Avagy János bácsi, aki semmiről sem tehetett
A Havas-hegység lábánál élt János bácsi, a falu öreg vadásza. Jó ember volt, legalábbis ezt mondta magáról, és a faluban senki sem vitatta, mert János bácsi vadászpuskával járt, a puskás emberrel pedig nem szokás vitatkozni.
Egy őszi estén két sört ivott, aztán elindult a határba, hogy elejét vegye a veteményeseket pusztító vadkan garázdálkodásának. A bozótban megmozdult valami. János bácsi célzott, lőtt, majd elégedetten odaballagott a zsákmányához.
Egy kocát talált, mellette két csíkos malaccal.
– A fene egye meg – mondta. – Ilyen rossz világítás mellett nem lehet rendesen vadászni.
Azt nem mondta, hogy talán két sör után nem kellett volna puskát ragadnia. Az ilyesmi eszébe sem jutott. Az embernek ugyanis nem minden gondolat használ, különösen akkor, ha az ember már elmúlt hatvanéves, és kialakult véleménye van önmagáról.
János bácsi hazavitte a két árvát. Úgy érezte, ezzel jóvá is tette a dolgot.
A malacokat Gerzsonnak és Gedeonnak nevezte el. Gerzson volt a nagyobb hangú, Gedeon a csöndesebb. Kezdetben mindketten visítottak, mert hiányzott az anyjuk, az erdő és a szabadság.
– Hálátlan népség – állapította meg János bácsi. – Én megmentem őket, ezek meg ordítanak.
Idővel megszokták az udvart. János bácsi kecsketejjel etette őket, de amikor egyszer megbetegedtek, a doktor tanácsa helyett saját tapasztalataira hallgatott. A doktor ugyanis azt mondta, hogy a malacoknak nyugalomra és megfelelő kezelésre van szükségük. János bácsi szerint viszont minden betegségre jó valami, amit az ember maga is szívesen fogyaszt.
Sört adott nekik.
A malacok hamarosan meggyógyultak, legalábbis felkeltek a szalmáról, és újra túrni kezdték a kertet. Gerzson különösen élénk lett. Ha nem kapott sört, visított. Ha továbbra sem kapott, a hátára feküdt, habzott a szája, és olyan haláltusát rendezett, hogy a szomszéd átjött megnézni, nem kell-e papot hívni.
János bácsi ilyenkor beadta a derekát.
– Nem lehet ezekkel bírni – mondta. – Az ember hiába tesz meg mindent.
Gerzson idővel már nemcsak sört követelt, hanem pálinkát is. Ha János bácsi megtagadta, felborította a vályút, széttúrta a virágágyást, és nekirontott a kerítésnek.
– Látja, szomszéd? – mutatott rá János bácsi. – Ilyen természetet kaptam a nyakamba.
A szomszéd megkérdezte, ki szoktatta rá a sörre.
– Én csak segítettem rajta, amikor beteg volt. Aztán magától rászokott. Mit tehetek én arról, hogy ilyen az ifjúság?
Gedeon közben egyre kevesebbet ivott. Neki a másnaposság nem tetszett, és az sem, hogy ilyenkor megbántja a többieket. Egyszer a szamár fülét gúnyolta ki, máskor a kakas taraját, aztán másnap bocsánatot kért.
Gerzson ilyesmivel nem foglalkozott.
– Aki nem bírja a tréfát, ne jöjjön közénk – mondta, és újabb sört követelt.
Gedeon egy idő után már kerülte a testvérét. Gerzson ezt személyes sértésnek vette.
– Te jobbnak képzeled magad nálam! – visította.
– Nem képzelem – felelte Gedeon. – Csak nem akarok minden nap részeg lenni.
– Hallod, János bácsi? Meg akar sérteni! És te hagyod!
János bácsi a bajszát simogatta.
– Gyerekek, ne veszekedjetek. Nekem így is elég bajom van veletek.
A harmadik évben Gerzson már reggel pálinkát követelt. Gedeon egy napon kijelentette, hogy ő többet nem iszik vele.
Gerzson először könyörgött, aztán fenyegetőzött, végül nekiesett a testvérének.
A két malac egymásnak rontott az udvar közepén. A vályú felborult, a sár vérrel keveredett. Gedeon sokáig próbált kitérni a csapások elől, de Gerzson nem hagyta abba. A végén Gedeon is nekirontott. Mire szétváltak, Gerzson holtan feküdt a kerítés mellett. Gedeon súlyosan megsérült, és többé nem tudott lábra állni.
János bácsi a házból hallotta meg a zajt. Kirohant, meglátta a két állatot, és sokáig állt fölöttük.
– Ezt azért mégsem kellett volna – mondta.
Leült Gedeon mellé. A malac nehezen lélegzett, a szeme félig nyitva volt. János bácsi elővette a kését, és elvágta a torkát.
– Nem hagyhattam szenvedni – magyarázta később a szomszédnak. – Én legalább emberségesen viselkedtem.
A szomszéd nem szólt semmit.
János bácsi eltemette a két malacot. Másnap reggel a kocsmában már azt mesélte, hogy három éven át két kezelhetetlen állatot tartott, és minden tőle telhetőt megtett, de hát az ember nem lehet felelős mindenért.
– A mai világban különösen nem – tette hozzá.
Délután hazament. Megállt az üres ól előtt, és arra gondolt, milyen csendes lett a gazdaság. Aztán bement a konyhába, kinyitotta a régi Szaratov hűtőt, és kivett egy üveg sört.
Az első korty után megnyugodott.
Végre megint rend volt a háznál.
Csak a vadkan túrta tovább a veteményest.