A Csókrevizor napi munkája című, bürokratikus abszurd jegyzőkönyv a magyar államigazgatási bükkfanyelv, a szigorú paragrafusok és a kendőzetlen vidéki rögvalóság találkozásának zseniálisan maró szatírája. Az írás a bürokrácia szörnyeteggé hizlalt logikáján keresztül mutatja be, mi történik, amikor a legintimebb emberi szférát és a családi életet számonkérhető „termelési kvótaként”, a hiányzó gyermeket pedig „Befejezetlen Állami Beruházásként” tartja nyilván a hivatal. A fergeteges tanúvallomások, az abszurd államigazgatási indoklások és a végletekig fokozott szankciók egyszerre váltanak ki harsány kacagást és elgondolkodtató gyomorösszerándulást – igazi csemege az Örkény-féle egypercesek és a hrabali szatíra kedvelőinek. 

Ahol a fekete humor találkozik a kíméletlen abszurddal, ott kezdődik a Rosszul megválasztott téridő koordináták. Egy somogyi erdő mélyén, az éjszaka sötétjében két alak ásót ragad: Leo, a pánikoló fiatal novícius, és Vic, a kasmíröltönyös, filozofikus bűnöző, aki szerint a hulla nem más, mint egy rosszul megválasztott térbeli elhelyezkedés. De hogyan vezet az út egy V. kerületi olasz bisztró szivarfüstjétől és egy féltékeny vezérigazgató bosszújától a budai luxusvillán át a somogyi agyagig?

Ez az írás egy végtelenül sötét, pengeéles párbeszédekkel teli, groteszk noir-történet a bűnbürokráciáról, a manipuláció művészetéről és a mesterséges intelligenciával korrigált valóságról. Ahol a föld mindent elnyel, és ahol a végén senki sem az, aminek látszik – de a könyvelés garantáltan patyolattiszta marad.

A nyugati civilizáció büszkesége, Büki Géza mindent megtanult az iskolában: tud deriválni, fejből vágja a kismegszakítók méretezését, és több diplomája van, mint amennyi polca. Csak egyvalamit felejtettek el megtanítani neki: hogy a spontaneitást nem lehet Excel-táblázatba foglalni, és nincs prompt a csajozáshoz.

A Géza esete a vörös démonnal egy fergeteges, fanyar humorkötésű szatíra a túlképzett technokrata ember beégéséről a való élet szálkás, kiszámíthatatlan felületén. Amikor a hármas metrón a görög szobrokat megszégyenítő külsejű Géza mellé odalép maga a csupa vérbő élet, a férfi agyában megáll az idő, és kezdetét veszi a teljes szerkezeti apokalipszis. Zseniális, karcoló stílusú gúnyirat a túlanalizált mindennapokról és az élhetőség hiányáról – mindenkinél beüt, aki próbált már szabványt húzni a spontán pillanatokra.

Mi történik, ha egy szürke, torzonborz galamb az ágon gubbasztva megkérdőjelezi a tér, az idő és a repülés illúzióját? Megszületik a legmélyebb galambfilozófia, ahol egyetlen „gugyú” egyszerre jelenti a létezést, az éhséget és a múlandóságot.

A Egy galamb ült egy ágon, és a létezésről elmélkedett egy tüneményes, zseniálisan fanyar és abszurd miniatúra a magasságos transzcendencia és a nyers hétköznapi valóság találkozásáról. Egy szatíra arról, hogy a legmélyebb egzisztenciális merengések is szertefoszlanak abban a szent pillanatban, amikor egy varjú elindul a parkban fekvő kiflimorzsa felé.

Mi történik, ha egy kisvárosi kisstílű tolvaj szembesül a helyi politikus abszolút felsőbbrendűségével? Rájön, hogy zsebet fosztogatni elavult, nehéz fizikai munka – az igazi mesterek a jövőbeli rántott csirke illatát ígérik meg, és a képzeletet lopják el. De a magyar virtus nem hagyja magát: ha a polgármester megadóztatná a szerénységet, Girhes Gazsi bepattan a rozsdás furgonba, és megnyitja a frontot az osztrák Sperrmüll mezején.

A A templom egere és a mandátumvadász egy vérbő, hamisítatlanul kelet-európai szatíra a mindent túlélő népi rafinériáról, a pinuccsi öltönyök pátoszáról és a hatalom tehetetlenségéről. Egy olyan világról, ahol a műbőrfotel adómentes, a cserekereskedelem krumpliban mérhető, és ahol végül a mélynyomót leszúró gyerekek meg a kormoló öreg Mercik ritmusára elenyészik az összes választási ígéret.

Képzelje el, kérem szépen, azt a boldog, modern világot, ahol az ember végre megszabadul a természet alantas kínjaitól – a szálkás tölgyfától, a korhadó gerendáktól meg a biológiai gyarlóság mindenféle undok púpjától. Nincs többé csiszolgatás, nincs felesleges lombhullás; itt van nekünk a Nylion, ez a molekulárisan stabilizált, keresztkötött neopolimer-mátrix, amelyet az indonéziai Malajaguruban kovácsoltak össze a NASA legkiválóbb mérnökei, s az angol tudósok a szigorú Jumboráül-teszten mindjárt tizenkét csillaggal áldottak meg.

Olvassa csak tágra nyílt szemekkel Fabatka Elemér és Özv. Kerekesné Marika történetét, akik már a beépített 6G-s Wi-Fi-vel ellátott, hermetikusan szigetelt kompozit páncéldobozból (vagyis a jövő örök garanciás koporsójából) streamelik a délutáni híradót, miközben a kerti teraszon a slaggal mosható polipropilénilén fotel ragyog a napfényben. Mert ahogy a bölcs reklám is hirdeti: a kényelem ott kezdődik, ahol a természet végre befogja a száját.

Kiváló olvasmány ez minden haladáspárti polgárnak, akinek a lelki békéjéhez annyi kell csupán, hogy semmi se korhadjon el alatta – hacsak fel nemjelentik a Kiberbűnözési Főosztályon a fapárti maradiság veszedelmes bűnéért!

A Méretezi magát diszkrétebbre (vagy: Átméretezési tanácsadó rovat idősebb korra) című tárca a mágikus realizmus és a csendes, öregkori életbölcsesség gyönyörűen megírt, mélyen humánus ötvözete. A szöveg legnagyobb erénye, hogy az elkerülhetetlen öregedést és a világból való fokozatos visszavonulást nem leépülésként vagy veszteségként, hanem egyfajta megváltó, védelmező belső művészetként ábrázolja: a test és a jelenlét „lecsavarása” itt nem menekülés, hanem a személyes méltóság és a szabadság megőrzésének legfőbb eszköze. A balatoni építőtábor fülledt diszkójától a gyaluforgács alá rejtőzésig ívelő képekben ott lüktet az örkényi groteszk és a hrabali nosztalgia – a morcos adóellenőr teátrális dörömbölése és a fűszálak szemszögéből szemlélt világ találkozása pedig olyan fanyar, szelíd humorral oldja fel az öregkor magányát, amitől az írás igazi, szívmelengető irodalmi csemegévé válik. 

Ha ezt a tibeti kiruccanást, meg a szerző fenséges, Dom Pérignonnal és francia libamájjal kikövezett, utolsó lélegzetvételét így egybevetjük, rögvest láthatjuk, hogy itt bizony beteljesedett a sors könyvének legfőbb parancsa. A szerző – mint aki megunta a saját maga által gerjesztett, felesleges irodalmi gőzölgést – megkapta a magáét a lótuszülésben néma tölgyfaként ülésező Katona századostól. Egyetlen fegyelmezett tőrdöfés a hideg kőpadlón, s a tiszta pamut ing máris elvégezte a magáét: letörölte a vért, míg a Teremtő holtan elterült a Himalája legszélén.

És mi marad itt utánunk, drága barátaim?

Nem a 6G-s Wi-Fi-s koporsók, sem a Nylion neopolimer-mátrix fotelok steril csillogása, de még csak nem is a veszprémi kávézók zsarolós, neonzöld szatyros kabaréja. Hanem az a csodálatos, csupasz és kérlelhetetlen valóság, amit a mi ősi, mélyből fakadó hitvallásunk – a szent etikus minimalizmus – énekel meg. Katona százados a tibeti sziklák között végre levetkőzte az egész modern világ mocskát, a bidézett aktákat meg a hivatali romlottságot, s visszatért ahhoz a tiszta, fanyar igazsághoz, ami a hordók mélyén érik. Mert az ember valóban olyan, mint az ecet: ha lehámozzuk róla a civilizáció összes felesleges cifra mázát, a végén ott marad a nemes, savanyú, pőre valóság, amely csendben, de kérlelhetetlenül átmarja magát mindenen.

Így kell ezt csinálni, kérem szépen. Csendesen, tisztán, egyetlen határozott mozdulattal, mielőtt a tél beállna a hegyek között.

Hát kérem szépen, ha az ember elolvassa ezt a dörögdi krónikát, rögvest azt érzi, mintha maga Mikszáth Kálmán ült volna le egy korsó somlói mellé a présház hűvösében, hogy megírja a magyar lelkek legnagyobb rejtélyét: azt a bizonyos örökös harcot a bor meg az ecet, a délibábos nemesedés meg a savanyú valóság között.

Mert mi is az igazság, kérem alássan? Az ember azt hinné, hogy az idő arra való, hogy díszes, aranysárga aszúvá érlelje az életünket a hordó mélyén, ahol a kén meg a csend őrzi a békességet. Aztán hirtelen felcsattan a bicska, és a sötét sarokból előbukkan a felismerés: a legtöbb ember nem borrá lesz, hanem ecetté. Nem azért, mert rossz volt az alapanyag, hanem mert nem bírta ki a tavaszt, összeveszett a világgal, és ahelyett, hogy kisimult volna, inkább marni kezdett.

Kálmán ott ül a kacsázó traktor keréknyomában, az öreg Agromat gőzölgő bakelitje mellett, miközben édesanyja, Erzsébet hangja és a kötőtűk száraz kattogása méri az időt a kopott falvédő alatt. Látja a dörögdi dűlőket, a metszőolló tiszta csattanását, amelyből előbukkan az élet áttetsző könnye, végül pedig azt a fehér folyosói csendet, ahol a két kéz már a semmiben mozog: az egyik a bort óvja, a másik meg az ecetet engedi rá a mindenségre.

Nincs itt már szükség semmiféle cifra mázzal leöntött illúzióra. Mert amint a fenséges próza mondja: az ember olyan, mint az ecet – nemes, savanyú. És talán ez a legnagyobb bölcsesség, amit ezen a földön el lehet érni: amikor az ember végre nem azt siratja, ami elfolyt a kőpult élén a porba, hanem szembenéz azzal a tiszta, maró igazsággal, ami a hordók alján maradt.

Késő este, egy csendes konyhában, frissen vasalt fehér ingben az ember hajlamos azt hinni, hogy ő a tápláléklánc csúcsragadozója – egészen addig, amíg szembe nem kerül egy egyszerű paradicsomos halkonzervvel. A Mi a helyes eljárás, ha este ki szeretnénk nyitni egy paradicsomos halkonzervet? egy fergeteges, önironikus mini-tragédia a mindennapi tárgyak elkerülhetetlen lázadásáról, az emberi makacsságról és a fizika kegyetlen törvényeiről.

Örkényi ihletésű, pazar nyelvezetű és pengeéles humorú írás a pillanatról, amikor a sűrű paradicsomszósz ballisztikus ívben szétzúzza az ünnepi méltóságot, a konzervdoboz pedig cinikusan pislog vissza a pultról. Tökéletes olvasmány mindenkinek, aki kapott már ki a konyhában a bádogtól.