Ébredéskor a tetőtér nem a megszokott ágyamat kínálta. Az első mozdulat előtt nem is a felismerés, hanem valami tiszta, gyermekien őszinte csodálkozás ért el: a tudatom lassan, rétegről rétegre tisztult ki, ahogy az álom belső szövetét lefejtettem magamról. Házunk tetőterében ébredtem. Körülnéztem, s a poros gerendák vagy a félkész szigetelés helyett a megmunkált rend fogadott. Megnyugodtam, hiszen az építkezés végére értünk, a tetőtér már készen állt. Ráeszméltem, csak valami rémálom gyötörhetett korábban, amelyben a házunk félig készen, hosszasan állt.
És nem voltam egyedül. Éreztem, ahogy a kétségeim eloszlanak, minden rendben van. Nem kérdeztem tőle semmit, és ő sem csodálkozott rajtam. Jelenlétét annyira magától értetődőnek éltem meg, mintha a közös szellemi integritásunkat már évtizedekkel ezelőtt rögzítettük volna. A megértésünk szótlan volt, mégis teljes.
– Induljunk – éreztem, ahogyan hátulról átkarolja a vállaimat, a hátamra kapaszkodik; melegséggel teli ölelése nyugtató és könnyed volt.
Elindultunk kifelé a padlástéri szobából, s egy vastag kőből rakott tűzfalon átvezető ajtóhoz értünk. Ahogy átléptünk rajta, a levegőben azonnal a parasztházak födémeinek, öreg szarufáinak és sarának keveredéséből adódó porszagot éreztem, a fények pedig megtörtek körülöttem. Ez a közeg már ismerős volt: a nagyvázsonyi pajtánk padlása az istálló fölött. Tipikus parasztházi elrendezés: az utca felé a lakóház a már beépített tetőtérrel, az istálló – amit mi már lakássá alakítottunk –, a legvégén pedig a pajta. Ez a helyiség még nem volt kész; korábban a lomot már lementettük róla, de a padlón még ott feküdt a sárból és szalmából száz-százötven éve készített szigetelés.
A cserepek között átszűrődő fény szürkén csillogott a vastag porrétegen. Mentünk tovább, s elértük az istállót a pajtától elválasztó közfalat. Megálltam. Tudtam, hogy a falon túl a pajtában már nincs födém; a teret láttam tisztán a mélybe szakadni. És a legfontosabb hiányzott: nem találtam létrát. Hirtelen pofonvágott a felismerés: nem tudok lemenni.
Hosszasan meredtem a mélybe a hatvancentis, sárba rakott kőfal tetejéről; számításaim szerint a magasság három, három és fél méter is lehetett. Hideg veríték ütött ki rajtam. Leguggoltam a szélén, kerestem a lejutási lehetőséget, majd leültem és körbe néztem. Segítséget sehol sem láttam, csak a gerendákat, a szarufákat, a cserepeket, lejjebb pedig a kőfalakat és az épület felét kitevő, széles deszkákból készült pajtaajtót az üres térben.
A tehetetlenségem nyilvánvalóvá vált. Nem akartam kiabálni – ezt a méltóságomon alulinak véltem –, és azt sem vállaltam fel, hogy leugorjak. Átfutott a gondolataim között, hogy belülről megbontom a tetőteret. Emlékeztem, hogy a ház elejében, a már beépített szobához közel nőtt egy fa. Visszamentem a szobába, ahol aludtam, de a tetőtér belülről már szigetelve volt; a vállalkozás lehetetlennek tűnt.
Visszamentem az istálló tetején a fal széléig, s most a kőfal tetején ülve várok.