Groteszk szatíra
Katona Zoltán százados harminc éve dolgozott a rendőrségen. Ez idő alatt látott gyilkosságot, csalást, hivatali visszaélést, sőt egyszer egy olyan jegyzőkönyvet is, amelyben mindenki ártatlan volt, kivéve azt, aki felvette.
Ötvenhárom éves korára eljutott a szakmai bölcsesség legmagasabb fokára: már semmin sem lepődött meg, csak azon, ha valami határidőre elkészült.
Egy keddi reggelen az asztalára került egy vékony dosszié.
– Mi ez? – kérdezte.
– Gazdasági csalás, százados úr.
– Nagy ügy?
– Kétszázezer forint.
Katona visszatolta a dossziét.
– Ezt adják át a gyakornoknak. Én gyilkosokkal foglalkozom.
– A gyakornok felmondott.
– Miért?
– Megkapta az ön tavalyi aktáit.
Katona sóhajtott, és kinyitotta a dossziét.
A gyanúsított Kovács Liliom volt, huszonnégy éves. Egy barátnője kérésére aláírt egy üres papírt, amelyből később valamilyen pénzügyi konstrukció lett. Liliom állítása szerint ő csak segíteni akart.
Katona felnézett.
– Maga mindig aláírja, amit mások elé tesznek?
– Csak ha megbízom bennük.
– És miből tudja, hogy megbízhat bennük?
A lány elgondolkodott.
– Általában abból, ahogy rám néznek.
Katona harminc év alatt sok mindent megtanult a bűnözőkről. Azt azonban nem tudta, hogy ez a válasz már az első kihallgatás része volt.
– Maga büntetőeljárás alatt áll – mondta szigorúan.
– Tudom.
– Akkor miért mosolyog?
– Mert maga még nem.
A százados letette a tollat.
Valami megmozdult benne. Harminc év szolgálat után ez ritka esemény volt. Legutóbb akkor érzett hasonlót, amikor megtudta, hogy a büfé megszünteti a rántott húst.
Liliom a következő kihallgatásra is eljött. Katona nem értette, miért. A gyanúsítottak általában ügyvédet küldtek maguk helyett, vagy legalább megpróbáltak elmenekülni.
– Azt hittem, nem jön el – mondta.
– Miért ne jöttem volna?
– Mert maga gyanúsított.
– Maga meg nyomozó. Mégis itt van.
Katona ezt nem tudta megcáfolni.
A lány egy kávét kért a folyosói automatából. A gép lenyelte a pénzt, de nem adott semmit.
– Látja? – mondta Liliom. – Ezért nem bízom az intézményekben.
Katona odament a géphez, és megütögette az oldalát.
Kiesett két pohár.
A százados sokáig nézte őket.
– Harminc éve dolgozom a rendőrségen – mondta végül. – De ezt a módszert még nem próbáltam.
– Talán túl sokat gondolkodik.
A lány elmosolyodott.
Aznap este Katona otthon elővette a régi fényképeit, megborotválkozott, és felhívta a nyugdíj előtt álló kollégáját.
– Szerinted egy ötvenhárom éves férfi még kezdhet új életet?
– Persze – mondta a kolléga. – Csak ne a régi életéből induljon ki.
– És ha szerelmes?
– Akkor különösen ne.
Katona letette a telefont.
Másnap reggel átírta a kihallgatási jegyzőkönyvet.
Azt, hogy miért, nem jegyezte fel.
Liliom hamar felismerte, hogy a százados nem egyszerűen kedveli őt. A férfi úgy nézett rá, ahogyan egy kezdő vállalkozó néz az első pályázati kiírásra: reménykedve, tájékozatlanul és azzal a meggyőződéssel, hogy a feltételek később még módosíthatók.
Egy kávézóban találkoztak.
– Zoltán, van egy kis probléma – mondta a lány.
Katona szíve megdobbant. A keresztnevét hallani olyan volt számára, mint amikor az ember harminc év után végre megtalálja a saját íróasztalának kulcsát.
– Miféle probléma?
– A barátnőm szerint a vallomásomban rosszul szerepelnek a dolgok.
– Melyik dolgok?
– Például az, hogy ő kérte az aláírást.
– Pedig maga ezt mondta.
– Igen. De most azt mondja, hogy egy ismeretlen férfi volt.
– Milyen férfi?
– Maszkos.
Katona lassan letette a csészét.
– Maga azt akarja, hogy egy maszkos férfit írjak be a jegyzőkönyvbe?
– Nem feltétlenül. Lehetne több is.
– Több maszkos férfi?
– Vagy valamilyen külföldi szervezet.
Katona hátradőlt.
– Kisasszony, én harminc éve nyomozok. Láttam már mindent. De ilyen hülyeséget még nem.
Liliom szeme megtelt könnyel.
– Akkor nem segít nekem?
A százados azonnal előrehajolt.
– Dehogynem.
Aznap délután a jegyzőkönyvbe bekerült egy ismeretlen férfi, két közvetítő, egy külföldi informatikai csoport és egy olyan szervezet, amelynek a nevét Katona nem tudta leírni, mert a lány sem tudta megjegyezni.
A dosszié új minősítést kapott:
Különleges körültekintést igénylő, nemzetközi vonatkozású ügy.
A főnöke elolvasta, és bólintott.
– Végre egy komoly ügy, Katona. Ezt már nem lehet csak úgy elintézni.
– Nem is akarom – mondta a százados.
A dossziét betette a fiókjába, és bezárta.
Eddig a történet rendben haladt. Volt benne szerelem, bűn, korrupció, és egy nyomozó, aki fokozatosan elveszítette a józan eszét.
Egyetlen probléma merült fel: az író elaludt.
Amikor felébredt, Katona éppen újabb vallomást hamisított, Liliom pedig egy harmadik férfival találkozott.
– Ebből elég! – kiáltotta az író.
A szereplők nem hallották.
– Én vagyok az író! – kiáltotta még hangosabban.
Liliom a telefonjára nézett.
– Zoltán, hallasz valamit?
– Nem.
– Én igen.
– Mit?
– Valaki beszél.
Az író felháborodott.
– Természetesen beszélek! Én alkottalak benneteket! Nélkülem egyikőtök sem létezne!
Katona körülnézett.
– Ez a belső ellenőrzés?
– Nem! Én vagyok a teremtő!
Liliom vállat vont.
– Akkor miért nem ír nekünk rendes történetet?
Az író elvörösödött.
Ez már személyes sértés volt.
Úgy döntött, hogy megszünteti Liliomot.
A következő mondatban a lány kilépett az úttestre, és elütötte egy autó.
Katona a holttest fölé térdelt.
Az író elégedetten hátradőlt.
– Na. Most majd megtanulja, ki irányítja a cselekményt.
Aztán elolvasta, amit írt.
– A fenébe.
Liliom halála ugyanis nem oldotta meg a történetet. Katona most már nemcsak szerelmes volt, hanem gyászoló szerelmes. Az író egy egyszerű korrupciós ügyből tragédiát csinált, és ezzel elveszítette a humorát.
Megpróbálta feltámasztani a lányt, de az olvasó már tudta, hogy meghalt.
Megpróbálta másik szereplővel pótolni, de az olvasó ragaszkodott az eredetihez.
Megpróbálta megmagyarázni a halálát, de az olvasó becsukta a könyvet.
Az író ekkor értette meg, hogy a szereplőkkel könnyű rendelkezni. Az olvasóval nehezebb.
Katona a tragédia után elnémult. A pszichiáterek nem tudtak segíteni rajta. A rendőrség nem tudta visszahelyezni a szolgálatba. A főnöke pedig nem tudta, mit írjon az éves értékelésébe.
Végül egy nemzetközi kulturális megállapodás keretében Tibetbe küldték.
Hét évig egy kolostorban élt. Nem beszélt, nem nyomozott, és nem nézett nőkre.
Az író közben új műveken dolgozott. Megírta a korrupció természetrajzát, a férfilélek válságát, a modern ember magányát, majd egy rövid esszét arról, hogy az irodalomnak nem szabad túlmagyaráznia önmagát.
Ezt az esszét különösen sikeresnek érezte.
Hét év elteltével elhatározta, hogy meglátogatja Katonát.
Repülőjegyet vásárolt, és a hosszú útra rendelt egy pohár pezsgőt. Aztán még egyet. Mire megérkezett, már úgy érezte, hogy a történet erkölcsi tanulságát legalábbis részben levonta.
A kolostorban Katona a földön ült, összezárt szemmel.
– Zoltán – mondta az író. – Én vagyok az.
A százados nem mozdult.
– Tudom, hogy sok mindenen mentél keresztül. Szeretném helyrehozni, amit elrontottam.
Katona kinyitotta a szemét.
Az író közelebb lépett.
– Talán kezdhetnénk elölről. Egy új történetben. Kevesebb túlzással, több életszerűséggel. Mit szólsz hozzá?
Katona felállt, odalépett hozzá, és megszólalt:
– Mielőtt válaszolok, volna egy kérdésem.
– Hallgatlak.
– Maga szerint ez a történet milyen műfaj?
Az író elmosolyodott.
– Szatíra.
Katona bólintott.
– Akkor jó.
Az író megkönnyebbülten nyújtotta a kezét.
Katona azonban nem fogadta el.
– Mert én hét évig hallgattam, maga pedig hét évig beszélt. Most én következem.
Az író hátrált egy lépést.
– Mit akar tenni?
– Semmi különöset. Csak befejezem a történetet.
Katona elővette a tőrt, amelyet a kolostorban a párnája alatt tartott.
Az író megdermedt.
– Ezt nem teheted meg! Én vagyok az író!
– Tudom – mondta Katona. – Ezért magával kezdem.
A szerzetesek később egy halott embert találtak a szobában. Katona visszaült a helyére, becsukta a szemét, és hét év után először nyugodtan elaludt.
A magyar irodalmi életben a mű nagy sikert aratott.
A kritikusok szerint a szerző bátran bontotta le az elbeszélés hagyományos határait, és a fikció meg a valóság közötti átjárhatóságot új dimenzióba emelte.
Egy másik kritikus szerint a mű a férfi identitás válságának posztmodern példázata.
A harmadik úgy vélte, hogy a szerző a saját alkotói korlátainak felszámolásával a kortárs próza új útjait nyitotta meg.
Az egyik recenzens megjegyezte, hogy a befejezés kissé erőszakos.
A szerző válasza rövid volt:
– A szereplő döntött így.
A kiadó megkérdezte, készül-e folytatás.
– Természetesen – mondta az író. – A címe: A szerző, aki nem vállal felelősséget.
Aztán bezárta a laptopot, és elment vacsorázni.
A számlát Katona nevére kérte.
Az igazoltatás azonban kisebb nehézségbe ütközik, amikor az intézkedés alá vont pej ló nem képes patával elővenni az iratait, a rendőr pedig nem nyúlhat a tarisznyájába. Ami ezután következik, az a szabályzat, a józan ész és a gyakorlati élet lassú, de következetes összeomlása.
„Az antitorinói ló igazoltatása” egy száraz hivatalos jegyzőkönyvbe csomagolt abszurd történet arról, mi történik, amikor a paragrafus fontosabbá válik a valóságnál. És persze arról is, hogy ha a jogszabály már nem tud mit kezdeni egy lóval, mindig ott van a mesterséges intelligencia.
Végül pedig marad két cigaretta, egy rendőr és egy ló.
Mert Antitorinóban, úgy látszik, még a szabályzatnak is kell néha egy kis füstszünet.
Mi történik, ha a vágyat munkafolyamatként, az intimitást szerepjátékként, az emberi kapcsolatokat pedig optimalizálható rendszerekként próbáljuk kezelni? Kovács Pistike Spermafolt a lepedőn című kamaradarabja fekete humorral és groteszk színházi fordulatokkal viszi színre a kontroll megszállottjainak világát. Itt a RAL-kódok, a folyamatábrák és a szexuális teljesítmény mérőszámai ugyanannak a gondolkodásnak a kellékei: annak a vágyé, hogy a kiszámíthatatlan emberi természetből kezelhető, hibátlan rendszer legyen.
Tamás, Zsófi, Kálmán és Eszter mind másként próbálják értelmezni és alakítani a valóságot. Miközben egyikük a saját esendőségével szembesül, a többiek továbbra is a maguk szabályai szerint olvassák őt. A darab így nem egyszerűen a rend és a káosz összecsapásáról szól, hanem arról is, hogy ugyanazt a világot soha nem egészen ugyanannak látjuk. A színpadi helyzetek fokozatosan kibillentik a szereplőket — és a nézőt — a megszokott értelmezési keretekből. A címben felvetett, hétköznapi mosószerkérdés mögött pedig ott húzódik a darab egyik legkellemetlenebb kérdése: vajon minden foltot el akarunk tüntetni, mert zavaró, vagy azért, mert nem tudunk mit kezdeni azzal, ami nem illik a rendbe?