan forgatta a törvénykönyvet, most szinte észrevehetetlenül megremegett, ahogy a megsárgult jegyzőkönyvet közelebb húzta.
Liliom eközben mély levegőt vett. A kezdeti sokk, a „sokkos intézmény” képe, mint egy jeges zuhany, kimosta a fejéből a naiv rózsaszín ködöt. A szemei, amelyek eddig csak a képernyők filterezett világát látták, hirtelen élesen, szinte fegyverként kezdtek működni. Észrevette a százados ujjának rezdülését. Észrevette, hogy a férfi tekintete túl sokáig időzik a szája szélén, és hogy a rideg, „anticolumbo” álarc mögött egy hirtelen összezavarodott, sebezhető ember ül.
– Százados úr… – Liliom hangja már nem dadogott. Megtisztult a felesleges sallangoktól, kapott egy halk, de határozott tónust. – Ön azt mondta, a törvény a tintát ismeri a papíron. De a tinta mögött ott van a szándék is, nem igaz?
A lány előredőlt, a könyökét a kopott íróasztalra támasztotta, figyelmen kívül hagyva, hogy a drága parfümfelhője most közvetlenül a százados arcába árad. Katona nyelt egyet. A józan ész utolsó bástyái omlottak le benne; a lány közelsége megbénította a szakmai reflexeit. Ahelyett, hogy leugatta volna a gyanúsítottat, ahogy azt harminc évig tette, csak ült, és itta a szavait.
– Ha én bűnsegéd lennék – folytatta Liliom, és a szemeiben a naiv őzike helyét átvette egy villanásnyi, hideg logika –, akkor tudnom kellett volna a csalásról. De a papíron, amit aláírtam, nem voltak összegek. Ha a barátnőm, Lili, utólag írt rá számokat, az nem bűnsegédlet a részemről. Az az én jóhiszeműségem kijátszása. Maga gyilkossági nyomozó, százados úr. Pontosan látja, mikor akarnak valakit csőbe húzni. És látja azt is, ha valaki… ártatlan.
Liliom ujjai elengedték a tönkrement kínai táskát. Már nem volt szüksége mentőövre. Ráébredt, hogy a vele szemben ülő, megkeseredett, idősödő férfi nem a hóhérja, hanem a menedéke lehet – ha jól játssza a kártyáit.
Katona százados csak nézte a lányt, és a bűn nyers hús- és vérszaga, ami harminc évig kísérte, egy pillanat alatt elillant. Már nem a törvény minimalista tisztaságát akarta védeni. Nem akart téglákat rakni az igazságszolgáltatás falaiba. Csak azt akarta, hogy ez a huszonegyedik századi, hirtelen félelmetesen éles eszű lány ne tűnjön el ebből a dohos irodából.
– Kovács kisasszony… – suttogta Katona, és a hangjából teljesen kiveszett a salakos keménység. Az aktát lassan, szinte bűntudatosan csukta be. – Beszéljen nekem erről a Liliről. Mindent. Én pedig… megteszem, amit kell.
A veszprémi kapitányság folyosóján már rég kihunytak a délutáni fények, pihen a komp is, mert kikötötték, benne hallgat a sötétség, csak az asztali lámpa zümmögött tovább, mint egy fáradt lódarázs. Katona százados az asztalra könyökölve hallgatta a lányt. Az iratokat, amelyek harminc évig a szent és sérthetetlen struktúrát jelentették az életében, most úgy tolta félre az asztalról, mint a hentes a húsról lefejtett mócsingot. Csak Liliom hangja létezett, ami betöltötte elméjét.
– Szóval a Lili… – suttogta a százados, miközben a megsárgult ujjai között tartott kék Multi lassan a körméig égett. – A barátnője intézett mindent. Maga pedig csak írt.
– Csak írtam, Zoltán… – Liliom szájából a százados keresztneve úgy hangzott, mint egy finom, de jéghideg tőr, amit hajszálpontosan a férfi páncéljának a rése közé szúrtak. A lány szándékosan hagyta el a „százados úr” megszólítást. Látta a férfi szemében a megadást, a késői, veronai lobogást, és a huszonegyedik századi, józan logikája azonnal diktálni kezdte a következő lépést. A naiv őzike végleg eltűnt; a szirti sas vett irányítást. Ezen a ponton ugrott be Liliomnak a Top Gun vadászpilótás jelenete, amiben az ellenséges gépek levadászása érdekében a jó ügyért harcoló amerikai pilóták egymás között rádióban kommunikáltak: Itt Róbert Gida, jelentkezem, üzemanyaghiány miatt a MIG- ek üldözését átadom, vége. Itt szirti sas, vétel, vettem, a mocsok kommunisták üldözését átvettem, vége.
Katona megriadt a saját nevétől, de a bénultság erősebb volt. A lány közelebb hajolt, és az asztalon át kinyújtotta a kezét. Tökéletesen manikűrözött ujjai egy pillanatra megérintették a százados cserzett, marhabőr szerű kézfejét, ami nem csak cserzettségében, de szőrösségében is pontosan megfelelt a legszigorúbb angol marhabőr szabványnak, amit a Bentley, a Rolls-Roys is megkövetelt.
– Maga megment engem, igaz? – kérdezte Liliom, és a hangjában az ártatlanság mögött már ott bujkált a megszerzett hatalom hűvös bizonyossága. – Mert ha ez az ügy elhúzódik… ha a papírok valahogy elkeverednek a hivatali útvesztőben, akkor a Lili ellen indult eljárás elévül.
A százados nyelt egyet, és a józan ész utolsó, vörös vészjelzése végleg kialudt a fejében. Pontosan tudta, mit kér tőle a lány: hivatali visszaélést, a bizonyítékok szándékos visszatartását, az időhúzást az elévülésig. Ha megteszi, a karrierje, a nyugdíja, a szakmai becsülete vész oda. De ha nem teszi meg, ez a tiszta, hamvas csillag kisétál az ajtón, és ő visszazuhan a konyakszagú, fekete űrbe. De mert a politikai hangulat, meg az igazságszolgáltatás zegzugaiba beékelődött kiskapuk amúgy is egy olyan rendszert építettek ki a rendőrség berkeiben, ahol bizonyos ügyek elsikálása nemhogy bűnösek, de egyenesen kívánatosak voltak, ezért a százados felgyűrte inge ujját, köpött egyet a tenyerébe, hogy a leány kérését teljesítse.
– Elintézem – mondta Katona, és a hangja olyan volt, mintha .........olyan na, tudjátok. – Az akta itt marad az asztalomon. Senki nem fogja keresni, időnként majd bidézem, csakhogy meg ne bukjunk mint Rottenbiller.
Liliom lassan visszahúzta a kezét, és felegyenesedett. Az iPhone-ja a zsebében halk rezdüléssel jelezte, hogy a hangrögzítő az elmúlt tíz perc minden egyes szavát biztonságban feltöltötte a felhőbe. A lány megigazította a táskáját, amelynek a markolatáról a lekopott műbőr sötét foltként ragadt a tenyerére. Már nem félt a „szűkös, szürkébb intézménytől”. Tudta, hogy a veszprémi kapitányság nyomozója mostantól az ő pórázán rángatózik.
– Köszönöm, Zoltán – mosolygott Liliom, és a járása most már diadalmas volt, ahogy a magas sarka ritmikusan kopogni kezdett a linóleumon a kijárat felé. – Akkor… jövő kedden találkozunk. A kávézóban. Ugye- ugye? a járása? Ezt érdemes lett volna nektek is látni!
A százados késői, mindent elsöprő lobbanása nem a hivatali szobák megszokott, sárgás gépességéből született, hanem egy olyan tiszta, a veronai fiatal szerelmeseket idéző csillagfény volt, amely harminc év sötétsége után ragyogta be a százados elméjét. Katona számára Liliom jelenléte a létezés egyetlen, megfellebbezhetetlen romantikus csodájává vált – egy olyan szent és elérhetetlen ideává, amely a rég eltemetett, tavaszi ártatlanságot keltette életre. Ez a szerelem nem ismert mérlegelést vagy hivatali óvatosságot; olyan sorsszerű és pusztító ragyogás volt ez a szürke falak között, amelyért a dörzsölt, kiégett „anticolumbo” önként, vakon és fenséges méltósággal áldozta fel a szakmai becsületét, a múltját és a törvény pőre szerkezetét, csakhogy egyetlen pillanatra megfürödhessen a lány hamvas, romlatlan fényében. Mit szépítsük a dolgot? Le akart feküdni vele, majd megdöglött érte.
Liliom ébredezése és a naiv rózsaszín köd mögül előlépő, félelmetesen éles logikája ugyanakkor a tiszta intellektus és a megvilágosodás szikár győzelme volt a rideg bürokrácia felett. Amikor a kezdeti sokk jeges zuhanyként kimosta a fejéből a magazinok filterezett világát, a lány elméje egyetlen pillanat alatt alakult át fókuszált, precíz fegyverré, amely azonnal felismerte a férfi sebezhetőségét és a hatalmi aszimmetria megfordulását. Nem maradt tehetetlen áldozat: a modern, huszonegyedik századi logika hűvös eleganciájával látta át a „Pavlovi-módszer” lehetőségét és a százados hivatali visszaélését. Az a pillanat, amikor a háromezer forintos kínai táska málló pántját elengedve, az iPhone-ja kék fényében megvilágosodva a saját menedékévé és eszközévé formálta a dörzsölt kopót, húsbavágó bizonyítéka volt annak a női, pszichológiai felsőbbrendűségnek, amely a puszta intellektus erejével képes porrá zúzni a legmerevebb, harminc év alatt felépített intézményi struktúrákat is. Ezen a ponton kérem kedves olvasómat! Az illúziót, mi szerint itt majd egy romantikus kisregényen fog könnyezni és a végletekig meghatódni, azt felejtse el! Gondoljon csak bele! Mi lenne a világból, ha Hollywood minden mézes-mázos ragacsát a nyakunkba öntenénk?
A keddi nap nem egyszerűen eljött, hanem úgy szakadt rá a veszprémi belvárosra, mint a záptojás a díszközgyűlésre. Katona százados már reggel nyolckor ott ült a sarkon lévő, indokolatlanul olasz nevet viselő kávézó teraszán, és úgy szorongatta a langyos eszpresszós csészét, mintha az egy lőfegyver markolata vagy a bögyös Marcsa emlője lenne. Ingek terén szintén hozta a Rolls-Royce minőséget: a tiszta pamut fehér ingét vette fel, amit még a rendszerváltás előtt vett a Centrum Áruházban, valamikor a kilencvenes évek végén, aminek a gallérja olyan merev volt a keményítőtől, hogy ha hirtelen fordította volna a fejét, elvágja a saját nyaki ütőerét.
Ekkor libbent be Liliom. Pontosabban nem is libbent, hanem egy komplett marketingstratégiaként vonult be a díszletek közé. A háromezer forintos kínai táskát – amit a hivatali izzadság már az előző alkalommal megfosztott a felső rétegétől – otthon hagyta, és egy olyan vadonatúj, neonzöld, nejlonból készült szatyrot lóbált, amin hatalmas betűkkel hirdette magát valami jógastúdió.
– Szia, Zoltán! – csicseregte, és úgy ült le a századossal szemben, mintha nem egy hivatalos bűnügyi kihallgatás folytatása lenne, hanem a Tinder-történelem legsikeresebb vakrandija. Az asztalt azonnal elárasztotta a kókuszos testápoló és a megvilágosodás átható szaga. – Ugye hoztad a papírokat? Képzeld, az ügyvédem szerint ha a rendőrség nem küldi el a cuccot a bíróságra harminc napon belül, akkor az egész ügy automatikusan átkerül a „karma-univerzum” hatáskörébe, és ott törlődik!
Katona százados nyelt egyet, a keményített gallér recsegve feszült a torkának. A dörzsölt, harminc éve acélozódott gyilkossági kopó, aki a kilencvenes években fél kézzel vert vissza bivalyarcú maffiózókat a Balaton-parton, gondolj példaként Ötvös Csöpire, akinek Bud Spencert meghazudtoló módon látványosabbak voltak pofonai most úgy olvadt el a kókuszos parfümfelhőben, mint a margarin a meleg serpenyőben.
– Nos, Liliom… – mormogta a százados, és a hangja olyan volt, mintha csak a barnamedve a veszprémi Kittenberger állatkertben összeszedte volna minden romantikáját. – A jog nem ismeri a karmát. De a módszer, na, az működik. Az aktát… elhelyeztem egy biztonságos, száraz helyen. A hivatali zsargonban ezt úgy hívjuk, hogy „operatív parkoltatás”. Időnként, ahogy megbeszéltük, megforgatom a pecsétet rajta, mintha dolgoznánk, aztán… bidé...izé...no....hogy is mondjam. El van sikálva.
Liliom szemei ekkor villantak egyet – az a bizonyos szirti sas nézés, amiket a sátán villant egyet, mielőtt az embergyermek lelkét elrabolja. Pontosan tudta, hogy a vén kopó a tenyeréből eszik. Előredőlt, a neon szatyor fülét az ujja köré csavarta, és a legédesebb, legveszélyesebb hangján megszólalt:
– Ó, Zoltán, te olyan csodálatos vagy! Egy igazi hős! De tudod, a biztonság kedvéért az lenne a legjobb, ha a barátnőm ellen tett vallomásomat… tudod, azt a régit, valahogy… átírnánk. Mert szerinte én nem is azt mondtam, hogy ő intézte, hanem hogy egy ismeretlen, maszkos férfi kényszerített minket az interneten keresztül! Az IP-címünket meg biztosan meghackelték a csúnya oroszok. Ugye átírod a jegyzőkönyvben? Ugye te mindent meg tudsz oldani?!
A százados megdermedt. A kék Multi kiesett volna az ujjai közül, ha rágyújthatott volna a teraszon, de a kávézó szabályzata ezt is tiltotta. Átírni a tanúvallomást? Hamisítani a bűnügyi nyilvántartásban? Ez már nem sima időhúzás volt, ez konkrétan az a kategória, amiért a belső ellenőrzés bilincsben viszi el az embert a kollegái előtt. De ahogy ránézett a lány mellkasára, ami a sejtelmesen átlátszó trikó alatt ritmusra emelkedett, a Rolls-Royce gallér végleg megadta magát. A Pavlovi-reflex működött: a lány mosolygott, a százados meg nyáladzott a hivatali becsülete romjain, mint a kutya a melegben.
– Megoldom – suttogta, és egy akrobatikus mutatvánnyal a székről felpattanva egyenesen e levegőbe ugrott a megállapodás örömére, csodálták is a vendégek, hiszen egy elegáns kávézóban ültek. – Beírom a maszkos embert, a békaembereket, meg az oroszokat is. Az akta… az akta meg rohadjon meg a fiókban.
Liliom diadalmasan hátradőlt, előkapta az iPhone-ját, és miközben a kijelző kék fénye megvilágította az arcát, gyorsan bepötyögte a chaten: „A vén hülye mindent megcsinál. Az ügy el van sikálva, este megyünk bulizni.”
A háttérben a hangrögzítő persze mindent vett, a felhő pedig boldogan nyelte el a magyar igazságszolgáltatás legújabb, fergeteges kabaréját. Katona százados meg csak ült ott a tiszta pamut ingében, mint egy fenséges, de teljesen kibelezett műemlék a veszprémi szélben.
Katona százados még ott zihált a kávézó teraszán az akrobatikus ugrás után, a begörcsölt vándliját próbálta maszírozással kiengesztelni, aki bizony bosszúból a hirtelen erőteljes mozdulatra hevesen reagált. Tiszta pamut ingéből szinte gőzölt a megalkuvás és a fenséges kapituláció melege. Liliom pedig – miután a chaten elküldte a hangfelvételt, hogy a vén hülye mindent megcsinál – kecsesen felállt, megigazította a neonzöld jógás szatyrát, és azzal a lendülettel elindult a terasz széléről a veszprémi flaszter felé. Az iPhone-ja zsebében a hangrögzítő még mindig boldogan ketyegett, a felhő pedig már dokumentálta a békaemberek és az orosz hackerek teljes, fergeteges történetét.
Itt e ponton belealudtam a történetírásba, ami három nyomós okra vezethető vissza:
1. Ma reggel nagyon korán, fél kilenckor kellett kelnem, mert a nyavajás postás addig nyomta a csengőt, míg az álmot a szememből teljesen ki nem verte
2. Kemény és megterhelő fizikai munkát kellett ma végeznem, mert a főbérlő elzárta előlem a vizet, a mosogatáshoz, mosáshoz a negyedikre magam hordtam fel puszta fizikai erővel. Megjegyzem, hogy fizetési haladékra lettem volna jogosult a jogszabályok szerint, ami ezért az ő törvényen kívüli működésének ékes bizonyítéke
3. Íme a legütősebb indokom a tényre, hogy a történetírasba belealudtam: Ez a kis szőke ribanc viselkedése már engem is teljesen felhúzott, dühömben kimerültem
Elöntött a tehetetlen, dühös epe. Hát tényleg idáig jutottunk? Hogy a harminc év maffiaháborúit túlélő, saját magamról mintázott, edzett gyilkossági kopómat egy huszonegyedik századi, filterezett világú szőke liba rángassa pórázon, és ugráltassa nyilvános kávézókban, mint valami cirkuszi majmot? Hogy a női pszichológiai fölény így porrá zúzza a klasszikus, nehéz vázú férfierőt, és én alulmaradjak a saját fikciómban azzal a női dominanciával szemben, amit a valóságban sem tudok mit kezdeni? No még mit nem. Ezt a történetet nem engedhetem ki a kezemből. Ha a karakterek Hollywoodot és kabarét csinálnak a struktúrából, akkor az én tollam ott kíméletlenül lecsap.
Felébredtem hát álmomból, és ahelyett, hogy eljutottam volna a legnehezebb fejezethez – az elengedés művészetéhez –, a legolcsóbb, legnyersebb szépirodalmi fegyvert választottam. A Deus ex Machina legkegyetlenebb formáját. Nevezetesen ahogy teremtettem Liliom karakterét, most éppen azzal a laza mozdulattal el is törlöm a föld színéről.
Kovács Liliom épp csak lelépett a járdaszegélyről a sötét, esőáztatta aszfaltra, a fülében még a Top Gun vadászpilótáinak győzelmi rádiózásával. Esélye sem volt. A sarkon beforduló, fáradt és teljesen vétlen autós gázpedálja alá én magam nyomtam be a padlót a tollammal. A fényszórók vakító pászmája csak egyetlen tizedmásodpercre világította meg a hamvas arcát, mielőtt a fékek csikorgása és a fém tompa, húsbavágó csattanása betöltötte volna a veszprémi éjszakát. A szirti sas lecsapott, de a fizika győzött. Liliom ott maradt a flaszteren, mozdulatlanul, a neonzöld szatyor nejlonja mellett, az iPhone-jával, ami még a zuhanás közben is rögzítette a becsapódás zaját.
Azt hittem, ezzel a brutális, dühös beavatkozással mindent megoldottam. Kompenzáltam a frusztrációmat, eltiportam a zsarolást, és megmentettem Katona százados szakmai becsületét. De ekkor követtem el az életem legnagyobb, legamatőrebb alkotói baklövését.
Azt hittem ugyanis, hogy a halállal megsemmisítettem a lány hatalmát. Ehelyett azonban – mivel nem hagytam a drámát a maga természetes, minimalista tisztaságában kifutni – örök, elérhetetlen, megtörhetetlen ideállá és végzetes toposzmintává merevítettem őt Katona százados lelkében. Azzal, hogy erőszakkal vágtam el a szálat, a lányt örök győztesként fagyasztottam bele a nyomozó emlékezetébe.
Amikor Katona leért az utcára, és a kávézói vendégek sikoltozása közepette meglátta a testet, a fergeteges kabaré egyetlen másodperc alatt hamvadt el. Nem a régi, megszokott hivatali rend tért vissza. A szürkeségből és a cirkuszból nem a tisztaság lett, hanem a legnehezebb, legkormosabb feketeség – a gyász, a bűntudat és a teljes egzisztenciális űr feketesége. Pontosan tudta, hogy a saját önző vágya, a „bidézés”, az orosz békaemberek hazugsága és az időhúzás miatt állt a lány azon az úttesten abban a szent minutumban. Az objektumok, a telefonok, a hamis jegyzőkönyvek vámpírként szívták ki belőle az utolsó mentális energiát is.
Az elfojtott sötétség bosszút állt a Teremtőn. A százados tekintete végleg ráfagyott a padlóra, a csend pedig, ami a veszprémi irodára szakadt, már nem volt hamuszürke. Fekete volt, mint a szomszéd nóniusza.
Katona százados nem rohant, hanem rohant volna, de a begörcsölt vándlija az aszfalthoz láncolta az első lépésnél; mégis, a benne tomboló, mindent felperzselő veronai téboly átlökte a fizikai fájdalmon. Odavetette magát a flaszteren fekvő, mozdulatlan testhez. Átkarolta a lányt, felemelte a neonzöld jógás szatyor mellől, és úgy szorította magához a romlatlan hamvasság utolsó, kihűlő hordozóját, mint aki a saját fenséges, de darabokra hullott struktúráját próbálja egyben tartani.
Ekkor szakadt ki belőle az az üvöltés. Nem hivatali hang volt ez, és nem is a dörzsölt gyilkossági kopóé, hanem egy teli torokból feltörő, állati és metafizikai sikoly, amely megremegtette a veszprémi várfalakat, és amelybe belesűrűsödött harminc év minden elfojtott sötétsége, a kék Multi füstje, a „bidézett” akták bűntudata és az elértetlenség teljes egzisztenciális űrje. Aztán, ahogy a hang elhalt a záporban, a százados végleg elnémult. Pontosan úgy, ahogyan 1889 januárjában Torinóban Friedrich Nietzsche borult a megkorbácsolt fuvarosló nyakára, hogy aztán örökre átadja magát a téboly sötét csendjének, Katona elméje is egyetlen pillanat alatt égett ki, és zárult be a külvilág előtt. A szürkeségből nem maradt semmi, csak a nóniusz-feketeség.
Az igazságszolgáltatás megroggyant falaiba már nem lehetett több téglát rakni. Katona Zoltánt a magyar egészségügy és a rendőrségi pszichiátria zárt osztályai vették gondozásba. Hónapokig ült a sárgás hivatali neonfényekre kísértetiesen hasonlító kórtermekben, tiszta pamut ing nélkül, szinte mozdulatlanul. A hazai doktorok tehetetlenül széttárták a kezüket: az egykor strapabíró nyomozó nem reagált sem a gyógyszerekre, sem a Pavlovi-reflex tesztekre; az elméje egy olyan aszkétikus, minimalista zárványba költözött, ahová nem volt bejárása a modern tudománynak.
A fordulatot a nagypolitika és a bürokrácia legmagasabb körei hozták el. Egy frissen megkötött, stratégiai kínai–magyar paktum gazdasági és kulturális kiskapui között megbújt egy titkos záradék is, amely a humánerőforrás-csere különleges eseteire vonatkozott. Mivel Katona esete a nemzetközi hírű, felhőbe töltött hangfelvételek miatt kínossá vált a hazai igazságszolgáltatás számára, a paktum értelmében a volt századost csendben átszállították a Himalája vonulatai közé, Tibetbe.
Pontosan hét évig tartott a messzi, puritán száműzetés. Hét évig hallgatott a százados a szélfútta, kopár sziklák és a kőből épült kolostorok világában, ahol nem voltak okostelefonok, nem volt latte-parfüm, sem háromezer forintos kínai táskák, amelyek vámpírként szívhatták volna el a mentális energiát. Ott, a sallangmentes, tiszta magasságban, az idő és a tér lassan, kíméletlenül kezdte meg a tisztogatást Katona Zoltán elméjében.
A százados elnémulása az én némaságom is volt. Az a pillanat, amikor a tollammal a gázpedál alá nyúltam, nemcsak Liliomot törölte el, hanem bennem is elgáncsolt valami alapvető struktúrát. Hét évig hordoztam a saját magam által kreált tragédia súlyát, pontosan annyi ideig és pontosan úgy szenvedtem az alkotói bűntől, mint amennyit Katona Zoltán hallgatott a kopár sziklák között.
Aztán vettem a bátorságot, és elhatároztam, hogy a végére járok. Szembe kellett néznem a saját magam által kreált tragikus valósággal.
Felültem az Air France járatára, hogy elrepüljek Tibetbe, a történet végső nyugvópontjára. A repülést, a bezártságot és a magasságot világéletemben rosszul bírtam alkohol nélkül, így a fedélzeten nem spóroltam: kértem egy üveg behűtött Dom Pérignont. A pezsgő mellé pedig francia libamájat rendeltem. Úgy voltam vele, hogy ennyi kis luxust, ezt az egyetlen, kivételes pillanatot egyszer az életben megengedhetem magamnak a negyedik emeleti vízhordások és a törvénytelen főbérlők világa után. Végtére is, maga József Attila is megmondta:
„De szeretnék gazdag lenni, Egyszer libasültet enni, Jó ruhába járni kelni, S öt forintér kuglert venni.”
Ahogy a gép emelkedett, a francia libamáj és a pezsgő buborékai lassan elmosták a zizegő, felesleges frusztrációkat. Mire a Himalája havas csúcsai feltűntek a horizonton megnyugodtam, a pezsgő és a telt has ismét álomba döntött.
Beléptem a tibeti szerzetesek kopár, szélfútta kolostorába, ahol a gyógyító szent emberek szótlan méltósággal, készségesen vezettek végig a hideg kőfolyosókon egyenesen a százados szobájáig. Katona Zoltán ott ült a pőre padlón, lótuszülésben, a hetedik éve tartó némaság aszkétikus mozdulatlanságába dermedve, mint egy idős tölgyfa. Baráti jobbal, a megbékélés szándékával léptem felé, hogy megnyugtatóan a vállára tegyem a kezem, ám ő a másodperc törtrésze alatt, egyetlen szótlan, fegyelmezett reflexszel nyúlt a maga mellé készített rövid tőr után, és hideg logikával, egyenesen a mellkasomba döfte azt. Megvárta, míg az élet elillan belőlem és holtan a lábai elé rogyok, majd a vért az ingem tiszta pamutjában módszeresen megtörölte, a fegyvert visszahelyezte a helyére, és visszaült a már említett lótuszülésbe.